Mi a legrosszabb az abúzusban?

Füles írta:

Liza írta: Kedves Füles, Én már átestem a "kislány" énemmel való találkozás-leválás perióduson, tudom milyen nehéz most neked, ismerem nagyon ezt az érzést. A szorongó, megbénult és elnémult gyermekkel együtt cipeltem a felelősséget. Rendkívül intenzív és nehéz szakasz volt, megválni és beintegrálni saját felnőtt énembe azt a gyerekkori kislányt, aki valójában egész idáig voltam....hiszen felnőttként se voltam más, nem volt "kiforrott" személyiségem, mert ez a traumatizált kislány kísért végig, ő jelent meg akkor, amikor stresszes vagy döntési szituációkban teljesen leblokkoltam és nem tudtam cselekedni. Légy bátor, és fogd kézen ezt a gyermekkori énedet, őt kell először megérteni, hogy tovább léphess! Nekem sikerült és azóta nagyon büszke vagyok arra a kislányra és magamra is. Szerintem neked is sikerülni fog, én nagyon drukkolok neked!

Köszönöm a kedves soraidat Liza! Viszont olyan furcsa de engem a mostani rész inkább feltölt (bár lehet h csak így gondolom, mert pont a héten betegedtem le), bár az is lehet, hogy pont annak a folyamatnak járok a végén amit te is írtál. Mert, hogy annyira cuki dolog kerekedett ki pont a héten a gyerekkori képemmel, mintha most kötnénk a szövetségünket. Ahogy előjött a haragom meg az egész helyzet irrealitása, a kapcsolatunk most olyan kezd lenni, hogy már neki mondom "Nézd most szállok ringbe a vágyainkért, ma most neked csinálom ezt vagy azt, vagy nézd milyen klasszul befutunk evvel vagy avval." Ő meg kis félénken meg visszafogottan de teljes szívéből örül meg szurkol nekem. Amikor először láttam a fotón, hogy hogy örül amikor mondtam, hogy ma neki táncolok, úgy eleredtek a könnyeim, egy csoda volt. Azt hiszem, most még nem tudok betelni vele, hogy olyan sokáig volt szörnyű ez az egész milyen nehéz és szomorú lehetett sok minden annak a pici kislánynak, és akkor most a fotón látom a kis mini mosolyát és most örül.

Liza te még jársz terápiára? Még ez után is van mivel dolgozni?
Azt hiszem az állandó telhetetlenség beszél belőlem, minden kis pozitívumnál abban reménykedek h na akkor ez így szuper, mennyi van még hátra? Pedig amúgy nagyon szeretem a terapomat meg hozzá eljárni is, legjobb órája a hétnek.


Drága Füles, jó hallani, hogy te is már a pozitív feltöltődés részénél jársz ennek a periódusnak!
Minden történet más, és szerintem ezért más is a lefutása...ami nekem segíthet, az lehet, hogy másnak nem. Egyedül a feldolgozási szakaszok azok, amik nagy vonalakban ugyanazok mindenkinél. Az biztos, hogy nem pár év a feldolgozás...
Én egy sikertelen és egy sikeres pszichoterápián vagyok túl. (a sikertelennél félrediagnosztizáltak) Amikor befejeztem a pszichoterápiát-ahol még javasolták, hogy maradjak fél évet-még visszamentem a pszichiáteremhez. Akkor derült fény arra-többszöri rákérdezés után-hogy mi is történt velem gyerekként. Ennek lassan 3 éve. Az utóbbi egy év volt rendkívül intenzív volt, a PTSD-n már túl vagyok, de hullámvölgyek még mindig vannak. Azt hiszem, hogy a passzív gyász szakasznál lehetek. Járok még a dokimhoz, havonta, vagy ha rosszabbul vagyok akkor hetente/két hetente...ő nagyon sokat segít, bármikor számíthatok rá. Rendkívüli talán, hogy milyen erős ez a terápiás kapcsolat közöttünk, ezért is nagyon szerencsésnek érzem magam. [/quote]

Kedves Füles, Nem találtam a történetedet, érdekelne névtelenül írtad esetleg, vagy még nem írtál róla?...

A legrosszabbak:
- tönkretette hosszú évekre az életem - és sose leszek olyan, aki lehettem volna e nélkül,
- szégyen, mocskosság, "kurva vagyok" érzése,
- az, hogy a sex fél évvel ezelőttig (akkor kezdett erről emlékbetörésem lenni) egyet jelentett a szeretettel
- a valami baj van velem érzése,
- az emlékbetörések, a fájdalom újra élése,
- az, hogy erről nehéz beszélni... sorstársi közösséget találni meg alig lehet,
- az apám, aki éveken át abuzált, megerőszakolt, fojtogatott, él és virul,
- az, hogy senki se védett meg, soha senki se állt ki mellettem a családból. Elképzelhetetlen, hogy éveken át tartó abuzust nem veszi észre az anyám.


 

Én olvastam Mara könyvét és az újat is amit nem álnéven írt!!! Nem tudom milyen lenne ha nem lett volna semmiféle abúzus. De így az tuti néha tök depressziós" vagyok  nagyon szomorú világvége hangulat. Pedig nem akarom ezt mikor rámtör. Sokmindent másképp látnék. Nem szeretem  hogy olykor utálok mindenkit... Fiamat sose 14 éves lesz. Férjem 6 éve van, pedig sose akartam. Vele igy alakult. 

Ma anyuék nálunk voltak. "Mara" új könyvét meglátta a könyvespolcomon es kérdezte az az enyém vagy honnan van. Mondtam az enyém. Nem láttam az arcát mert másik helyiségben volt. Tuti elolvasta a tartalmát  mert sokat olvas, igy tuti az az első ha új könyvet vesz a kezébe- akárcsak én - hogy elolvassa a tartalmát. Közben férjemnek súgtam, huuu elfelejtettem eltenni , h ne lássa. De semmit se mondott. Vissza tette. Reméltem elviszi elolvassa. De közben meg féltem is. De semmi sem történt. Ez mindig igy lesz? Mindig szőnyeg alá seprés? Apu is itt volt ma ő ebből semmit nem érzékelt, nem is olvas soha, szóval erre nem is figyelt. Férjem megsimogatott, tudja mit éreztem.Mara mit gondolsz erről? Többiek véleménye? Ez igy lesz mindig?? Hol jobban roszabbul vagyok! Hála a pszichologusomnak, hogy segít!!!

Pontosan ugyanez:
Egy életre megtanultam, hogy nem számítok senkinek, nem számíthatok senkire. Hogy megtanultam, hogy velem bármit meg lehet csinálni, hogy valamit mindig titkolni kell, hogy mocskos, undorító és szerethetetlen vagyok.

A legrosszabb,hogy tudom,hogy valami rossz történt de nem tudom ezt feleleveníteni.Kihat az egész életemre.Se normális párkapcsolat sem gyermek.Nem szeret senki csak kihasznál.Bár ezt nem mindig érzem így.Boldog szeretnék csak lenni.

jelen írta:

Ma anyuék nálunk voltak. "Mara" új könyvét meglátta a könyvespolcomon es kérdezte az az enyém vagy honnan van. Mondtam az enyém. Nem láttam az arcát mert másik helyiségben volt. Tuti elolvasta a tartalmát  mert sokat olvas, igy tuti az az első ha új könyvet vesz a kezébe- akárcsak én - hogy elolvassa a tartalmát. Közben férjemnek súgtam, huuu elfelejtettem eltenni , h ne lássa. De semmit se mondott. Vissza tette. Reméltem elviszi elolvassa. De közben meg féltem is. De semmi sem történt. Ez mindig igy lesz? Mindig szőnyeg alá seprés? Apu is itt volt ma ő ebből semmit nem érzékelt, nem is olvas soha, szóval erre nem is figyelt. Férjem megsimogatott, tudja mit éreztem.Mara mit gondolsz erről? Többiek véleménye? Ez igy lesz mindig?? Hol jobban roszabbul vagyok! Hála a pszichologusomnak, hogy segít!!!

Jelen, olyan ez, amit írsz, annyira tipikus, hogy tanítani kéne. Minden mozzanata. Átéltem, átérzem. A rettegés, hogy nem raktad el a könyvet, hiszen nekünk ugye rejtőzködnünk kell, titkolni a piszkos múltat, és tipikus anyukád reakciója is, a szőnyeg alá seprés... De nagyon nagy szerencse, hogy a férjed minderre egy simogatással reagált!!! Erre koncentrálj. Hogy mindig így lesz-e? Lehet, igen. De azt remélem, hogy kevésbé fog idővel fájni. És talán kevésbé érzed majd azt, hogy el kéne dugni azt a könyvet.