Mi a legrosszabb az abúzusban?

Ismerem a dolgot, Május, hogy a papot ne vádoljuk semmivel, mert rosszat tesz az egyház tekintélyének. Csak a bégető, hívő nyáj lehet bűnös, annak jól megmondhatják a gyóntatószékben is. A pap meg lapíthat, mert ő Isten szolgája közvetlen hatalommal, vagy mi ... Hagyjuk.. Akinek fontos az hivatalos egyház tekintélye, az így gondolkodik. Én sem próbálom már semmiről meggyőzni a családom bizonyos tagjait, mert rájöttem, hogy felesleges.. Velem sem történt semmi szerintük, mert 1. nem fájt, 2. nekem nem kellett az abúzálót tevőlegesen kielégíteni. (Csak élvezkedett, hogy felizgat.) Amikor meg még gyerekként továbbadtam, amit kaptam, akkor csak papás-mamást játszottam. És ezekkel minden el van intézve, le van tudva. Minek feszegetni a témát. Szerintük.

Anoni Mara írta: Ellőhámoztam ezt a topikot, mert szerintem még nem merült ki, csak már rég volt, és eltűnt. (Amúgy be tudjátok állítani, hogy a régebbiek is látszódjanak.)

Szóval a mútlkor volt egy pécsi ítélet, ahol enyhítette a bíróság az elsőfokú ítéletet: az apuka abzuálta a kislányát. Akkor a FB-on azt írtam ki: ki enyhíti a gyerek traumáját?! És azóta motoszkál a fejemben: az a legborzalmasabb, hogy az emberek képtelenek felfogni, mit okoz az abúzus egy gyereknek, hogy mennyire más vágányokon fut már az ő kis élete ezentúl... Valahogy ezt kéne világgá kürtölni, szép türlemesen elmagyarázni... Mert ez az, amit meg kéne értsenek ahhoz, hogy ne legyen több ítélet enyhítés.

Nekem a magány volt/van a legrosszabb. Hogy magányossá tesz gyerekként, és akkor felnőttkorodra ezt már megszokod.
És igen, egyetértek, az meg külön rossz, hogy mennyire nem értenek ebből semmit (vagy nem akarnak érteni) a külvilágban.
Most jutott tudomásomra egy óvodai történet, ahol az egyik kisfiú mindenféle szexuális játékokra kényszeríti a társait (beleharap a fütyijükbe, tárgyakat próbál a fenekükbe dugni), és hiába szólnak a szülők, hogy valamit tenni kellene, mert ezzel a gyermekkel talán valami baj van, s immár az övékkel is, mindenki tehetetlennek mutatja magát, és fél... inkább elhiszik, hogy több gyerek! csak kitalálta ezeket a történeteket, fantáziálnak. Az emberi hülyeségnél és közömbösségnél nincs nagyobb.

Talán kellene egy kiadvány, amiben néhány pontban összefoglalható, hogy milyen felnőttkort okoz a gyerekkori abúzus. Akár mi is összeállíthatnánk ilyen (nem reprezentatív) felmérést... csak ki kellene pipálni a ránk vonatkozó sorokat.
Ilyenekre gondolok, hogy:
1. nincs párkapcsolatom 2. (kvázi)-prostituált lettem 3. párkapcsolataimban állandóan kihasználnak 4. evési rendellenességeim vannak 5. magányos vagyok
6. a szexuális élet számomra katasztrófa 7. mindenféle testi tüneteim (például állandó fejfájás) vannak 8. terápiát igénylő pszichés zavaraim vannak 9. mindenkinek meg akarok felelni 10. képtelen vagyok (nem merem) képviselni magam 11. értéktelennek érzem magam 12. reménytelennek látom a családalapítást 13. félek attól, hogy gyerekeim legyenek 14. túlféltem a gyerekeimet 15. képtelen vagyok bízni másokban 16. öngyilkosságot kíséreltem meg 17. önmagamat fizikailag bántom (vagdosom) stb.stb.

Ennyit a "lépj túl rajta" tanácsról.

Teljesen igazad van Nyugodt, kellene egy kiadvány. Bár ez az ovis példa is mutatja, hogy az emberek fejében ez a téma egy totális vakfolt. Én a saját családomban tapasztalom, hogy fel sem fogják a történteket. Pedig testközelből érzékelik a szerencsétlenkedéseimet, látják, hogy terápiára szorulok, láttak kiborulva és nem, és NEM! Testvéremnek nem is tudom hányadjára mondom el, hogy gondjaim vannak a velem történtek miatt. És eltelik pár hét, és képes azt mondani, hogy szerinte nekem már gyerek kellene és családot alapítani, nem ezzel meg azzal foglalkozni. Egyszerűen FELROBBANOK. Mintha én nem ezen dolgoznék. És utána nincs rá reakció, mintha mindenkinek a fejében le lenne kapcsolva a világítás.
Csak az fogja fel a történések hatását, akivel ilyesmi történik.

Május írta:

Anoni Mara írta: Ellőhámoztam ezt a topikot, mert szerintem még nem merült ki, csak már rég volt, és eltűnt. (Amúgy be tudjátok állítani, hogy a régebbiek is látszódjanak.)

Szóval a mútlkor volt egy pécsi ítélet, ahol enyhítette a bíróság az elsőfokú ítéletet: az apuka abzuálta a kislányát. Akkor a FB-on azt írtam ki: ki enyhíti a gyerek traumáját?! És azóta motoszkál a fejemben: az a legborzalmasabb, hogy az emberek képtelenek felfogni, mit okoz az abúzus egy gyereknek, hogy mennyire más vágányokon fut már az ő kis élete ezentúl... Valahogy ezt kéne világgá kürtölni, szép türlemesen elmagyarázni... Mert ez az, amit meg kéne értsenek ahhoz, hogy ne legyen több ítélet enyhítés.

Most a múzeumok éjszakáján voltam egy előadáson, egy történész a szexről beszélt. Végigpoénkodta, hogy az ókorban hogy erőszakoltak meg nőket, férfiakat, hogyan bántalmaztak szexuálisan és erőszakoltak meg kislányokat és kisfiúkat. Hogy mire használták a csecsemők szopóreflexét... Egy merő borzalom volt!!!! És ő mindezt humorizálva, bagatellizálva adta elő, mint valami viccet. A közönség meg nevetett vele. Ott ültem, és majdnem felálltam több száz ember előtt, hogy a szexuális erőszak nem vicc!!!! Soha, semmilyen körülmények között!!!! De gyáva voltam, nem szóltam. Gondolkodom, hogy írok neki egy emailt, hogy milyen erkölcstelen és káros volt, hogy egy történész így terjeszt tudást.
Ugyanilyen "tanult emberek" enyhítik az ítéleteket is.
Mert nem tudják, hogy az abúzus meg a szexuális erőszak fizikailag túlélhető, de a lelkiben már nem vagyok biztos.

Jézusom, Május! Szerintem ez ellen tömegesen kellene tiltakozni. Borzalmas!

nyugodt írta: Talán kellene egy kiadvány, amiben néhány pontban összefoglalható, hogy milyen felnőttkort okoz a gyerekkori abúzus. Akár mi is összeállíthatnánk ilyen (nem reprezentatív) felmérést... csak ki kellene pipálni a ránk vonatkozó sorokat.
Ilyenekre gondolok, hogy:
1. nincs párkapcsolatom 2. (kvázi)-prostituált lettem 3. párkapcsolataimban állandóan kihasználnak 4. evési rendellenességeim vannak 5. magányos vagyok
6. a szexuális élet számomra katasztrófa 7. mindenféle testi tüneteim (például állandó fejfájás) vannak 8. terápiát igénylő pszichés zavaraim vannak 9. mindenkinek meg akarok felelni 10. képtelen vagyok (nem merem) képviselni magam 11. értéktelennek érzem magam 12. reménytelennek látom a családalapítást 13. félek attól, hogy gyerekeim legyenek 14. túlféltem a gyerekeimet 15. képtelen vagyok bízni másokban 16. öngyilkosságot kíséreltem meg 17. önmagamat fizikailag bántom (vagdosom) stb.stb.

Ennyit a "lépj túl rajta" tanácsról.

Igen, valamiféle kiadvány nem rossz ötlet! Persze ezek a pontok nem mindenkire igazak, meg ezeket a tüneteket más is okozhatja.

Igaz, ezeket a tüneteket más is okozhatja, és, hála Istennek, nem mindenkinek van meg az összes
De engem éppen ez a fórum győzött meg arról, hogy mennyire hasonló tünetekkel küzdünk mindannyian. Nulla szakértelmem van a témában - amiket felsoroltam, azokat mind itt olvastam a fórumbejegyzésekben. És általában nemcsak egy embertől, hanem jóval többtől ... Magamtól sosem kötöttem volna ezeket az abúzus-történetekhez, a sajátjaimat se, ha nincs ez a honlap.
Ahogy én látom, az "átlagember" (ha létezik ilyen), úgy gondolja, hogy akit abúzus ért gyerekkorában, az max. kerüli a szexualitást később, és bepánikol. Amikor a tavaly feljött emlékeket megosztottam az akkori partneremmel, ő csodálkozva közölte: "Milyen szerencsés vagy, mások egy életre megundorodnak a szextől, ha ilyen éri őket, de te milyen szépen túlvagy rajta." Na ja. Tényleg, milyen szépen. És csak teszem a dolgom tovább, szolgálom mások igényeit, például az övét (illetve az övét már nem, pedig tényleg nagyon szerelmes voltam). .... A társadalom a többi tünetet nem köti az abúzushoz, tehát, ha valaki az abúzus miatt pl. a "lábtörlő"-szindrómában szenved, az a külvilág szerint szimplán hülye, és "tanulhatna egy kis önbecsülést" (persze, hogy honnan, azt nem teszik hozzá, gondolom, tőlük Merthogy terápiába járni meg "gáz", hiszen arra csak olyankor van szükség, ha valaki "gyárilag hibás, vagy nagyon unatkozik " (Csak idézek a környezetem véleményeiből). Ahogy a férjem fogalmazott annó, aki nem tudott semmit arról, hogy mik történtek gyerekkoromban: "belőled valahogy hiányzik az egészséges önvédelem. Nooooormális vagy te?" - tiszta Besenyő család a világunk

Igen, amit képtelenek megérteni, mert annyira abszurd tényleg, hogy az abúzus akárhány év múlva is érezteti a hatását, ott van bennünk. De nem csak azok nem értik, akik ostobák, érzéketlenek, a legnagyobb jóindulattal is elképzelhetetlen ez. Ezért fontos nekem az "áldozat" státusz, vagy "túlélő", ha valakit sért a szó, mert hiába történt az abúzus 40 éve, attól én még ma is annak vagyok az áldozata. Így vagy úgy megküzdöttem vele, de azért kitörölni nem tudom.

A legrosszabb, az, hogy a trauma a lényem részévé vált, és hiába a feldolgozás (folyamata, ami talán véget nem érő), ez belém égett... a traumám is én vagyok. Illetve az is a legszörnyűbb, hogy mindig is kételkedni fogok abban, hogy valóban megtörténtek.

Liza írta: A legrosszabb, az, hogy a trauma a lényem részévé vált, és hiába a feldolgozás (folyamata, ami talán véget nem érő), ez belém égett... a traumám is én vagyok. Illetve az is a legszörnyűbb, hogy mindig is kételkedni fogok abban, hogy valóban megtörténtek.

Liza, ez teljesen olyan, mintha én írtam volna!!!! Ugyanígy gondolom meg érzem én is!!! És igen, a kételkedés borzasztó: tényleg megtörtént? Tényleg baj, ami történt? Tényleg nem szabad ilyeneket csinálni egy kislánnyal? Tényleg attól és akkor romlott el bennem egy csomó minden? Tényleg a mai napig az érezteti a hatását?

Lehet jól lenni és tényleg vannak jobb időszakok is, nem csak rosszabb. De az abúzus végig ott van a tudatunkban, olyan nagyon jelen van, mint ahogy annak is mindig tudatában vagy, h fiú vagy-e vagy lány. Nekem legalábbis valahogy így működik. Nem tudok róla megfeledkezni, csak nem mindig nyomaszt ugyanúgy. És néha csak egy tény, de az életem szerves része. Nem lehet egyszerűen csak elfelejteni, ha lehetne, már mind megtettük volna.

Azt hiszem, nálam is hasonlóan működik. Például úgy érzem most határozottan jó időszakban vagyok a korábbi évekhez képest, mégsem jut eszembe soha, hogy jó érzés lenne csak úgy szexelni. Fantáziaszinten is olyan ritkán akarok/tudok izgató helyzetet elképzelni, hogy az már furcsa számomra is.
Az abúzust úgy próbálom látni, és most ez így nekem segít is, hogy ez az abuzálás csak egy részlet lenne bennem és hogy ennél én színesebb és sokrétűbb is vagyok, hogy nem minden részem abuzált, hogy van a lelkemben mélyebb rétegek ahova se az abuzálóm keze már nem ért el se a szüleim szavai, verései. Talán a szexualitás és a nemi szerveim nem ezek a területek. A megfelelési kényszerrel meg hol jobban hol kevésbé küzdök, de talán az érintetlen részeimből fakadó élettel már fel tudok kicsit töltődni, bár ez néha még nem elég és olyankor rekordsebességgel merülök.

Sokat segít, h most a kisgyerek énemmel dolgozunk a terapommal, az első borzasztó gnóm ez a kislány (nem segít, hogy 10 éves koromig mindig kopaszra vágattak szüleim) alkalmak után, most kiderült h haragszom rá, mmint magamra, h nem védtem meg magam. Viszont úgy örülök, hogy kiderült vannak vágyai, amit soha nem tudtam hová tenni magamban h bennem nincsenek és h milyen élhetetlen vagyok, h mindennel szemben csak ez a közömbös, vélemény nélküli (vagy legalábbis azt soha fel nem vállaló), szorongó ne bántsatok mosollyal ellátott félős bénaság vagyok, és most mégis vannak! Nem túl nagy dolgok meg egy részéről talán már le is csúsztam, de vannak!!!

Május írta:

Liza írta: A legrosszabb, az, hogy a trauma a lényem részévé vált, és hiába a feldolgozás (folyamata, ami talán véget nem érő), ez belém égett... a traumám is én vagyok. Illetve az is a legszörnyűbb, hogy mindig is kételkedni fogok abban, hogy valóban megtörténtek.

Liza, ez teljesen olyan, mintha én írtam volna!!!! Ugyanígy gondolom meg érzem én is!!! És igen, a kételkedés borzasztó: tényleg megtörtént? Tényleg baj, ami történt? Tényleg nem szabad ilyeneket csinálni egy kislánnyal? Tényleg attól és akkor romlott el bennem egy csomó minden? Tényleg a mai napig az érezteti a hatását?

Kedves Május, én ilyenkor jövök rá, hogy valóban megtörténhettek velem...végre van valaki aki igazán érti, itt mi valóban értjük egymást. Valahol ez szörnyű, tudni, hogy más is átélte a poklok poklát, valahol pedig megnyugtató, hogy nem vagyunk egyedül. Köszönöm, hogy itt lehetek!

Füles írta: Azt hiszem, nálam is hasonlóan működik. Például úgy érzem most határozottan jó időszakban vagyok a korábbi évekhez képest, mégsem jut eszembe soha, hogy jó érzés lenne csak úgy szexelni. Fantáziaszinten is olyan ritkán akarok/tudok izgató helyzetet elképzelni, hogy az már furcsa számomra is.
Az abúzust úgy próbálom látni, és most ez így nekem segít is, hogy ez az abuzálás csak egy részlet lenne bennem és hogy ennél én színesebb és sokrétűbb is vagyok, hogy nem minden részem abuzált, hogy van a lelkemben mélyebb rétegek ahova se az abuzálóm keze már nem ért el se a szüleim szavai, verései. Talán a szexualitás és a nemi szerveim nem ezek a területek. A megfelelési kényszerrel meg hol jobban hol kevésbé küzdök, de talán az érintetlen részeimből fakadó élettel már fel tudok kicsit töltődni, bár ez néha még nem elég és olyankor rekordsebességgel merülök.

Sokat segít, h most a kisgyerek énemmel dolgozunk a terapommal, az első borzasztó gnóm ez a kislány (nem segít, hogy 10 éves koromig mindig kopaszra vágattak szüleim) alkalmak után, most kiderült h haragszom rá, mmint magamra, h nem védtem meg magam. Viszont úgy örülök, hogy kiderült vannak vágyai, amit soha nem tudtam hová tenni magamban h bennem nincsenek és h milyen élhetetlen vagyok, h mindennel szemben csak ez a közömbös, vélemény nélküli (vagy legalábbis azt soha fel nem vállaló), szorongó ne bántsatok mosollyal ellátott félős bénaság vagyok, és most mégis vannak! Nem túl nagy dolgok meg egy részéről talán már le is csúsztam, de vannak!!!

Kedves Füles, Én már átestem a "kislány" énemmel való találkozás-leválás perióduson, tudom milyen nehéz most neked, ismerem nagyon ezt az érzést. A szorongó, megbénult és elnémult gyermekkel együtt cipeltem a felelősséget. Rendkívül intenzív és nehéz szakasz volt, megválni és beintegrálni saját felnőtt énembe azt a gyerekkori kislányt, aki valójában egész idáig voltam....hiszen felnőttként se voltam más, nem volt "kiforrott" személyiségem, mert ez a traumatizált kislány kísért végig, ő jelent meg akkor, amikor stresszes vagy döntési szituációkban teljesen leblokkoltam és nem tudtam cselekedni. Légy bátor, és fogd kézen ezt a gyermekkori énedet, őt kell először megérteni, hogy tovább léphess! Nekem sikerült és azóta nagyon büszke vagyok arra a kislányra és magamra is. Szerintem neked is sikerülni fog, én nagyon drukkolok neked!

Liza írta: Kedves Füles, Én már átestem a "kislány" énemmel való találkozás-leválás perióduson, tudom milyen nehéz most neked, ismerem nagyon ezt az érzést. A szorongó, megbénult és elnémult gyermekkel együtt cipeltem a felelősséget. Rendkívül intenzív és nehéz szakasz volt, megválni és beintegrálni saját felnőtt énembe azt a gyerekkori kislányt, aki valójában egész idáig voltam....hiszen felnőttként se voltam más, nem volt "kiforrott" személyiségem, mert ez a traumatizált kislány kísért végig, ő jelent meg akkor, amikor stresszes vagy döntési szituációkban teljesen leblokkoltam és nem tudtam cselekedni. Légy bátor, és fogd kézen ezt a gyermekkori énedet, őt kell először megérteni, hogy tovább léphess! Nekem sikerült és azóta nagyon büszke vagyok arra a kislányra és magamra is. Szerintem neked is sikerülni fog, én nagyon drukkolok neked!

[/quote]

Köszönöm a kedves soraidat Liza! Viszont olyan furcsa de engem a mostani rész inkább feltölt (bár lehet h csak így gondolom, mert pont a héten betegedtem le), bár az is lehet, hogy pont annak a folyamatnak járok a végén amit te is írtál. Mert, hogy annyira cuki dolog kerekedett ki pont a héten a gyerekkori képemmel, mintha most kötnénk a szövetségünket. Ahogy előjött a haragom meg az egész helyzet irrealitása, a kapcsolatunk most olyan kezd lenni, hogy már neki mondom "Nézd most szállok ringbe a vágyainkért, ma most neked csinálom ezt vagy azt, vagy nézd milyen klasszul befutunk evvel vagy avval." Ő meg kis félénken meg visszafogottan de teljes szívéből örül meg szurkol nekem. Amikor először láttam a fotón, hogy hogy örül amikor mondtam, hogy ma neki táncolok, úgy eleredtek a könnyeim, egy csoda volt. Azt hiszem, most még nem tudok betelni vele, hogy olyan sokáig volt szörnyű ez az egész milyen nehéz és szomorú lehetett sok minden annak a pici kislánynak, és akkor most a fotón látom a kis mini mosolyát és most örül.

Liza te még jársz terápiára? Még ez után is van mivel dolgozni?
Azt hiszem az állandó telhetetlenség beszél belőlem, minden kis pozitívumnál abban reménykedek h na akkor ez így szuper, mennyi van még hátra? Pedig amúgy nagyon szeretem a terapomat meg hozzá eljárni is, legjobb órája a hétnek.