Távkapcsolat ?

Olyan sok mindenről volt már itt szó,hogy ezt is feldobom.

Kíváncsi vagyok,hogy az átélt abúzusom és aközött,hogy állandóan csak távkapcsolataim vannak mennyire függnek össze.

Azért is vetem fel, mert Mara könyvében is többször visszatér ez a jelenség. Lehet semmi összefüggés nincs, csak próbálok magyarázatot találni a sokadik ilyen után.

nekem pont addig volt jó míg távkapcsolatom volt,lehet a függetlenségem megőrzése miatt, hogy valakire rábíznom magam, valakitől függeni, igazi intim közelségbe kerülni mindig veszélyesnek éltem meg, ezért próbáltam / próbálom távol tartani magamtól az igazi intimitást, amire valójában mindig is vágytam.Tényleg igaz sokszor hogy amire az ember a legjobban vágyik attól fél a legjobban,mert iszonyú fájdalmakkal tud járni ha az ember elvesziti azt, aki közel került hozzá

Én eddig társfüggésbe kerültem, ha közel voltunk egymáshoz a társammal fizikailag. Nem élem a saját életem, hanem a másiknak próbálok eleget tenni. Aztán addig gyűlik bennem a feszültség, míg ki nem robbanok a társra, hogy ő meg hogy nem törődik az én igényeimmel. Aztán lehet, hogy azt sem tudja, mit kezdjen velem hirtelen. Más (előző) esetekben meg bántalmazó kapcsolataim voltak. Most tudatosan élem az életem egyedül, ill. távkapcsolatban. Úgy gondolom, meg kell tanulnom egyedül jól érezni magam. Ez a kapcsolat ennek teret enged azzal együtt, hogy néha kevésnek érzem, de mégsem vagyok teljesen egyedül, ami némi biztonságot ad.

Alicia, ezt ki tudnád fejteni bővebben? Mit értesz az alatt, hogy nem éled a saját életedet? Nekem ez a társfüggőség valahogy olyan fura. Mármint hogy létezik ilyen. Nem úgy van az, hogy az ember társas lény, és sokkal jobb kapcsolatban élni, mint egyedül? Vagy ha ez nem igaz, akkor lehet, hogy én is társfüggő vagyok?
Miért kéne az embernek egyedül jól éreznie magát? És hogy van az, hogy az ember nem érzi fontosnak, hogy a társad, aki szeret törődjön a te igényeiddel? Hát nem az (lenne) a normális?
Én valahogy úgy képzelem ezt, hogy az ember olyan társat választ, akiről feltételezi, hogy törődik vele, kielégíti az igényeit, és emellett az ő igényei (mármint a társé) szintén ki lesznek elégítve. Vagy én vagyok ufó ezekkel az elvárásaimmal?

Kedves Hajnalkám!

Szerintem is jó lehet kapcsolatban élni normálisan, de én eddig mindig beválasztottam bántó, ártó, beteg férfiakat. Azt mondják a szakemberek, meg én is valami olyasmire jöttem rá életem, olvasmányaim során, hogy amíg nem érzem magam jól egyedül a bőrömben, addig nem vagyok alkalmas párkapcsolatra. Mégpedig azért, mert ha megszereztem a páromat, leginkább azzal foglalkozom, hogy foggal körömmel kapaszkodom bele, hogy megtartsam, miközben a párom azt tesz velem, úgy használ ki, úgy bánt engem, ahogy jól esik neki. Mert hamar rájön, hogy függök tőle, és ezért kihasználható vagyok. (Miközben én meg a hiányzó önbizalmat várnám tőle, hogy megerősítsen, helyette az ellenkezőjét kapom.)
Hogy ez most az abúzus számlájára írható-e.. Talán az, hogy az én-határaimat nem tanultam meg érezni, és már kicsi gyerekként a szégyen dominált bennem az önérvényesítéssel, az öntudattal szemben. A családom is kihasznált, meg minden gyerek-közösség, sorolhatnám. Most tanulom magam képviselni, megvédeni, és lassacskán, de biztosan haladgatok is vele.
Szóval, Hajnalkám, biztos, hogy velem van a baj, nem Veled..

Kedves Alicia, így már értem. És szerintem biztos van köze az abúzushoz. Évekig én is mindig olyan pasikkal jöttem össze, akik kihasználtak. És én még csak észre se vettem.

Hajnalkám, ezzel én is így voltam. Csak utólag jöttem rá, mindig mikor vége volt. Könyvek, szakemberek segítségével. (Pl. Szavakkal verve. nem írom az írót, nehogy reklámozzak). Nagyon nehéz egyedül, soha nem akartam ezt, de mintha Isten is ezt akarná most.
Neked hogyan sikerült az áttörés, hogy végre normális kapcsolatod lett, ha szabad megkérdeznem?

Alicia, talán hogy elegem lett a hülye pasikból, nem tudom. Amúgy meg valószínűleg szerencse kérdése is, hogy találsz-e olyat, aki más. Meg nem is akartam éppen pasizni, mert éppen előtte ért véget egy 3 éves kapcsolatom. Csak úgy jött. De igazából azt nem mondhatom, hogy normális kapcsolatom lett, legfeljebb jobb, mint a többi. Korábban is voltak azért normális srácok az életemben, rendesek is, csak nem jött össze. Legtöbb esetben én szakítottam, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna. Nem is kaphattam, mivel egyikkel se beszéltem erről. Az első kapcsolatom az a 3 éves volt, ahol elmeséltem a srácnak, mi történt velem, de ott se én akartam, csak valahogy ráérzett, hogy nem engedem őt közel magamhoz, hogy bizalmatlan vagyok. De nem tudott igazából mit kezdeni ezzel az információval, szóval nem volt sok értelme elmondani neki. Annyiból volt értelme, hogy amikor megismertem a férjemet, neki már könnyebben el tudtam mondani, amikor komolyabbá vált a kapcsolatunk. Igaz, ő se nagyon tud vele mit kezdeni, mindmáig, de legalább tudja. Engem nem nyomaszt ez a titok.

Hajnalkám, köszönöm, hogy megosztottad velem a kapcsolati oldalt!
Én fiatalon borderline voltam. Így a normális pasik az erotikus kisugárzásom miatt rám repültek, mint a legyek, aztán amikor észrevették, hogy egy zavarodott kis liba vagyok, fejvesztve menekültek. Nekem sem volt önbizalmam, hogy a normálistól ne féljek. Meg akkor túlságosan nagy fontosságot tulajdonítottam a külsőnek, és inkább azzal foglalkoztam, hogy néz ki a pasi. Gondolom, a zéró önbizalmam miatt, mert legalább ha teljesen zavarodottnak éreztem magam, legalább 20 év körül nagyon is jól néztem ki. ( Bár néha ezt is teljesen kétségbe vontam.)
Hála Istennek, most már borderline nem vagyok, mióta sok-sok terápiába jártam, meg olvasok sok önsegítő könyvet. Tisztába jöttem nagyjából önmagammal. Csak közben már nem vagyok fiatal, csak fiatalos. Sajnos, mivel 10 éve kb. alig járok valahová, -azóta nem tudok dolgozni a bipoláris depresszió miatt-, így kevés alkalmam nyílik ismerkedésre. És hát valljuk be, az korban hozzám való férfiak (50 körül) vagy foglaltak, vagy idióták, vagy ... nem tudom, hol vannak. Az interneten csupa alkalmi kapcsolatot kereső, meg aberrált alak van. Komoly kapcsolatot aki akar, elenyésző. Most egy darabig szüneteltetem ezt a részt, próbálok a gyógyulásra koncentrálni. (Ez a távkapcsolat valamennyire segít azért, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül.)

Alicia, mik a tünetei a borderline-nak? És ez is ettől van szerinted?
Sok hasonlóságot látok benned és bennem. Biztos nem véletlen.

Hajnalkám! Ezt most a Wikipédiáról másoltam.
1.5.2 Borderline Group of Neurosis
2 Diagnózis
2.1 Identitászavar
2.2 Hangulatzavar
2.2.1 Érzelmi instabilitás
2.2.2 Gyenge önkontroll
2.2.3 Belső üresség érzése
2.3 Viselkedés
2.3.1 Kötődés
2.3.2 Kapcsolati instabilitás
2.3.3 Önkárosító impulzivitás
2.3.4 Öngyilkossági gesztusok, tendenciák
2.3.5 Stresszválasz
2.4 Észlelés
2.4.1 Passzív jellegű disszociatív tünetek
2.4.2 Vonatkoztatásos gondolatok
Ezek nagyjából jellemzőek voltak rám. Pl. kötődésnél: Annak zavarai. Nagyon összetett.
Nem tudom, hogy mennyire függ az abúzustól. Én azt gondolom, hogy az alap az abúzus, utána bűnbaknak, "luzernek" használják azt, aki képtelen önvédelemre, ezért egy csomó minden még rárakódik. Én nagyon sokáig nem tudtam magam megvédeni pl, hogy visszatérjek a párkapcsolatra, abban sem. Úgy gondoltam, bizonyára azt érdemlem, amit kapok, ha egyáltalán észrevettem a bántást.
Állítólag egy rossz házasságnak pedig leggyakrabban az alapja a családban elfoglalt helyzet. A családi helyzetem az volt, hogy rossz, bűnös, elkurvulásra hajlamos személyiség vagyok. Az ember tudat alatt a megszokott helyzetet választja: Elfogadhatatlan vagyok, ezért állandó büntetést érdemlek.
Röviden ennyi, hogy a témába beleférjek.

Hú, szép lista.

A kurvulásra hajlamról eszembe jutott, hogy amikor lefeküdtem az első sráccal (19 múltam, nem voltam már gyerek), mindkét szülőm lekurvázott.

Hajnalkám! Most végig olvastam a Wikipédián a borderline személyiségzavart, és ott azt írják többek között, hogy olyan családban jellemző, ahol a gyerek nem kap megfelelő lelki támogatást, túl sok az elvárás, szabály a gyerek felé, nehéz ezeknek megfelelni. A megfelelés pedig sokkal nagyobb fontossággal bír, mint a gyerek személyisége. Hát, ez igaz volt rám, nálunk. A kurvázás is amiatt volt, mert merev katolikusok voltak. Én akkor is kurva voltam, ha hozzám értek. (Persze ezt a szót nem használták, csak árnyaltan fogalmazva.)
Nem abban hasonlítunk, hogy nagyon vallásos volt Nálatok is a háttér? Vagy Te később fordultál a hit felé? Már nem emlékszem. Mindjárt visszanézem, ha van történeted.

Alicia, az én családom nem vallásos, már felnőtt fejjel lettem keresztény.
Viszont az én családom is ilyen volt. Egyébként éppen most beszéltem a férjemmel erről, hogy mindenhol (az iskolában is, sőt, már az óvodában) túl sok az elvárás, és a legkevésbé sem veszik figyelembe a gyerek személyiségét, lelkét. És igen, az én szüleim is ilyenek voltak. És az én családi helyzetem is hasonló volt a tiédhez. Azzal "súlyosbítva", hogy miután megszületett a testvérem, láthattam, hogy őt hogy nevelik. Hát mit mondjak, nagyságrendekkel jobban, mint engem. Sokkal több törődést, figyelmet, szeretetet kapott, mint én. Amúgy én azt hittem, hogy ezt ő nem vette észre, mivel ez volt a természetes a számára, de pár éve beszélgettünk erről, és nekem abból az jött le, hogy nemcsak hogy észlelte, de ez neki se volt jó. Ő se értette, hogy miért bánnak velem ilyen rosszul, mintha nem is a saját gyerekük voltam. Hát bizonyos értelemben nem is...
Csoda, ha az embernek így felnőttként nincs normális kapcsolata? Én csak remélni tudom, hogy a saját gyerekeimet jobban nevelem, mint engem a szüleim.

Alicia, akartam már kérdezni, hogy te amúgy tudnál dolgozni? Ez a bipoláris depresszió nem akadályoz benne? (Még ennek is utána kell néznem amúgy, hogy mi is ez, mert ugyan vannak sejtéseim, de nem vagyok benne biztos, hogy jól gondolom.)
Azt írják a borderline-ről, hogy nehéz kezelni, nehéz ebből meggyógyulni. Neked hogy sikerült?