Távkapcsolat ?

Hű, Alicia, képzeld, elkezdtem olvasni a neten a tüneteket. (Nemcsak a wikipédián.) Maga a téma amúgy azért érdekelt, mert azt olvastam, hogy a leírások alapján állítólag József Attilánál is erre gyanakodnak, mármint hogy borderline-s volt. Csak akkor még nem volt olyan fejlett a pszichológia, mint most, és nem ismerték ezt a személyiségzavart.

Hanem most, hogy olvasgatom, a leírás egy az egyben ráillik a volt sógornőmre. A férjemnek is megmutattam, és megerősített. Mármint a leírás alapján ráismert a sógornőm személyiségére. Ezzel ugye most nem is kéne semmit kezdenünk, csak van egy lánya is, aki viszont még kislány ugyan, de hasonló "tüneteket" mutat. Most nem tudom, hogy mit csináljak. Szóljunk-e a sógoromban, vagy ne? Mivel annak idején, amikor fiatal házasok voltak, én már láttam a feleségén, hogy a viselkedése úm. nem "normális", és elég sokszor és hosszasan próbáltam a sógoromat meggyőzni arról, hogy beszélje rá a feleségét, hogy menjen el pszichológushoz, de mindig azt mondta, hogy ő ezt tudja kezelni. Mármint nem a felesége a saját problémáit, hanem a sógorom volt roppant magabiztos, és úgy vélte, majd ő kezeli a felesége problémáit. Beszéltem volna én a sógornőmmel is, csak ugye amikor együtt voltunk családilag, ő mindig visszahúzódott, bement a másik szobába, és lefeküdt aludni. Vagy át se jött anyósomékhoz. Aztán láttuk, mi lett az egészből. A sógorom szépen kihátrált a kapcsolatból, amikor tényleg jöttek a problémák, majd el is vált. (Ő adta be a válókeresetet. Haragszom is rá ezért nagyon, de hát nem tudok ezzel mit kezdeni.)
Attól tartok, most is elutasítana a sógorom.
Az ex sógornőmmel ugyan most nem vagyok rosszban, éppen a hét elején "beszéltünk" facén, mert itt volt a lánya nálunk pár napig (nagyon szeretik egymást az én lányommal), csak annyira jóban se vagyunk, hogy ezt így meg merjem neki említeni. Nem is magam miatt, hanem mert nem szeretném, hogy a kislánynak legyen ebből bármi hátránya.

Jó kis helyzet, nem mondom. Vagy hagyjam a csudába, nem az én dolgom?

Hát, Hajnalkám, nehéz kérdés. Ha valakinek nincsen betegségtudata, lehet, hogy nem motivált a kezelésben. Aztán minél előbbre van korban, annál inkább rögzülnek a tünetek. Én láttam, hogy kilógok a kortársaim közül, és volt jó néhány ideg-öszzeroppanásom is, ami gyalázatos, félelmetes tünetekkel járt. Aztán egyszer láttam papíron is a diagnózisomat. Mikor megszületett az utolsó gyerekem, kis híján becsavarodtam, annyira összeroppantam. A maradék eszemmel felmértem, hogy az alkoholista és (pszichopata, ezt akkor még nem tudtam) férjem nem fogja felnevelni a gyerekeket, így nincs más megoldás, mint meggyógyulni. Akkor kezembe került a könyv, melyben leírják, hogy milyen a rossz lelkigondozó. Nos az enyém olyan volt. (pszichiáter). Akkor felhívtam a könyv íróját, hogy nem akar-e kezelésbe venni. Ő egy tanítványát ajánlotta, aki pszichológus. Innen kezdve gyógyultam. 24 éve. (pszichológusok, önismereti tanfolyam, párterápia, önsegítő könyvek tömkelege, lelki elsősegély telefon, stb.)
Tehát én nagyon motivált voltam a gyógyulásban, és nagyon erős betegségtudatom volt. De jelenleg még depressziós vagyok, bár ez lehet a céltalanságtól is, mert a válás előtt, után rám szakadt dolgok elég nehezek. De nem adtam fel, mert közben időnként gyógyítok, úgy spontán, amikor látom, hogy erre szükség van, és látom az eredményt. És ez a képességem abból fakad, hogy miken mentem át. (Meg rá is tanultam autodidakta módon, meg besettenkedtem egy családterápiás képzésbe diploma nélkül pl.)
Tehát kérdésedre visszatérve: Szerintem motiváció, betegségtudat. És lehet próbálkozni a kislánynál pl. ha rámutatnál 1-1 tünetre szerintem. De én megkérdeznék szakembert is a helyedben.

Most látom Hajnalkám, hogy 3x is írtál.

Igen, tegnap olvastam megint a történetedet, és látom, hogy nem volt vallásos a háttér, és később kerültél Isten felé. Vagy vallásközelbe? Sajnos tudjuk, hogy ezzel is lehet visszaélni, már írtunk erről.
Hogy nem szerettek úgy, mint a testvéredet, nagyon sajnálom, és értem.( Én is így voltam ezzel). Ez a szüleid éretlensége is lehetett, vagy fiút vártak? Nem tudom, de fájdalmas ezt elhordozni, tudom. Az jó, hogy az öcséddel meg tudtad beszélni ezt, és melletted áll. Nálam a testvéreim a mai napig nem látják be, hogy így volt, és anyám helyett szekálnának tovább, ha hagynám. De most kikerültem az anyagi függésükből , Istennek hála, azóta jobban vagyok.

Köszönöm kérdéseidet,
a munkaképességemet illetően kb. 10 éve megkaptam a leszázalékolás 3-as kategóriáját, ami azt jelenti mostani fogalmak szerint, hogy rehab. járadékos vagyok. (29 ezer pénzt kapok.) Bizonyos megfelelési helyzetekben, munkahely, sok kolléga, sok ember, nagyon bestresszelek, mert azt gondoltam, hogy csak 1000%-os teljesítményt fogadnak el tőlem (fogadok el magamtól) mind a munkában, mind a szociális viszonyaimban. (Családi örökség, idomítás..) Így nekem nem volt elég az 1-2 hét szabadság sosem. Ezért itthoni munkákat találtam ki magamnak, különben idegkimerüléseket kaptam. Most ezek az itthoni munkák is akadoztak gazdasági okok miatt főleg.
De folyamatosan dolgozok magamon, a szakemberek is állnak előttem, hogy már a temetőben, vagy a gumiszobában kéne lennem az előzmények miatt. (és az abúzust nem is tudták .)
Meg ez a gyógyítás dolog nem megy ki a fejemből. Tanultam (könyvből), és meglestem a csoportdinamikát is. Ha bemegyek egy kórházi csoportra, mint külsős beteg, teljesen fel tudom kavarni a csoportot pozitíve, mert annyi mindenkivel tudok azonosulni az előzményeim miatt. Ezeket jó megtapasztalni, és ilyenkor érzem, hogy nem hiába vagyok, nem hiába szenvedtem. Ezt a fajta (hasonló dolgokban is működő) képességemet szeretném használni szélesebb körben, akkor úgy érzem, teljes ember lennék. Csak a hogyan még nem igazán adott, de kutakodom. (Csak néha elkeseredek, mint tegnap.)

Alicia, a szüleimmel kapcsolatos dolgoknak több összetevője van. Egyfelől nem kívánt gyerek voltam, aztán (főleg apám) fiút várt, amikor megszülettem, a szüleim nem vettek magukhoz, hanem egy néni vigyázott rám, többedmagammal voltam ott, majd nagyon megbetegedtem, és kórházba kerültem fél évesen. Majdnem meghaltam, erre nagyanyám magához vett, és ő nevelt 3 és fél éves koromig. Innentől kezdve a szüleim magukhoz vettek, de azt gondolom, a meghatározó első évek kimaradtak, így már ők se tudtak úgy viszonyulni hozzám, ahogy akkor lehetett volna, ha születésemtől kezdve velük vagyok. Nem beszélve rólam. Amíg csak élt a nagyanyám, nekem ő volt az "anyám" érzelmileg, és az ő háza az otthonom. Kiskoromban úgy s mondtam, hogy hazamegyek mamához, amikor hozzá vittek. Alig vártam, hogy nála lehessek. Mindmáig nagyon-nagyon hiányzik. Anyámmal és apámmal soha nem tudtam olyan kapcsolatban lenni, ahogy mamával.
Öcsém esetében viszont ez nem így volt, őt születéstől kezdve ők nevelték. Szerintem ebből fakadt a megkülönböztetés. Én mindig is kívülállónak éreztem magam köztük.

Ami a te esetedet illeti: talán el lehet végezned valamilyen tanfolyamot, és akkor azt csinálhatnád, amit szeretsz.
Amúgy meg elismerésem, nagyon nagy utat tettél meg.

Hát, Hajnalkám, a Te életed sem volt egy fáklyásmenet, most arra gondolok, ami a kezdeteket illeti, a családodban. Sajnálom, hogy nincs már a nagymamád.. Biztos, hogy nagyon jó, hogy ő volt Neked, ez meghatározó, hogy volt egy olyan személy, akire mindenben számíthattál, és teljesen elfogadott. (Legalábbis ezt veszem ki szavaidból.) Nekem ilyen nem volt! Csak 3 éves koromig szerettek a szüleim úgy elég normálisan. A testvéreim közül volt egy, akire számíthattam, de hamar férjhez ment, messze elköltözött. Innentől nem igazán volt energiája rám. Aztán csak a lehúzás volt az egész család részéről.
Ami még közös bennünk az itt leírtak alapján, hogy engem is fiúnak vártak.

Tanfolyamot ajánlanád nekem, mire gondolsz? Szoc. asszisztens? Ilyesmire én is gondoltam.

Igen, Alicia, valami ilyesmit, ahol emberekkel foglalkozhatsz. Mit gondolsz?

Igen, a nagymamám volt az, akire számíthattam. De az abúzusról neki se beszéltem. Nem tudom, miért.

Köszönöm Hajnalkám a megerősítést tanfolyam ügyben. Egészen felvillanyozódtam! Így lehet, hogy a távkapcsolatomat is könnyebben élem majd meg, hogy visszatérjek ennek az oldalnak az eredeti témájához.. Kissé elkanyarodtunk.
Hajnalkám, talán a nagymamát meg akartad kímélni, azért nem mondtad neki az abúzust, nem?

rini írta: nekem pont addig volt jó míg távkapcsolatom volt,lehet a függetlenségem megőrzése miatt, hogy valakire rábíznom magam, valakitől függeni, igazi intim közelségbe kerülni mindig veszélyesnek éltem meg, ezért próbáltam / próbálom távol tartani magamtól az igazi intimitást, amire valójában mindig is vágytam.Tényleg igaz sokszor hogy amire az ember a legjobban vágyik attól fél a legjobban,mert iszonyú fájdalmakkal tud járni ha az ember elvesziti azt, aki közel került hozzá

Kedves Rini! Én is borzasztó nehezen élem meg a szakításokat. Ezért el tudom képzelni, hogy van, aki távkapcsolatokkal védekezik a valódi intimitás elől. Meg a szexualitás gyakorisága elől.

Sziasztok. Nagyon sok hasonlóságot fedezek fel azokban amiket írtok. Én is sokáig biztonságban éreztem magam a távkapcsolatokban, most így, hogy írjátok, biztos vagyok, hogy a közös helyzetünk az oka. Még volt egy idő, amikor pedig kimondottan a nálamnál pár évvel fiatalabb fiúk vonzottak, csak ekkor tudtam biztonságban érezni magam, gondolva, hogy a "kisebb" nem bánthat. Persze ez is csak egy másik illuzió volt Amit még említettetek, a társfüggéssel kapsolatosan, ebből ha minden igaz még most is gyógyulok kifele. Gondolom a rengeteg önbizalomhiánynak, annak, hogy általában nem pártfogásolt senki sem a történtek után, ez egyértelmű eredménye, hogy mindig másokat helyezünk előtérbe és szívesen feledkezünk meg magunkról, mert nem is ismerjük az én-határainkat. A szégyenérzet is ismerős, valamint az, hogy gyakran bármilyen helyzetből én érzem hibásnak magam, hogy nem tettem eleget, nem vagyok eléggé kegyes önmagamhoz. Sokunknak nem is maga a megtörtént esemény okozhatta a problémákat, hanem az, hogy senki nem vette elég komolyan azt hogy megtörtént. Haladjunk csak mindenki a saját tempójában, és mindannyiunknak kitartást. Már most is hatalmas utat tettünk meg.

Pisztácia írta: Sziasztok. Nagyon sok hasonlóságot fedezek fel azokban amiket írtok. Én is sokáig biztonságban éreztem magam a távkapcsolatokban, most így, hogy írjátok, biztos vagyok, hogy a közös helyzetünk az oka. Még volt egy idő, amikor pedig kimondottan a nálamnál pár évvel fiatalabb fiúk vonzottak, csak ekkor tudtam biztonságban érezni magam, gondolva, hogy a "kisebb" nem bánthat. Persze ez is csak egy másik illuzió volt

Én egy mozgássérült fiúval voltam így, ugyanez az elv vezérelt,hogy ő talán nem bánthat,ehhez képest hónapokat sírtam végig miatta, de tényleg legalább fizikailag volt ártalmatlan

nem tudom mit csináltam véletlen a hozzászólásomat is idézetbe raktam,még tanulni kell a fórumozást

rini írta: nem tudom mit csináltam véletlen a hozzászólásomat is idézetbe raktam,még tanulni kell a fórumozást

A szögletes zárójel után kell írni, és akkor (elvileg) nem teszi idézőjelbe.