Hogyan lehet túllépni rajta?

Hetek óta olvasgatom a fórumot, régebben még a történetemet is megírtam. Nem tudom, hogy értelmes lesz-e amit leírok, de próbálkozok.
Röviden: erőszakos szüleim elváltak, rossz társaságba keveredtem, olyan 9-10 évesen egy húszas évei végén járó férfi elhitette velem, hogy neki számítok, ezért hagytam, hogy simogasson és egyszer orálisan is... Pár hónap után kikerültem a társaságból és soha többé nem találkoztunk.
Új nevelőapámnál olyan 11-12 (?) éves koromban a csikizések átmentek célirányos tapogatásba, nyúlkálásba. Meglesett fürdőzés közben, "játékból" belekukkantott a felsőmbe stb. Bár 14 évesen elköltöztem onnan, de nem tudok szabadulni.
Most 20 éves vagyok, egyetemre járok, én vagyok a társaság lelke, az örökös boldog bohóc... amíg nincs férfi a közelben.
Bárkivel el tudok beszélgetni órákon keresztül, de amikor egy hímnemű van a közelben egyszerűen megkukulok, szívem szerint hátat fordítanék és elfutnék. Beszédkészségem cserben hagy, és alig lehet belőlem pár szót kiszedni. Egyszerűen félek, nem akarom, hogy hozzám szóljanak, hogy bármi közöm legyen hozzá. Paradox módon vágyok egy normális párkapcsolatra.
A baráti társaságba van egy srác, akit 4 hónapig "megfigyeltem" és csak utána mertem közvetlenül beszélni vele, miután "ártalmatlannak" nyilvánítottam. Oké, ez így szánalmas
Van egy fiú, akit neten keresztül ismertem meg és szóba került a szexuális életünk. Közöltem, hogy nekem nem volt még barátom (neki már volt kapcsolata) és elkezdett kíváncsiskodni, hogy mi ennek az oka, én meg a témát tereltem. Lényeg, hogy nem hagyta, én meg bezárkóztam a csigaházamba és 1 hete nem beszélek vele, mert a kezdeti tökéletes összhang (ami eddig senkinél se volt) nálam széttört.
Ti mennyi idő után tudtatok valakit közel engedni magatokhoz? És hogyan? Én akárhogy erőlködöm nem megy. Nekem igenis szükségem lenne pár hónapra, hogy kiismerjem jellemre a férfiakat, de kevés olyannal találkozni, aki ezt tényleg kivárná. Oké, közelít a nullához a számuk. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

Lucette, egyáltalán nem szánalmas, amit írtál. És ahhoz képest egész jól haladsz. Legalább már szóbaállsz fiúkkal. Kezdetnek nem is rossz.

Viszont: teljesen normális dolog, hogy időre van szükséged ahhoz, hogy valakiben meg tudj bízni valamelyest. Azt nem tudom, hogy amúgy mi lenne az ideális, de pár hónap egyáltalán nem olyan sok. Tudom, hogy a mai világban ez már nem így megy, de ha egy fiú nem képes pár hónapig várni, akkor nem is érdemli meg, hogy megajándékozd a bizalmaddal.
Nekem amúgy kb. 1 hónap kellett, hogy el tudjam dönteni, kell-e nekem az a fiú. Az más kérdés, hogy utána meddig voltunk együtt.

Mindazáltal azt mondom, hogy nem ártana keresned egy jó szakembert, pszichológust.

Szerintem semmi meglepő/szánalmas nincs abban, hogy egy szinte idegen embernek nem szeretnél beszélni kényes témákról. Sőt! Nagyon fontos megválogatni, hogy kinek mondasz el és mit.
Ha nem szán rád pár hónapot, akkor ne bánd, ha nem vár rád, nem őt kerested.
A tökéletes összhangról én már rég lemondtam. Mindig vannak gondok, problémák, félelmek. Pl. a bizalom terén rengeteg kínlódok a párommal ma is, pedig sokéves kapcsolatról van szó. 8 éve voltunk már együtt, mire sikerült beszélnem neki arról, hogy miért is vannak néha olyan „fura” dolgaim, és még így is sok minden kimondatlan maradt. Szóval nálam 8 év volt a várakozási idő, utána mondhatom csak, hogy igazán közel engedtem magamhoz. Addig csak úgy éltünk egymás mellett, de nem együtt.

Hát, jó. Akkor reménykedek tovább a türelmes szőke hercegben, köszönöm a válaszokat

Lucette írta: Hát, jó. Akkor reménykedek tovább a türelmes szőke hercegben, köszönöm a válaszokat

Ne add fel, de azért nem árt, ha elmész jó szakemberhez. Vagy legalább olvasol önsegítő könyveket.

Igen, nem szabad feladni.
Az önsegítő könyvek tényleg segíthetnek. Persze nem helyettesítenek egy jó szakembert, de amolyan első lépésnek jók. Várni (sajnos… ) nem elég, tenni is kell azért, hogy változzanak a dolgok. Nagyon nehéz ez, és nagyon lassú folyamat, amiben nem lehet egyik napról a másikra csodákat elérni, csak apró változásokat.
Ilyen apró lépés az is, hogy írtál ide, vagy hogy már szóba mertél állni fiúkkal. Szóval, előre haladsz és nem hátra, igazán büszke lehetsz magadra.

Sziasztok,

én ugyan még nem írtam meg a történetem, mert még nincs kedvem, viszont azon -hát- szerencsések közé tartozom, aki remek szaksegítségre lelt...igaz még csak az elején járunk a dolgoknak. Az öngyilkossági gondolatok ijesztettek meg már a végén a leginkább, amikor segítséget kerestem, az egész egy téboly volt. A gondolat, hogy megtenném-e saját magammal, hogy ne szenvedjek tovább. Amikor már napok óta nem bírtam aludni, az alkohol már nem segített, a pánikrohamokból nem láttam kiutat, akkor éreztem meg, hogy ez egyedül nem fog menni. A terápia kezdetéig szenvedéssel telinek éltem meg az életem, én is hasonlóan más sorstársakhoz többszörös gyerekkori abúzust szenvedtem, mellette testi bántalmazást huzamosabb időn keresztül, a lelki terrorról nem is beszélve, később szexuális erőszakot éltem át. Mégis vágyom kapcsolatra, és olyan távolinak érzem, hogy ezekből az emlékekből ki lehet egyszer gyógyulni. Sokszor tettem kísérletet arra, hogy ismerkedjek, részegen hotel szobákban kötöttem ki, gondoltam az alkohol és az egy éjszakás kaland majd segít rátréningezni a dologra, ez jelenti majd a gyógyulást. Végül értéktelenségnek és erőszaknak éltem meg. Mindig megijeszt, hogy ha az ismerkedés komolyra fordul, nem tudom, mikor vagyok készen egy kapcsolatra. Ahhoz, pedig kísérletezésre van szükség. Persze olyan valakit nagyon nehéz találni, aki mellett az ember leteheti szívének titkait és fájdalmait, pedig erre lenne szükség, ha lenne valaki, aki elérhető, megkapható lenne, és teljes lelki támogatást megadna, ja és meglenne mind a négy kereke. Mit lehet tenni, türelemmel várni és hinni, hogy egyszer jobb lesz? Addig egyedül kell haladni az életben, és megtanulni kezelni a magányt, az egyedüllétet, hogy ha egyszer rám köszönne egy ilyen kapcsolat, ne rettegjek majd attól, hogy elveszíthetem a társam, vagy hogy nem vagyok elég jó, mert egy lépcsőfokot feljebb léptem, ha már nem érzem magam attól gyengének, hogy folyton egyedül vagyok, akkor félni sem fogok tőle. De ha valaki tudja, hogy mi az útja, mi a titka annak, hogy egy érintéstől, egy közeledéstől ne a trauma jusson eszembe jó lenne, ha segítene, mert annyira jó lenne már a változás. Vagy fogadjam el, hogy ezek az érzések nem fognak soha megváltozni? nagyon nehéz.

Kedves Karácsony! Én csak azt tudom mondani, hogy remek észrevételeket tettél, amikor rájöttél, hogy ezt egyedül nem lehet feldolgozni, ezzel csak úgy lehet megtanulni együtt élni, ha egy jó szakember "kísér" egy ideig az úton. Talán a feldolgozás egy bizonyos szintjén segít egy támogató párkapcsolat is. Ám ekkora teherrel nehezen lehet valóban nyitni. Talán terápiás társ lehet egy cica vagy egy kutya is. Nálunk bevált ez. Erőt és kitartást kívánok Neked és emlékezést arra, hogy a pátkapcsolat hiánya nem egyenlő a magánnyal, illetve a nehézségeknek nem az oka vagy, hanem a túlélője. A helyzet elfogadása nagyon fontos lépcsőfok a gyógyulás folyamatában.

Karácsony: én a másik véglet vagyok, ha valaki kicsit is szimpi,nagyon nagyon hamar elmondom hogy mik történtek velem, bár én az erőszakról tudok sokkal könnyebben beszélni, a gyerekkori molesztálásokról nem.Viszont az egyedüllétet abszolút nem szégyellni való,én úgy fogom fel, hogy egy erős, független nő vagyok,bárhova elmegyek egyedül,igazi túlélő vagyok,mint ahogy mi itt mindannyian vagyunk,tényleg velünk olyan dolgok történtek amit egy átlagember elképzelni nem tud,és imádom a kis plázapipiket akiknek a legnagyobb problémájuk hogy milyen színű legyen éppen a körömlakkjuk

Köszönöm a válaszaitokat. Igen Angyalka, igyekszem elfogadni. Sokáig azt sem láttam át, hogy miken mentem keresztül, és amikor elkezdtem felfogni, akkor lett világos, hogy hogyan is nőttem fel, és milyen események halmozódtak magam mögé. Az is fontos, hogy nem az oka vagyok, köszi. Az állatok meghalnak, szörnyű érzés annak a fajta feltétlen szeretetnek az elvesztése, amit egy kutya tud adni. Akkor inkább már a párkapcsolat . Az egyedüllétet nem szégyenlem én sem Rini. Meg szerintem mindenkinek a saját szintjén vannak meg a legnagyobb problémái. Ki tudja, lehet, az egyik életünkben már nekünk is csak ennyi lesz. Bár szerintem sem könnyű időnként eldönteni, hogy melyik körömlakk lenne a legjobb.
Mégis úgy érzem, hogy nekünk túlélőknek ez a sorsfeladatunk, hogy tovább tudjunk lépni. De hogyan. Nem értem, akinek családja lett, hogy csinálta. Honnan volt meg a lelki ereje ahhoz, hogy kapcsolatot tudjon kialakítani. Ez magány. Magammal vagyok egyedül, ez is lehet hasznos, de nem tudom elfogadni, hogy az én életem ennyi, hogy egy túlélő vagyok, csak mert kihasználták gyerekkorom ártatlanságát. Szeretnék én is saját családot, mint más. Ez az állapot részemről csupán egy beletörődés, és várakozás. Minden nap dolgozom azon, hogy belülről gyógyuljak, de azért a nyár is rossz társaság nélkül. Az ősz és a tél még csak csak jobb, mert az időjárás miatt általában az emberek zárt térben, lakásban melegednek. De jó időben mindig jön a szomorú valóság, családok, gyerekek, boldog fotók....

Én már családos voltam mikor feljöttek bennem az emlékek. Nem tudnám megmondani, hogy jobb-e így. Mert mikor az összefüggések kirajzolódtak, és rájöttem, hogy én a férjemen kívül senkit nem engedtem "úgy" közel magamhoz, őt is csak azért, mert nagyon az unokatesómra emlékeztet akivel gyerekkoromban történt pár dolog. Elhiheted, hogy ez a felismerés hatalmas törés volt az életemben, és megkérdőjeleztem mindent. Persze ő a mai napig nem tud semmit sz egészről. Néha ettől érzem magányosnak magam.Mintha ez a dolog közénk állna. Ilyenkor azt gondolom, bár tudtam volna hamarabb, és akkor ez is része lesz a párkapcsolatomnak, és lehet teljesen másként alakul az életem. Aztán ránézek a gyerekeimre, és kicsit enyhül ez a feszültség.
Ezt csak azért írtam le, hogy lásd te is, sokszor nem lehet tudni, a dolgok miért így történnek meg velünk. De aztán minden értelmet nyer és lehet annak örülni ami van. Még ez nekem sem megy jól, mert bár az eszemmel megértem ezt, de belül valahogy még nem sikerült lecsillapodnom.
Na lehet kicsit össze vissza írtam.

Elhiszem Ági, szörnyű lehetett az emlékbetörés, és el tudom képzelni, hogy mennyi nehézséget okoz a párkapcsolatodban. A gyermek, pedig egy nő legnagyobb ajándéka az életben. És félelmetesen fájdalmas, amikor a szülő, anya és gyermeke között megromlik a viszony. Éppen ezért sokat kell tenni a kommunikációért is. Engem anyukám nem ért meg a viszony egyre rosszabb, ő is áldozat volt gyerekkorában, és az anyjával, nagymamámmal lévő viszonyukat, most hogy már felnőtt vagyok rám vetíti ki. Így nem elég, hogy egyedül maradtam az összes traumámmal, és betörő emlékképeimmel, de még a szeretet legkevesebbjét, a megértést és a támogatást sem kapom meg. Minden családnak megvan a maga keresztje, tudom, hogy nem lesz könnyű, ha egyszer célba is érek, de ha célba érek a terápiámmal, akkor lehet a nehezén már jócskán túl leszek. És onnantól kezdve egy kapcsolatban boldogulni könnyebb lesz. Gondolom ez nagyban függ a terápiától is. Ezért is kérem azok segítségét, hogy aki már megtetették ezt az utat, azaz gyógyulni tudott, hol tett helyre valamit a lelkében úgy, hogy lett párkapcsolata, és lett családja. Hogy tudta feldolgozni. Én nem tudtam kapcsolatot kialakítani, de nem tudtam miért nem megy nekem, azt hittem én vagyok a hibás. Nekem flashbackjeim lettek szex közben, és vaginizmusom, de nem tudtam fejben összerakni a dolgokat. Sem a szex nem ment, és akikkel józanul próbáltam ismerkedni mindig féltem, hogy az elszenvedett brutalitások miatt, egyszer csak bántalmazó lesz. Ami van és aminek jelenleg örülni tudok, az a terápia. Más nem sok minden van, de dolgozom ezen is, hogy legyen minek örülni, célokat tűztem ki magam elé.

Köszi süni! Akkor hát van remény. Remélem sikerül a gyermekvállalás!!! Azt hiszem megdolgoztál azért, hogy boldog tudj lenni!!! Járok terápiára, csak borzalmasan nehéz az egész. Zárt osztály, te jó ég! én ezt egyenlőre eddig megúsztam, mert az öngyilkosságig nem jutottam el, de mindig ott lebegett a szemem előtt, mint egy lehetséges megoldás, amikor súlyos pánikroham tört rám. Általában emléközön ér egy-egy terápia után, és mindig kerül elő újabb story, amire nem emlékeztem. De akkor ez az út a helyes, ha mindent újra végigélek, utána képes lehetek a továbblépésre, ez a titka az egésznek. Végül is akkor ez egy megbékélési folyamat? A békés harcos útja?

Karácsony, nekem is van családom. Nálam ez úgy volt, hogy mindig is vágytam arra, hogy legyen egy fiú az életemben, aki szeret, és akit szerethetek. De férjhez menni nem akartam. Szerintem féltem elkötelezni magam.
Egyszer megismerkedtem egy nálam 5 évvel fiatalabb fiúval, akibe beleszerettem. Neki én voltam az első komolyabb kapcsolata, és még nem volt meg benne az a magatartás, ami annyira taszított a férfiakban. Tán féltem is tőlük. És ő megérezte, hogy valami nem stimmel velem, hogy nem engedem őt igazán közel magamhoz. És addig-addig magyarázott, hogy a végén úgy éreztem, nincs más választásom: ha meg akarom őt tartani, akkor el kell mondanom neki. Nem ment könnyen. Az segített, hogy vaksötét volt, semmit nem láttam, feküdtünk az ágyon, ő átölelt, és így végül is elmondtam. Igazából fogalmam sincs, mi játszódhatott le benne, sokáig nem szólt egy szót se. Nem emlékszem, hogy amikor megszólalt, mit mondott, csak a hosszú csöndre. Meg arra, hogy azon nyomban meg is bántam, hogy elmondtam neki. Aztán valahogy ez nem is volt téma köztünk a későbbiekben. A kapcsolat is tönkrement, majd megismerkedtem a férjemmel. Viszont annak a fiúnak köszönhetem, hogy nem volt kétségem afelől, hogy a férjemnek el fogom mondani, amikor éreztem, hogy szeretem. El is mondtam. Arra se emlékszem, ő mondott-e valamit. Viszont ő se igazán tudott ezzel mit kezdeni. Közben eltelt majdnem 27 év, és én magam is elnyomtam ezt az egészet, igaz, nem magamtól, hanem mert keresztény lettem, és szó szerint vettem a megbocsátást - ma már azt mondom, sikerült alaposan félreértenem ezt a keresztény elvet, így valódi megbocsátás helyett leginkább csak elnyomtam magamban a történteket.
Most viszont, hogy rátaláltam én is erre az oldalra (amiért nem lehetek elég hálás Marának és a többieknek), a férjem is újra elkezdett ezzel foglalkozni. Már vannak apróbb eredményeink, remélem, ez az út, amin elindultunk, végre vezet is valahova. Mindamellett nekem azzal is meg kell birkóznom (és jelenleg ez tűnik a nehezebb falatnak), hogy gyakorlatilag az egész fiatalságom, a legszebb éveim, a gyerekeim gyerekkora ráment erre. És hogy most már nem felfelé vezet az életutam, hanem (ha egyelőre lassan is, de) sajnos lefelé.

Süni, ez a miért pont én bennem is felmerült, aztán elfogadtam. Az lett rá a válaszom, hogy mert ez az én sorsfeladatom, ez erőt kíván. És szerintem nálam most jött el az idő, hogy egy szintet tovább tudjak lépni. Nálad már megtörtént. Egy zárt osztály után felállni, arra nem mindenki képes. (Én időnként éreztem azt, hogy meg fogok őrülni.) És szerintem mielőtt megszülettél, és akik traumát éltek át mind kaptak egy jó kis feladatot. Szóval hősnek születtél, mert tovább csináltad az életed, csak még nem vetted észre, hogy az vagy. Én is ezt szeretném. Ez a nyugodt hely keresés nálunk is megy, elég nehéz már ez is önmagában, lenyugodni. Mikor újra látom az agressziót, közben lenyugodni. Tényleg csak megbékéléssel lehet továbbélni.