Sziasztok!
Tanácstalan vagyok, mert a történetem nem egészen illik a tiétekhez. Sok történetet elolvastam, hátha találok valakit, aki hasonló problémákat hozott már ide. De mégis szívesen megosztanám veletek, mert vannak bizonyos elemei, amik mégis talán ide tartoznak.
25 éves vagyok, képtelen vagyok párkapcsot kialakítani. Eddig mindig azt gondoltam, hogy csak azért van ez, mert egyetemista éveimig mindentől eltiltottak a szüleim és 20 felett nehezen kezeltem a kérdést, hogy még "kezdő" vagyok.
De most, hogy egy hosszabb periódus után újra próbálom megnyitni magamat a másik nem felé, úgy érzem, hogy ez a hatalmas félelem és bénultság érzet, ami mindig elővesz, ha történhetne valami egy fiúval, talán mégsem egészen a "kezdő" emberek félelme és bénultsága.
Engem nem erőszakoltak meg, nem értek hozzám sehol a testemen, nem molesztáltak. Viszont apám ovodás korom óta minden nap megkérdezte, mikor haza értünk (két lány testvérem van, tőlük is...), hogy kaptam-e aznap szerelmes levelet, megkérte-e valaki a kezemet és történt-e velem valami szexuális aznap. Fogalmam sincs, hogy a kezdeti időkben felfogtam-e, mi az, hogy szexuális. Mikor nagyobb korunkban tiltakoztunk, mindig nagyon megsértődött és azt mondta, hogy mi bántjuk őt, mert nem értjük a "viccet".
Emellett apám kemény vallásos ember, minden vasárnap bibliát olvasunk családostul kb.6 éves korom óta. Rendszeresen hallottam arról, hogy a házasság előtti szex bűn, hogy a férj feje az ő feleségének, arról, hogy mikor minek van itt az ideje és hogy mit kap, aki parázna. Meg emellett azt is végig nézhettem 20 éven át, hogyan viselkedik apám az anyámmal (bár őt sem bántotta soha testileg, a szavai olyan kegyetlenül tudott bánni..órákig, néha napokon keresztül teljesen bele lovalva magát a sértett szerepébe, kínozta vele anyámat, bent kellett nála ülni a szobában, hallgatni a szitok áradatot, viszont visszajelzést nem lehetett adni, kommunikálni lehetetlen volt vele.. /anya ilyen esetekben nem tudta végezni a dolgát közben, nem tudott pl. főzni menni a konyhába, aztán, ha estére lett kész az étel, azért is ő volt a hibás../)
Emellett szegények voltunk, egyetemista koromig nem igen volt olyan ruhám, amit boltból vettünk, mind levetett, ócska ruha volt, ami általában nem is illett rám. Plusz szinte egész gimiben fűzőt hordtam (műanyag korzett, gerincferdülés kezelésére). Soha nem láttam, hogy a szüleim szeretettel egymáshoz értek volna, sosem értek hozzám sem szeretettel. Sehogy sem értek hozzám, kivéve apámat, akit kötelező volt megölelni és kötelező volt neki puszit adni. Ha nem, akartam, akkor anyámat vette elő, hogy ellene nevelt engem (a tesóimmal egyetemben).
Ha hibát követtem el, óráik kellett ülni nála a szobában és hallgatni, hogy mennyire rossz vagyok.
Emellett apám soha nem segített a háztartásban, ellenben elvárta, hogy kiszolgálja őt az egész család. Reggelit csinálni neki, bevinni neki a szobába. Teát csinálni neki,bevinni a szobába. Megnézni neki az e-mail címét, elkísérni egy programra. (És hozzá a körítés: minden egyes alkalommal ugyanaz a szöveg: normál esetben ezt nem kérném tőled, de most nagy szükségem van rá, úgyhogy most az egyszer kérlek tedd meg a kedvemért, akkor is, ha nincs kedved és ez neked nehéz). Az mindegy volt, kinek mi más dolga lenne épp. Ha neki kellett valami, akkor azonnal ott kellett hagyni minden mást és ugrani. A szobából fütyült ki mindig, ez volt a jelzés. Ha nem akartuk megcsinálni, akkor nagyon leszidott minket, hogy ez szolgálat Isten szemében, és nagyon helytelen, ha nem tesszük meg.
Minden naposak voltak a buzi viccek (péntek, buzik napja éppen...) és a zsidó viccek.
Most így hirtelen ennyi jutott eszembe egy blikkre.
A férfiaktól rettegek, az érzéseimet nem tudom kimutatni és kizárólag olyan férfiakkal tudok lazán, kötetlenül viselkedni, akiknek barátnőjük van, azaz a dolog eleve esélytelen és biztosan nem alakulhat ki semmi intim a dologból. Az, ami mégis kialakult az életemben, szintén semmi jóval nem szolgált. Életem első csókját egy buliban kaptam 21 évesen már épp nem részegen. Az éjszakát a fiú lakásán töltöttem, bár nem feküdtünk le egymással. Én rögtön vak szerelmes lettem, ő két nap múlva közölte persze, hogy nem akar tőlem semmit. Két évig rágódtam ezen. Utána összejöttem hosszú tipródás után egy lánnyal (talán csak azért, hogy történjen végre valami..), aki 3 hét után ott hagyott.
Egész pici korom óta elkísér az álmodozás. Újabb és újabb történeteket találok ki, ahol egy fiúval boldog vagyok/ csókolózok/ szeretkezek/ átölel minden nap...Ezt 25 éves fejjel is tovább játszom. A plátói szerelmek nagyon jól mennek, de ahogy valami konkrét dolog történhetne velem kilépek a szituációból, elmenekülök. Nem érzek semmi pozitívat valós helyzetekben (ahol egy hús vér fiú ül mellettem és meg akarna csókolni...) , csak óriási félelemet érzek, bénultságot, szégyen érzetet és hogy én ezt valójában nem is akarom. És mindig van indokom, hogy valaki miért nem elég megfelelő nekem.
Aztán haza megyek egyedül és arról álmodom, hogy bárcsak mellettem lenne most valaki, akárki..
Fogalmam sincs, hogy ez a sztori bele tartozik-e a szexuális abúzus kategóriájába, de mivel van benne nagy fokú kiszolgáltatottság érzet, szorongás, hatalmával rendszeresen visszaélő apa és egy pasziv, nem védelmező anya, talán mégis hasonlíthat egy kicsit...
