Mi a legrosszabb az abúzusban?

Már biztos megbeszéltétek, hogy mi a legrosszabb az abúzusban, csak akkor én még nem voltam "itt".
Nekem nem közben volt a legrosszabb, mert annak egyszer vége lett, de van, aminek nincs vége. Hogy megtanultam, hogy én nem számítok senkinek, nem számíthatok senkire, mert nem fog hinni nekem senki, és ezért nem is fog soha bocsánatot kérni. Hogy megtanultam, hogy velem bármit meg lehet csinálni, hogy valamit mindig titkolni kell, hogy valami nagyon undorító mindig van rajtam. A kettéhasítottság érzése, hogy két életem van, és nem tudom, melyik az igazi, melyik látszik kifelé. És szörnyű az állandó félelem meg szorongás, hol attól, hogy nem lehet gyerekem, vagy hogy beteg lesz, vagy bűnt követek el, kiderül és börtönbe kerülök. De a legrosszabb, hogy sosincs vége, hogy ez nekem nem tud múlttá válni, hanem mindig jelen marad.

Május, nagyon jó kérdés, nyitok neki itt egy új topikot, hogy könnyebb legyen tájékozódni.
És rögtön válaszolok is: nekem a legrosszabb a titok volt. A titok, ami elszigetelt a szeretteimtől, a kortársaimtól.

Én a kétkedést tartom a legrosszabbnak. Néha szinte biztos vagyok a történtekben, néha meg azt érzem, semmi sem történt. Ezzel nem tudok sokszor mit kezdeni.

Hogy megtörtént.
Hogy bekódolta magát a testembe.

Én nem olvastam még Mara könyvét, de úgy szeretném.

karácsony írta: Hogy megtörtént.
Hogy bekódolta magát a testembe.

Én is hasonlóan érzek. Kiegészítve azzal, hogy nemcsak a testembe, hanem a lelkembe is.

Nekem az volt a legrosszabb, hogy éreztem, tudtam, ÉN MÁS VAGYOK... No meg a folyton marcangoló kérdés: MI A BAJ VELEM?

Néha azt érzem, csak beképzeltem vagy rosszul értelmeztem, igen.
De ez valószínűleg amiatt is van, hogy még azt is elhiszem, amit anyám mondott, hogy ránk soha nem emeltek kezet. És néha még ezt is elhiszem. A fejem meg csak úgy magától tört be, a röntgenfelvételek a kezemről a repedésekről meg biztos csak kamu...vagy összekeverték. A minap találtam meg a leleteimet, és csak tűnődtem, hogy mennyi baleseti röntgenfelvételem van. Tudjátok, mik állnak a zárójelentésen? 'Tornaórán röplabdázás közben szerezte a sérülését.' 'Kishúgával való játszadozás közben véletlenül kifordult a keze.' Hogy milyen leleményes voltam, amiért ezeket kitaláltam...
Tavaly nyáron az egyik másodunokatestvérem azt mondta, fejbevágja apámat egy fejszével.

A legrosszabb, hogy csak rossz van benne: titkolózás, bűntudat, családban elmagányosodás, gyermekként a reménytelenség miatt érzett halálvágy, selejtesség érzése, "minden rendben van" színlelése hosszú évekig, felnőttként az elkövető lebuktatása és szembenézni azzal, hogy a saját anyám nem hisz nekem. Tudomásul venni, hogy az elkövető megúszta én viszont egy életen át cipelhetem magammal a következményeket, ami nem csak rám van hatással, hanem a párkapcsolatomra, a mindennapokra, a gyermekeimmel való kapcsolatomra (túlféltem őket).

Hogy a mai napig nem ertem MIERT tortent meg ez velem,es MIERT nem kaptam segitseget..
Hogy hazugsagban nottem fel,es evtizedekig nem tudtam oszinten beszelni senkivel..
Hogy abban a tudatban nottem fel a szex a szeretetet jelenti...

Nekem ezek közül több a legnagyobb talán a titok, hogy tényleg mindig van valami amit titkolni kell,hogy igazából senkivel nem tudok, nem merek őszinte lenni,hogyha tényleg jön egy nehéz helyzet csak magamra számíthatok,és felvettem egy jó kis maszkot,hogy kívülről ne látszódjon semmi(a legdurvább az volt mikor megerőszakoltak és utána két hétig rettegtem attól hogy terhes vagyok-e,mert a tesztem pozitív lett,abból se vettek észre semmit,pedig akkor nagyon kivoltam)A másik meg a szex,amiben iszonyú hátárnyba vagyok,szerintem egy 14 éves lánynak több tapasztalata van mint nekem,és nálam a hagyományos akárhányszor próbáltam iszonyú fájdalommal jár.Meg amúgy külsőleg nagyon kislányos vagyok,mintha leragadtam volna 14 évesen.

Noja igen, ez a folytonos TITOK elviselése őrjít meg minket szerintem is. Utálom a hazugságokat. Mióta terápiára járok sok mindenre rájöttem. Így tudok min alakítani, eddig még azt sem tudtam. Pl. párkapcsolatba vagy bármilyen más kapcsolatban utálom, gyűlölöm az icipici kis apró hazugságot is. EGy apró kis dolgon is ki tudok akadni. Az abúzus egy alattomos valami, nem jöttem még rá hogy kell ettől megszabadulni. Ti, akik itt vagytok, hogyan élitek meg a mindennapokat? Én sokszor azt gondolom én más vagyok mint a többi ember, sok embernek van mindenféle problémája, olyankor mindig azt gondolom, hogy az én életem hogyan alakult volna ha nem ilyen .....lett volna a gyerekkorom. Ha nem ért volna sérelem. Hogyan élnek ők? Mi hogy fogunk élni ha már túl leszünk ezen? Vagy sose lépünk túl? Sokszor nagyon azt érzem magányos vagyok a lelkemben, és mindemellett azt is érzem, hogy nem is kell mellém férfi. Értitek ezt? Ezt a folyamatos kettőséget? Nekem pl ez is rossz, mindig a hülye érzéseim. Egyszer csak megszűnnek. Ti hány éve küzdötök?

A legrosszabb, hogy létezik ilyen

Ellőhámoztam ezt a topikot, mert szerintem még nem merült ki, csak már rég volt, és eltűnt. (Amúgy be tudjátok állítani, hogy a régebbiek is látszódjanak.)

Szóval a mútlkor volt egy pécsi ítélet, ahol enyhítette a bíróság az elsőfokú ítéletet: az apuka abzuálta a kislányát. Akkor a FB-on azt írtam ki: ki enyhíti a gyerek traumáját?! És azóta motoszkál a fejemben: az a legborzalmasabb, hogy az emberek képtelenek felfogni, mit okoz az abúzus egy gyereknek, hogy mennyire más vágányokon fut már az ő kis élete ezentúl... Valahogy ezt kéne világgá kürtölni, szép türlemesen elmagyarázni... Mert ez az, amit meg kéne értsenek ahhoz, hogy ne legyen több ítélet enyhítés.

Az ítélet enyhítés nem tudom pontosan mit jelent, három évvel kevesebbet fog ülni?
Ebből a szempontból ez engem pl. nem vigasztalna. Morálisan viszont van egy olyan üzenete, hogy erre lehet bármiféle enyhítő magyarázat.

Anoni Mara írta: Ellőhámoztam ezt a topikot, mert szerintem még nem merült ki, csak már rég volt, és eltűnt. (Amúgy be tudjátok állítani, hogy a régebbiek is látszódjanak.)

Szóval a mútlkor volt egy pécsi ítélet, ahol enyhítette a bíróság az elsőfokú ítéletet: az apuka abzuálta a kislányát. Akkor a FB-on azt írtam ki: ki enyhíti a gyerek traumáját?! És azóta motoszkál a fejemben: az a legborzalmasabb, hogy az emberek képtelenek felfogni, mit okoz az abúzus egy gyereknek, hogy mennyire más vágányokon fut már az ő kis élete ezentúl... Valahogy ezt kéne világgá kürtölni, szép türlemesen elmagyarázni... Mert ez az, amit meg kéne értsenek ahhoz, hogy ne legyen több ítélet enyhítés.

Nálunk az a legrosszabb, hogy nem hisznek a kisfiamnak. Sem a rendőrségen, sem a gyámügyön. Hiába vannak bizonyítékok, azokat nem veszik figyelembe. Azért nem, mert én adtam le, és én "csak feljelentő vagyok"....