ötletek, hogy segítsünk másoknak

Az Aranytök mesekönyv éppen ilyenekről szól.

Köszi!

Ez remek ötlet,én is sokat gondolkodtam ilyesmin csak valahogy a megvalósításig nem jutottam,el.
Érdekelne ez a dolog,hogy lehetne ezt kivitelezni....

Lefoglaltam az ünnepekre a jegyet. Megyek haza.
A barátnőmmel összevesztem, aki jelenleg a legfontosabb az életemben, mert dühös rám. Dühös, mert tudja, mi fog rám várni otthon, hogy apukám ki fogja használni a helyzetet, én pedig nem fogok tudni nemet mondani. A barátnőm mindent tud rólam, mindent. És tudom, hogy fáj neki, amiért engem bántanak a szüleim... De egyszerűen hiányzik anyukám, én először vagyok távol otthonról, azelőtt velük laktam, és ürességet érzek, mert nincs ki pofozzon, nincs ki kiabáljon velem, nincs ki rugdosson... Lehet, furcsán fog hangzani, de anyukám néha megkér, hogy aludjak mellette. Bebújunk egymás mellé, és ritkán rövid ideig simogat. Én fürdök a boldogságban, aztán ráeszmélek, nem kéne ezt csinálni, elvégre felnőtt nő vagyok.... Következő napon apám felpofoz valami miatt, hagyom, nem állok ellen...félek, megbántanám őket... Nem bírok nemet mondani.
Gyakran hívom a lelkisegély szolgálatot, ott panaszkodom, az ég világon semmi értelme nincs... De magányos vagyok, nem tudok kivel beszélgetni... Szánalom vagyok. Csinos lány vagyok, mindenki azt gondolja, milyen erős és határozott vagyok (naná, kívülről nézve, hisz ott a fal), és el nem tudják képzelni milyen törékeny vagyok... A srác, akivel legutóbb együtt voltam, azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy tudok sírni. Mintha kést szúrtak volna belém, hisz minden nap sírok...magamban...
Segíts, Istenem!

Fontos lenne, hogy ne kívülről várd a segítséget Isten személyében, mert nem ő fog nemet mondani, hanem te. Mindennemű bántalmazásra, jelenleg te élsz Rotebeete ezen a földön, de attól még Isten energiája benned lakozhat, ami mindenhez erőt ad, mit fog szólni, ha azt látja, hogy önmagad, az ő gyermeke mit sem ér ônmaga számára.
Szüleid amúgy várnak haza? Fel szoktak hívni? Szoktatok beszélni?

Rotebeete, értelek, és értem, milyen nehéz változtatni a régi szokásokon. De meg kell próbálnod. Próbálj meg egy kompromisszumot találni: gyere haza, ám állj a sarkadra. Most talán könnyebb lesz, hogy hosszú ideig távol voltál. Éreztesd velük, hogy megváltoztál, felnőttél. Már nem az a naív kisgyerek vagy, hanem önálló, felnőtt nő. Nem csinálhatnak veled bármit. Muszáj ebből kitörnöd, és ha nem bírod úgy, hogy nem jössz haza, akkor úgy kell, hogy nemet mondasz dolgokra. Mondd azt, hogy ennyivel tartozol magadnak. Lesz közben interneted? Majd mi próbálunk erőt adni neked...

Apukámat kérdeztem meg, hogy hazamehetek-e, lehetnék meglepi anyának, fizeti az útiköltségem felét.
Emailben kommunikáltunk csak pár levél erejéig. Azt írta, hazamehetek, de azt is írta, hogy csak akkor, ha tudok viselkedni és szótfogadni... Nyilván rábólintottam, mert nem akartam ebbe belemenni.
Amúgy nem keresnek, én szoktam őket felhívni, hogy mi újság van otthon. Érdekesek szoktak lenni ezek a beszélgetések, vagy engem kritizálnak, vagy húgomat szapulják, vagy egymással veszekednek. Elmesélik, hogy mennyi a munka, nem vagyok otthon, hogy segítsek, mit művel húgom, mi megy a munkahelyen... Azt nemigen kérdezik meg, én hogy vagyok, de ehhez már otthon is hozzászoktam.
De biztos vagyok benne, hogy örülni fognak. Az első napon. Utána megy minden tovább, mintha mi sem történt volna.
Elvégre, amikor kijöttek hozzám látogatóba, akkoris bepróbálkozott apám. Nem szóltam semmit, csak megfogtam magam, és kiléptem a helyzetből. De nem tettem szóvá, mert anyám rögtön nekem támadott, hogy miért nem hagyom "szeretgetni" magam.
Majd ha otthon leszek, megpróbálok mindig későn hazaérni, de karácsonykor együtt leszünk pár napot, amikor mindenki a saját családjával lesz elfoglalva, és én se fogok tudni hova menni... Internetem lesz otthon is, persze.

Mindnkinek ilyen nehéz leválni a szüleiről, vagy csak nekem? Nem tudom megérteni, miért vagyok ilyen.
Már csk attól félek, hogy a nővérem, aki szintén kint él itt külföldön, haza fog költözni. Minden hétvégén találkozunk, főzünk, filmezünk, vásárolunk, imádom... Miatta is jöttem ki ide részben, mert nagyon hiányzott, és ő azért igyekezett otthon megvédeni, amennyire tudott. De ha hazamegy, itt maradok egyedül. Aminél szerintem nincs rosszabb. És én is haza fogok menni, mert nem fogom bírni itt egyedül.
Pedig természetes dolognak kellene lenni leválni a szülőkről, családról és új életet kezdeni, önállóan... nem? Így kéne lennie.

Nekem anyukámról nehéz, de már jobb a helyzet...viszont amikor pánikrohamom van, mindig azt érzem, hogy szükségem van arra, hogy mellettem legyen és megvédjen, ez egy kicsit jobb olyan irányban, h már mást is elfogadnék, csak ott legyen. De én majd mindennap felhívom és soat aggódom miatta, nem tudom mi a normális, de én ezt érzem, hogy nekem így jó, mert megnyugszom, ha felveszi telefont.

El sem tudom képzelni, milyen rossz lehet árvának lenni... Szerintem ennél rosszabb nincsen. Akármilyen traumatizálás lehet egy családban, de szerintem az árvaság a legkegyetlenebb... Apukám is félárván nőtt fel, a születése közben meghalt anyukája, és őt hibáztatták a haláláért. Nem is csodálkozom, hogy apukám ilyen érzelemmentes, nárcisztikus ember lett. Ha csak belegondolok, milyen üresség vehette őt körül pici baba korában, amikor csak egy árvaházban volt... Szörnyű!!!

Igen, bizonyára nagyon rossz egy árvának... Én mégis sokszor vágytam arra, hogy az legyek... akkor nem viselt volna meg, hogy anyukám jelenlétében is árvának érzem magam... és árulónak, amiért megszülettem...
Rotebeete, Karácsony! kérlek, A SZERETET NEM FÁJ! A függőség idővel meg oldódni fog, ha a terápia zajlik, csak idő kérdése, hogy a sarkunkra, MAGUNK MELLÉ ÁLLJUNK. Attól még nem következik be az "elszakadás", CSAK megengedjük magunknak a gyógyulást érzelmileg is

köszönöm Angyalka most viszont lehet, pár hsz-t kitörlöm, mert eluralt az üldözési mánia, és attól tartok, hogy mi van, ha apám is feljön egy ilyen oldalra, így arra gondoltam, hogy ami olyan azt nem tartom meg...

Angyalka írta: Igen, bizonyára nagyon rossz egy árvának... Én mégis sokszor vágytam arra, hogy az legyek... akkor nem viselt volna meg, hogy anyukám jelenlétében is árvának érzem magam... és árulónak, amiért megszülettem...

Angyalka sokszor én is ezt érzem, hogy valójában mikor szükségem lett volna rá,sosem volt mellettem érzelmileg,és én is sokszor érzem magam árulónak,amiért megszülettem, anyumnak előttem volt egy vetélése,amit nem tudott feldolgozni

Segítsetek kérlek. Nagyon fontos lenne.
Nagyon nagy problémának érzem, hogy sokszor akörül forognak a gondolataim, hogy én is bántani fogok gyerekeket... Sokszor álmodom azt, hogy meg vagyok gyanúsítva, faggatnak, nekem szegeznek olyanokat, amiket nem követtem el, és senki nem hisz nekem!!
A legtöbbször olyankor jönnek elő ezek a félelmek, amik a gyerekkori helyzetekre emlékzetetnek... Amikor pl. hozzám bújik a kislánykám, egyszerűen nem tudom elviselni a tudatot, hogy apám kihasználta az ilyen helyzeteket, én meg minden előzmény nélkül elkezdek zokogni a gyerek előtt, ő meg semmit nem ért az egészből, és vigasztal, meg betakargat....
Megőrülök ezektől, de félek, ha elmondom a szakembernek a gondolataimat, talán elveszthetem a munkám, és a gyerekeket, akiknek most szükségük van rám, mert a szüleik nem törődnek velük... Talán ezért is érint érzékenyen, mert nagyobbnak érzem a felelősséget irántuk, és látom, hogy nélkülözve vannak, és ez részben az én gyerekkoromba emlékeztet.
Nem vagyok pedofil, nincsenek ilyen gondolataim, de mégis úgy érzem, hogy bűnös vagyok. Mi a fenéért van bennem ez az állandó félelem, ha nincs alapja??? Mondja már meg nekem ezt valaki, mert belebetegszem az önmagamtól való félelembe!! Egyre többet pörgök ezen, és felemészt.
A legjobban, ami megrémiszt, hogy gyerekként kegyetlen voltam. Kínoztam más gyerekeket, sokkal kisebbeket pl. unokatesómat mezítláb egy kavicságyra rángattam, ahol üvöltött, mert úgy fájt neki, én meg élveztem.... Csigákba szúrtam tüskét, agyontapostam őket, meg tűzbe dobtam őket, és néztem, ahogy elégnek. A kutyámat is sokszor megrugdostam, és lehet,hogy ez nagyon durvának fog hangzani, de amikor láttam, hogy kibújt a pénisze, azt éreztem, hogy bántani akar engem, hogy rám akar feküdni, és úgy elvertem, hogy hihetetlen....két perccel meg zokogtam és öleltem, és azt suttogtam neki hogy úgy sajnálom, úgy sajnálom, és hogy szeretem.... Valami nem stimmelt velem már gyerekként se, az tuti.

Felhívtam a terapeutát, hogy szeretnék elmondani neki dolgokat, de személyesen nem merem... Adott pár tippet, meg segítséget, hogyan oldhatnánk meg. Nagyon remélem, hogy megnyílok neki!