Mesék királylányoknak és királyfiknak

Levendula írta:

Angyalka írta: Levendula, bár menne nekem is... de nem megy...
Van az ARANYTÖK Nancy Davis-Laura Simms-Korbai Hajnal című könyv, az sorstársaknak lett írva. Ismered esetleg?

Nem, nem ismerem. De szeretném ismerni. Mesék vannak benne?

Gyógyító mesék vannak benne szexuális traumát túlélőknek a feldolgozáshoz...

Levendula írta:

Hajnalkám írta:
Jó. Mert mesét nem tudok írni. (Lehet, hogy gyógyító történetet se, de esetleg megpróbálom.)

Ma reggel pont ezt gondoltam én is.

Igazad van, végül is nem lehet nehezebb mesét írni, mint bármilyen történetet.

Angyalka írta: Gyógyító mesék vannak benne szexuális traumát túlélőknek a feldolgozáshoz...

Köszönöm, megtaláltam az ismertetőjét!
www.konyveslap.hu/termekek/pszichologia_...anytok-9789632363059
Tetszik nagyon! Jó, hogy van ilyen.

Igen, ez az

Első mese, amelyben megismerkedünk a Varázskerttel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kert. Nem akármilyen kert volt ám ez, hanem egy Varázskert. Amúgy kívülről nem tűnt annak. Mi tagadás, kertnek se tűnt. Egy kis házikó icipici kertecskéje volt. Túlélővirágokkal. Milyenek azok a túlélővirágok, kérdezheted, kedves olvasóm. Hát azok olyan virágok, akik idekerültek, ebbe a kicsi kertbe, és itt meggyökereztek, kihajtottak, virágba borultak. Igazából nem is volt esélyük erre, mert a Gazda nem gondozta őket. Azt tartotta, amelyik megmarad, az megmarad, amelyik nem, az nem való az ő kertjébe. Hanem hát láss csodát, a kertbe ültetett virágok sorra megmaradtak. Egy se pusztult el, amelyik ide került. Sőt, szépen megnőttek, pompás illatot árasztottak, és szép kis szoknyácskájukban illegtek, amikor a lágy szellő simogatta őket. Ezért volt ez Varázskert, mert itt minden virág csodásan túlélte, sőt, nem is csak túlélte az átültetést, hanem gyönyörű széppé változott.
Mi volt a titka a Varázskertnek? Elmesélem azt is szépen sorjában. A végére kiderül az is. Csak előbb ismerjük meg a kert virágait. Mindegyiknek van ám története.
Az első virág, amelyik megérkezett, igencsak viharvert állapotban került ide. Tétován nézett körül, amikor a Gazda meghozta a kertbe, és letette a földre. Nem mondhatni, hogy valami szép virág lett volna, sőt, még virágnak is nehezen volt nevezhető, csak amolyan Virágocska volt. Megtépázott kis szirmaival, gyenge szárával nem sok esélye volt a túlélésre. A Gazda gödröt ásott neki, kibélelte virágfölddel, beletette Virágocskát, majd nyakon öntötte egy adag vízzel. Virágocska levelei, szára lekonyultak, csöpögött róla a víz. A Gazda nézegette egy kicsit, majd otthagyta. Virágocska kinyújtotta gyenge gyökereit, és elkezdte felszívni az éltető vizet. A lemenő nap kései sugarai gyengéden simogatták a szirmait. Lágy szellő hűsítette megfáradt kis homlokát. A víz és a napsütés megtette a magáét. Másnapra Virágocska felegyenesedett, levélkéi szépen kisimultak, szirmocskáit csinosan elrendezte. A Gazda alig ismert rá, amikor kora reggel kíváncsian jött megszemlélni. Elégedetten bólintott.
„Jól van, kis túlélő” – mondta neki.
Másnap aztán a Gazda megint egy virággal állított haza.
„No, szépségem, hogy vagy?” – fordult oda Virágocskához. – „Hoztam neked társat, ne legyél egyedül.”
Azzal elővette az ásót, újból lyukat ásott, és Virágocska mellé ültetett egy másikat. Ezúttal egy egész csinos virágot hozott haza. Őt is nyakon öntötte vízzel, és elégedetten távozott.
Az új virág nyújtózkodott, majd körülnézett. Észrevette Virágocskát.
„Szia, te ki vagy? Én Csinoska vagyok.”
„Szia, Csinoska, én Virágocska vagyok, és tegnap ültetett ide a Gazda.”
„Honnan jöttél, Virágocska?”
„Most nem szeretnék erről beszélni, megértesz?”
„Hogyne, ne haragudj, nem akartalak megbántani.”
„Nem bántottál meg” – mosolyodott el Virágocska.
„Hm, hm, szerinted mi ketten lakunk majd itt?” – kíváncsiskodott Csinoska.
„Nem tudom” – válaszolt Virágocska. – „Én azt se tudtam, hogy téged is idehoz a Gazda.”
„Én szeretném, ha többen lennénk, az olyan vidám dolog. Szeretem a vidám dolgokat” – tette hozzá Csinoska.
„Majd meglátjuk” – felelte Virágocska, kis fejét a nap felé fordítva. – „Jó lenne, ha minél többen lehetnénk, akik ebben a szép kertben élhetnénk. Itt valahogy meggyógyul a lélek.”
Így történt, hogy a Gazda szép lassan benépesítette a Varázskertet.

(Ha tetszett, tán lesz még folytatás.)

Ó, de klassz mese lett ez, Hajnalkám! Gratulálok!

Hajnalkám! Tényleg aranyos Gratula!

Köszönöm. (Irul-pirul.)

És a folytatás:

Második mese, amelyben megismerhetjük Kényeske történetét

Egy szép tavaszi napon aztán megérkezett Kényeske. Nem akármilyen virág volt ám ő. Testvérei a legszebb, legpompásabb virágoskertek díszei, a virágok királynői voltak, volt, hogy egy egész kertet szenteltek nekik, ahol gyönyörű szirmaikkal, bódító illatukkal vették le a lábukról a látogatókat. Olyan virágok voltak, akik kora bimbó koruktól késő elnyílásukig elbűvölték az embereket. Szépségük nem hirtelen bontakozott ki, mint a legtöbb virágnak, és nem is csak pár napig tartott. Az emberek vázákba tették, megszárították őket, hogy megőrizzék pompás szépségüket elmúlásukban is. Csakhogy ők, tán hogy védjék szépségüket, tüskéket növesztettek, és megszúrták azt, aki óvatlanul közelített hozzájuk. Az emberek letördelték a tüskéket, és úgy szedték csokorba őket.
A gondoskodást meghálálták, de nehéz volt őket gondozni. Télen takargatni kellett, nyáron locsolgatni, permetezni, tápanyagban dús földbe tenni. Nem bírták más virágok közelségét. Nekik tér kellett, testvéreiket tűrték csak meg maguk mellett. Nem túlélő típusú virágok voltak, annyi szent.
A Gazda igyekezett mindent megadni Kényeskének, amit gazda csak adhat, dédelgette, védelmezte, locsolgatta, ápolgatta, amikor betegeskedett, a fotóit albumba rakta, mindenkinek mutogatta. Hanem hát Kényeske csak nem bírt meggyógyulni. Minden tavasszal újra próbálkozott, de nyár közepére újra és újra megbetegedett. A Gazda csalódottan hagyta magára, majd amikor a levelei száradni kezdtek, kiásta, és a júliusi tűző napon aszalta. Kényeske gyökerei csupaszon terültek el a forró talajon. Ott feküdt fél napon át. A Gazda gyermeke éppen arra járt, meglátta Kényeskét haldokolni.
„Édesapám, mi a szándékod ezzel a virággal?” - kérdezte.
„Azt gondoltam, kidobom, de aztán úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, majd elültetem ide előre” – válaszolta a Gazda.
„Elültethetem én?” – kérdezte a gyermek.
„Ültesd, fiam, ha akarod.”
Így történt, hogy a Gazda fia elültette Kényeskét, majd meglocsolta, jó alaposan, ahogy apjától látta. Kényeske pedig, láss csodát, megmaradt. Kivirult, virágot hozott, szemet gyönyörködtetett. A Gazda igencsak csodálkozott, hiszen úgy tudta, hogy nyár közepén már nem lehet átültetni ezt a virágot, legfeljebb földlabdával. Ráadásul Kényeske fél napig aszalódott előtte a tűző napon.
Úgy tűnt, minden rendben lesz, csakhogy a Fiú rossz helyre ültette Kényeskét, a Nagy Bokor tövébe. A Nagy Bokor pedig ágaival eltakarta előle az éltető napfényt, leveleivel beborította Kényeskét. Így a Gazda úgy döntött, újból átülteti őt. Nehéz volt kiásni a gyökereit, amelyek idővel összekapaszkodtak a Nagy Bokor gyökereivel, és mélyen lenyúltak a talajba. A Gazda, türelmét veszítve elvagdosta a gyökereket, és úgy tépte ki a földből a virágot. Majd új helyre ültette a fájdalomtól összezsugorodó levelű Kényeskét. A virág nagyon szomorú látványt nyújtott. Levelei mind elszáradtak, lehulltak, sőt, néhány ágacskája is száradásnak indult. A Gazda hozta a metszőollót, alaposan megnyesegette a szárakat, és tőle szokatlan módon aggódva leste, megmarad-e a virág. És a csoda újra megtörtént a Varázskertben. Kényeske lassacskán új leveleket növesztett, új hajtásokat hozott, és egy szép júniusi napon újra virágba borult. Ez ám az igazi túlélő! A Varázskert ismét megmentett egy életet.

Csak egy rövidke mese:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kő. Ez a kő (nevezzük Szépségnek) mindig valahogy más volt, mint a többi.
Kilógott a sorból, mert nem csak, hogy nagy volt és csúnyácska, de belülről valami olyat sugárzott, ami minden más kőből hiányzott.
Szépséget kitúrták társai, hamar magányos lett. Nem nagyon mert a többiek közé menni, nagyon szégyellte a külsejét, sokat bántották érte. Iskolába muszáj volt járni, de mindig bántották. Nem csak szavakkal, hanem tettekkel is. Minden nap úgy ment haza, hogy lehullott belőle egy darabka kő. Így nőtt, cseperedett. A bántásoknak megtanult ellenállni. Tudta azt, hogy bár egy-egy rossz szó, vagy tett elvesz belőle, de ugyan akkor több is lesz tőle.
Mire Szépség felnőtt a sok bántás gyémánttá csiszolta Őt.
Bár más volt, mint a többi, de ezt a külsőt Nekik köszönheti. Nem engedte, hogy a bánat és a szomorúság elragadja Őt, hanem ezeket magában jóra fordította.
Így lett a mások által csúnyának vélt kőből szépségesen ragyogó gyémánt.

Hajnalkám, Marylyan, de jó meséket írtatok! Gratulálok!

Levendula írta: Hajnalkám, Marylyan, de jó meséket írtatok! Gratulálok!

Köszi. Te inspiráltál.

Egyszer volt hol nem volt egy furcsa repképtelen madárcsalád, akik egy magas, öreg fa elhagyatott sötét odvában éltek. A család életének szörnyű titkait csak az öreg fa ismerte. Bele is repedtek évgyűrűi a sok fájdalomba, milyen szörnyűségeknek kell otthont adnia és semmit sem tehet ellene. Egyszer aztán egy borús napon, szürke esőfelhők gyülekeztek, a távolból hangos mennydörgés hallatszott. A vén fa, pedig így fohászkodott:
- Bárcsak belémcsapna egy villám és porrá éghetnék egy másodperc alatt!
A villámok azonban csupán az égen cikáztak. A fa mélységes szomorúságot érzett, olyat, mint még soha, érezte belsejében azt a pokoli hangulatot, ami lakóinál uralkodott. Nem sokkal később a fa lábánál egy kis fekete fehér fiatal madárka gubbasztott.
- Hát te hogy kerültél oda? - kérdezte az öreg fa.
- Kilöktek az odúból a szüleim. - válaszolta a kismadár.
- Miért nem repültél el magadtól?
- De hát én nem tudok repülni! Mióta az eszemet tudom gennyes sebek vannak a szárnyaimon!
Az öreg fa ekkor látta, hogy nincs komolyabb baja a kismadárnak, pedig olyan magasból zuhant a földre, hogy bele is halhatott volna. Azt is tudta, hogy a gennyes szárnyai hamarosan begyógyulnak. A lelkén lévő hatalmas seb miatt viszont nagyon aggódott.
- Dehogynem! Tudsz repülni, hidd el nekem! Egy kis időbe bele fog telni mire el tudod majd hinni. Amikor egyszer az égen fogsz cikázni boldogan, akkor fog eszedbe jutni, amit most mondtam!
A kismadár nagyon kétségbe volt esve, megijedt a hatalmas eséstől. Szíve pedig majdnem megszakadt, hogy saját szülei kilökték az odúból. Üresnek érezte magát és úgy érezte belehal a fájdalomba és a magányba. Nem tudta mitévő legyen. Nem értette miért történt ez vele, mivel érdemelhette ki. Mozdulatlanul kuporgott a fa tövében. Majdnem teljesen átázott már a tolla. Napokig sírt az ég. A fa mellett ezeréve kiapadt kis patak újra életre kelt. Mikor kisütött a nap, a kismadár tolla nem száradt meg. Saját könnyei áztatták testét. Kis lábán lefolytak, majd onnan a patakocska felé csordogáltak tovább. Az esős napok alatt sokat beszélt a fa a kismadárhoz. Ő egészen megkedvelte a vén fát, de nem tudta elhinni minden szavát.
- Tudom, nem hiszel nekem. De nem ülhetsz itt a végtelenségig. Mihez akarsz kezdeni most? - kérdezte a madarat.
- Igazad van, de nem tudom. - válaszolta halkan a kismadár - Nekem már minden mindegy. Nincs otthonom. Nincs családom. Nem tudok repülni.
- Akkor indulj el a fájdalmad könnyei útján a boldogságod felé!
- Micsoda?!?! Boldogság? Te egy vén szenilis fa vagy! - mondta dühösen.
- Na gyerünk, semmit sem veszíthetsz. - és ledobta egyik ágát a földre, úgy hogy az egyik vége a patakba ért - Sétálj rá!
A kismadár rásétált a patakból kiálló részére, súlyától a bot megcsúszott és elindult a kismadár alatt a vizen. Abban a pillanatban jött rá, hogy ha ő nem tud repülni, akkor nem is fog tudni leszállni erről az ágról. Lassan csordogált lefelé a patakon, ami egyre szélesedett. Sok volt az ismeretlen dolog, találkozott más madarakkal, némelyik oda is szólt neki pár szót. Több madár kérdezte, hogy hova utazik azon az ágon és miért nem repül inkább velük egy versenyt. Egyszer aztán egy nagy örvény felé sodródott kis ágból álló tutajkája. Mikor az örvény elkezdte behúzni a botot, a kismadár hirtelen ugrott egyet a közeli, hordalékból álló zátonyra. Ezen a zátonyon sok madárral találkozott, némelyikkel össze is barátkozott. Innen csodálta őket, hogy leszállnak majd továbbállnak.
- Bárcsak más családba születtem volna és tudnék én is repülni... - szomorkodott.
Egyszer az egyik madár, aki időközben barátja lett azt mondta neki:
- Nézd majdnem egyformák vagyunk. Ha én tudok repülni, neked is tudnod kell!
A kismadár csak rázta a fejét, eszébe jutottak a szülei. - Hogy is tudnék szállni ha fióka korom óta azt hallom a szüleimtől, hogy repképtelen vagyok. - gondolta magában.
- Akkor gyere fuss velem erre, itt sekély a víz! Nézd! - mondta madárbarátja.
A kismadár bátorságot gyűjtött és nekifutott. Sikerült! Ahogy teltek a napok, egyre több mindent csinált új barátaival. Elmesélte nekik, milyen hosszú utat tett meg, honnan indult a kis patak és hogy mennyire fájt neki, mikor kidobták a szülei miután annyiszor annyiféleképpen bántották őt.
- Nekem nem voltak szüleim, lelőtte őket egy vadász. - mondta az egyik barátja.
- Engem is bántottak a szüleim és amint működtek a szárnyaim elrepültem tőlük. - mondta a másik.
- Nekem nem adtak enni. Szerencsém volt, hogy kiestem a fészekből és megmentettek az emberek. - mondta egy harmadik.
- Nekem szándékosan törték el többször a szárnyaimat! - mondta a negyedik.
A sok sok történetet hallva, úgy érezte nincs is annyira egyedül. Igaz, őt más megrázkódtatások érték, de elkezdett reménykedni, hogyha a barátai a különboző szörnyűségek ellenére mégis boldogan élnek, akkor talán ő is képes lehet rá.
- Tudod, vannak olyan fiókák, akik bár szinte még ott van a fenekükön a tojáshéj, mégis okosabbak, erősebbek és jobban helyén van a szívük és igazságérzetük, mint az idősebb szülőmadaraknak. - mondta a bölcs bagoly sötétedéskor.
A kismadár egész éjszaka ezen gondolkodott. - Hát nem a szülőmadarak azok, akiknek mindig igazuk van és mindig jól döntenek és fel lehet rájuk nézni? Lehet egy gyerekmadárnak érettebb a gondolkodása, mint a szüleinek?
Teltek a napok és a kismadár elkezdett bízni magában. Első ügyetlen szárnycsapásait hamar követte a többi. Teltek a hónapok és egyre nagyobb távokat repült boldogan. Olyan ügyesen manőverezett a levegőben, hogy sokan csodájára szálltak. Egy őszi napon barátai meghívták a nagy Bíbic gyűlésre.
A kismadár először kicsit megijedt, és nem értette, mit jelent, hogy ő költöző madár és milyen messzire is indulnak. Nemrég még egy sötét odúban szenvedett el szörnyűségeket, biztos volt benne, hogy repülni sem tud, most pedig egy hatalmas út vár rá. Izgatottan várta az indulást. A hosszú úton gyönyörű tájak felett repültek. Eszébe jutottak az öreg fa szavai és annak sötét odva is. Felidézte milyen nehezek is voltak az első lépések, aztán a szárnycsapások, és most ez a hosszú repülés, amire eddig még álmaimban sem mert volna gondolni, mennyire könnyen megy.

Újhold, ez nagyon szép mese.

tényleg nekem írtad? Akkor elolvasom