Mi a legrosszabb az abúzusban?

Füles írta:

Liza írta: Kedves Füles, Én már átestem a "kislány" énemmel való találkozás-leválás perióduson, tudom milyen nehéz most neked, ismerem nagyon ezt az érzést. A szorongó, megbénult és elnémult gyermekkel együtt cipeltem a felelősséget. Rendkívül intenzív és nehéz szakasz volt, megválni és beintegrálni saját felnőtt énembe azt a gyerekkori kislányt, aki valójában egész idáig voltam....hiszen felnőttként se voltam más, nem volt "kiforrott" személyiségem, mert ez a traumatizált kislány kísért végig, ő jelent meg akkor, amikor stresszes vagy döntési szituációkban teljesen leblokkoltam és nem tudtam cselekedni. Légy bátor, és fogd kézen ezt a gyermekkori énedet, őt kell először megérteni, hogy tovább léphess! Nekem sikerült és azóta nagyon büszke vagyok arra a kislányra és magamra is. Szerintem neked is sikerülni fog, én nagyon drukkolok neked!

Köszönöm a kedves soraidat Liza! Viszont olyan furcsa de engem a mostani rész inkább feltölt (bár lehet h csak így gondolom, mert pont a héten betegedtem le), bár az is lehet, hogy pont annak a folyamatnak járok a végén amit te is írtál. Mert, hogy annyira cuki dolog kerekedett ki pont a héten a gyerekkori képemmel, mintha most kötnénk a szövetségünket. Ahogy előjött a haragom meg az egész helyzet irrealitása, a kapcsolatunk most olyan kezd lenni, hogy már neki mondom "Nézd most szállok ringbe a vágyainkért, ma most neked csinálom ezt vagy azt, vagy nézd milyen klasszul befutunk evvel vagy avval." Ő meg kis félénken meg visszafogottan de teljes szívéből örül meg szurkol nekem. Amikor először láttam a fotón, hogy hogy örül amikor mondtam, hogy ma neki táncolok, úgy eleredtek a könnyeim, egy csoda volt. Azt hiszem, most még nem tudok betelni vele, hogy olyan sokáig volt szörnyű ez az egész milyen nehéz és szomorú lehetett sok minden annak a pici kislánynak, és akkor most a fotón látom a kis mini mosolyát és most örül.

Liza te még jársz terápiára? Még ez után is van mivel dolgozni?
Azt hiszem az állandó telhetetlenség beszél belőlem, minden kis pozitívumnál abban reménykedek h na akkor ez így szuper, mennyi van még hátra? Pedig amúgy nagyon szeretem a terapomat meg hozzá eljárni is, legjobb órája a hétnek.


Drága Füles, jó hallani, hogy te is már a pozitív feltöltődés részénél jársz ennek a periódusnak!
Minden történet más, és szerintem ezért más is a lefutása...ami nekem segíthet, az lehet, hogy másnak nem. Egyedül a feldolgozási szakaszok azok, amik nagy vonalakban ugyanazok mindenkinél. Az biztos, hogy nem pár év a feldolgozás...
Én egy sikertelen és egy sikeres pszichoterápián vagyok túl. (a sikertelennél félrediagnosztizáltak) Amikor befejeztem a pszichoterápiát-ahol még javasolták, hogy maradjak fél évet-még visszamentem a pszichiáteremhez. Akkor derült fény arra-többszöri rákérdezés után-hogy mi is történt velem gyerekként. Ennek lassan 3 éve. Az utóbbi egy év volt rendkívül intenzív volt, a PTSD-n már túl vagyok, de hullámvölgyek még mindig vannak. Azt hiszem, hogy a passzív gyász szakasznál lehetek. Járok még a dokimhoz, havonta, vagy ha rosszabbul vagyok akkor hetente/két hetente...ő nagyon sokat segít, bármikor számíthatok rá. Rendkívüli talán, hogy milyen erős ez a terápiás kapcsolat közöttünk, ezért is nagyon szerencsésnek érzem magam. [/quote]

Kedves Füles, Nem találtam a történetedet, érdekelne névtelenül írtad esetleg, vagy még nem írtál róla?...

A legrosszabbak:
- tönkretette hosszú évekre az életem - és sose leszek olyan, aki lehettem volna e nélkül,
- szégyen, mocskosság, "kurva vagyok" érzése,
- az, hogy a sex fél évvel ezelőttig (akkor kezdett erről emlékbetörésem lenni) egyet jelentett a szeretettel
- a valami baj van velem érzése,
- az emlékbetörések, a fájdalom újra élése,
- az, hogy erről nehéz beszélni... sorstársi közösséget találni meg alig lehet,
- az apám, aki éveken át abuzált, megerőszakolt, fojtogatott, él és virul,
- az, hogy senki se védett meg, soha senki se állt ki mellettem a családból. Elképzelhetetlen, hogy éveken át tartó abuzust nem veszi észre az anyám.