Nektek is vannak/voltak súlyproblémáitok?

Kedves Süni és Mara!

Köszönöm szépen a válaszaitokat és a biztatást! És még egyszer elnézést, hogy a témába nem vágó dologról rinyálok itt Nektek. Csak nagyon elfáradtam fizikálisan és mentálisan is - talán mentálisan még inkább. Meg meg is ijedtem, hogy elveszítem a pszichiáteremet. Van egy nagyon jó barátnőm, aki sorstárs, így mindent tud rólam, nem fordult el tőlem, mikor 31 kg voltam és majdnem meghaltam...mikor mindenki más elfordult tőlem (amit mondjuk megértek). Ő tartott nekem egy kis fejmosást néhány üveg sör mellett...sok mindent mondott, hogy amíg a gyökereket nem oldjuk meg, addig soha nem is fog megszűnni ez a kényszeres önbántás, önsértés, önkínzás, önéheztetés, stb...mert engem nem érdekel igazán az ilyen modellvilág, meg média, meg nem tudom, amire az evészavart szokták fogni. Engem csak az önkínzás és az önbüntetés érdekel. Meg azt is mondta, hogy -mivel nincs motivációm az evésre, magamat nem akarom táplálni, jutalmazni-, keressek valami más motivációt a gyógyulásra. A Doktornőt találtam. Nem akarom elveszíteni és szakmailag sem akarok kudarcot okozni neki - most ez motivál! És mikor rám jön, hogy nincs kedvem enni, emlékeztetem magam rá, amikor meg ki akarom adni magamból az ételt, vettem egy füzetet, amibe 50-szer leírom, hogy a "Doktornő miatt meggyógyulok", ezzel büntetem is magamat (leszakad a kezem , meg el is megy az idő, mire ennyiszer leírom. Eddig egész jól megy...
Csak tegnap megint rám mozdult egy fiú, és megint előjött bennem, hogy úristen, akkor még nem vagyok elég sovány ahhoz, hogy ne nézzen rám senki úgy... De kiléptem a szituációból, és hazajöttem.
Na, meg persze a lebukástól való félelem is motivál, hogy csalódást okozom a családomnak is. Rengetegszer voltam már pszichiátrián, és gondolom, meg tudom is, hogy őszintén elegük van már belőlem. Újra és újra csalódást okozom. De aki nem volt benne ebben a pokolban, soha nem fogja megérteni, nem is várom el (nem csak az evészavar van, van mellette még sok más is... ). Csak próbálom a "minden rendben van" látszatot minden erőmmel fent tartani, hogy ne okozzak megint csalódást, de már fogy el az erőm, és a vár, amit olyan szépen felépítettem, félek, hogy ránk fog omlani és maga alá temet...és akkor jönnek majd a kérdések, a miértek, a "már megint", a "miért csinálod", stb...amire nincsen válasz.
Pszichológushoz kedden megyek...benne is megbízom, de a pszichiáterem már több, mint 4 éve kezel, és mindig kitartott mellettem, soha nem dobott ki, pedig lett volna oka rá, mert tettem meredek dolgokat sajnos. Ezért szeretem, és ezért rettegek attól, hogy elveszítem, de most ez a rettegés motivál is.

Sunny, ne felejtsd el, hogy elsősorban magadért kell, hogy egyél, saját magad miatt kell, hogy meggyógyulj. Nagyon nehéz a mentális betegségektől elszakadni, legyen az táplálkozási zavar, vagy depresszió. Egyszerűen hozzánk tartozik, és úgy érezzük, hogy már nem mi leszünk, ha ez nincs. Ráadásul remek figyelemelterelő... Amíg ezzel foglalkozol, nem kell mással. Ismerem ezeket. Pont ma láttam egy dokumentumfilmet az anorexiáról, hát, nem egyszerű... Egy amerikai klinikán forgatták, ilyen se egyhamar lesz nálunk...

Sunny, én igazat adok a barátnődnek. A gyökereit kell kitépni ennek, hiszen te magad is látod, írod, hogy bünteted magad. Ráadásul nyilván tudod, hogy más bűne miatt. Hiszen nem a te hibád, ami veled történt. Tudom, tudom, nem ilyen egyszerű ez, az ember az eszével felfogja, csak nagyon nehéz elhinni. Nekem már egész jól megy, és már pusztán attól, hogy néha elhiszem magamnak, hogy nem az én hibám, sokkal jobban vagyok.
Azt is tudom, hogy nekem azért is könnyebb, mert én már merek "önző" lenni, és nem érdekel, ki mit gondol. A szüleimnek csak azért nem beszélek erről, mert nekem így sokkal egyszerűbb. Persze ők már idősek, én pedig felnőtt vagyok, nem függök tőlük, nem élek velük már nagyon rég, de azért írom ezt le, mert talán segít neked is, ha mersz kicsit "önzőbb" lenni, és ez természetesen nem önzés, csak annak tűnhet, hogy ne az érdekeljen, hogy csalódást, fájdalmat okozol a családodnak, hanem hogy neked jobb legyen. Amúgy se jó ez nekik se, hidd el, még ha nem mutatják, akkor is aggódhatnak érted, ha igazán szeretnek, és biztos, hogy nagyon fáj nekik téged így látni. Szóval ne foglalkozz azzal, hogy ezt a látszatot fenntartsd! Mert ez oda-vissza is csak látszat, de nem működik valójában, meg vagyok róla győződve.

A látszatok fenntartása annyi energiát vesz el tőlünk, hogy alig marad az élésre, ezért is alakulhatnak ki zavarok. Ha a látszatokat végre le mernénk tenni, megkönnyebbülhetnénk, úgy érzem. Az elvárásoknak úgyse felel meg senki, mert csak újabb elvárások lesznek... akkor már miért ne lehetnénk csak egyszerűen olyanok, mint amilyenek vagyunk, őszintén, belülről...bélyeg nélkül.

nyugodt írta: A látszatok fenntartása annyi energiát vesz el tőlünk, hogy alig marad az élésre, ezért is alakulhatnak ki zavarok. Ha a látszatokat végre le mernénk tenni, megkönnyebbülhetnénk, úgy érzem. Az elvárásoknak úgyse felel meg senki, mert csak újabb elvárások lesznek... akkor már miért ne lehetnénk csak egyszerűen olyanok, mint amilyenek vagyunk, őszintén, belülről...bélyeg nélkül.

Jó gondolat.

Azt hiszem, lassan eljutok oda, hogy ezzel a kérdéssel is elkezdjek komolyabban foglalkozni. Le akarok fogyni. Egyelőre nem sokat, "csak" olyan 10 kilót, még az is lehet, hogy ott meg is állnék. Még nem tudom. Nem akarom magamat sanyargatni a fogyással, úgy vélem, eleget szenvedtem már. Viszont talán a túlsúly is egyfajta önsanyargatás. Ha ezt megértem, talán van rá esély, hogy sikerülhet...

Kedves Fórumnyitó,

szerintem teljesen összefüggnek a testi és lelki dolgok, néha ijesztő is.

Nekem a menstruációmmal vannak problémáim: teljesen rendszertelen: "Menstruáció: önfeladás, odaadás, elengedés, ritmus, nőiség"

Nagyon fontos, hogy lelkileg feldolgozzuk a sérelmeinket, nehézségeinket és szembe nézzünk velük. Csak bátran, bármilyen nehéz is.

Hajnalkám írta: Viszont talán a túlsúly is egyfajta önsanyargatás. Ha ezt megértem, talán van rá esély, hogy sikerülhet...

Egészen biztos vagyok benne, hogy a túlsúly az önsanyargatás része. Nagyon becsapós, mert úgy néz ki, hogy olyankor, amikor eszel valami finomat, akkor kényezteted magad. Pedig minden feleslegesen bevitt kalóriával bántod magad, rondítod magad (na, vajon miért).
És úgy van, ahogy mondod: meg kellett mindezt értenem ahhoz, hogy le tudjak fogyni.

Csak filozofálok... de az jutott eszembe, hogy talán ott van összekötve a dolog a fejünkben, hogy nem figyelünk a test jelzéseire, mert az abúzuskor ki kellett kapcsolnunk azokat - az önkéntelen viszolygást, a fájdalomérzést, az elítélést, a menekülést, a haragot és még sok más érzetet, érzést - és ha egy kapcsolót kiiktatunk hosszabb időre, azt már nehéz lesz visszakötni (persze nem lehetetlen). Így nem jelez a kapcsoló akkor sem, amikor figyelemelterelésből extra kalóriákat viszünk be, pedig a gyomrunk már tele van
Egy ideig próbálkoztam ayurvedikus módszerrel fogyni, amiből a legegyszerűbb gyakorlat éppen az volt, hogy a kezemet a gyomromra téve meg kellett állapítanom, hogy most tényleg éhes vagyok, vagy valami mást (más energiahiányt) érzek (esetleg szomjúságot, vagy álmosságot), és csak akkor ehettem, ha valóban éhes voltam. Szerintem ez bölcs módszer, de nem működött mégse, mert egy idő után már minden kifogást fel tudtam sorakoztatni, hogy most éppen miért nincs időm/kedvem figyelni magamra....Elástam magamat Sajnos, még mindig ott vagyok elásva, de talán egyszer kimászom.

Sziasztok!
Nekem is van, de nem vészes. 161cm 78-80kg közt mozog. A napokban pont néztem egy olyan kalkulátort, ahol figyelembe veszi a koromat és a nememet és ott csak 72-re kéne lefogyni, hogy normál súlyom legyen túlsúlyos helyett. De mikor úgy szeretek főzni is meg enni is?
Itt van: www.hazipatika.com/taplalkozas/fogyokura...omegindex_kalkulator
Meg annyira engem már nem is zavar.

kv írta: Sziasztok!
Nekem is van, de nem vészes. 161cm 78-80kg közt mozog. A napokban pont néztem egy olyan kalkulátort, ahol figyelembe veszi a koromat és a nememet és ott csak 72-re kéne lefogyni, hogy normál súlyom legyen túlsúlyos helyett. De mikor úgy szeretek főzni is meg enni is?
Itt van: www.hazipatika.com/taplalkozas/fogyokura...omegindex_kalkulator
Meg annyira engem már nem is zavar.

Ó, én eszerint sovány vagyok, pedig nem érzem magam annak.
Engem nagyjából két éve kapott el a gépszíj, akkor lefogytam 47-48 kg-ra (163 cm magassághoz) Még azt sem éreztem hú de kevésnek, de a párom halálra szekált, mondván, hogy kiállnak a csontjaim, és tessék enni… Azóta feljött pár kilo, de ezek szerint nem elég.

Sziasztok!

Gondoltam írok egy pár sort, hátha segít valaki másnak is (akár olyannak, aki anonim módon olvassa). Sokat beszélgettünk a pszichiáteremmel , hogyan tudna segíteni a kórházon kívül, mert kórházba nem szeretnék menni, és nem azért, mert nem szeretném elfogadni a segítséget, hanem azért, mert nem tehetem. Zokogva sikerült neki elmondanom mindent, hogy önbüntetés, meg nem akarom táplálni ezt a mocskot, mert egyszerűen nem tudom táplálni, mert bűntudatom van, mert úgy érzem, hogy nem érdemlem meg az ételt, meg az életet, és hogy más, sokkal értékesebb emberek elől eszem el. Szóval rájött(ünk), hogy az az igazi probléma, hogy én magamnak nem tudom megengedni, hogy ehessek. De ha más, kívülálló személy úgymond megengedi nekem, akkor én is könnyebben megengedem magamnak. Bár akkor is bűntudatom van, hogy nekem ez nem jár, nem érdemlem meg, st b...de azért könnyebb elfogadni. Ezért azt csinálta a Doktornő, hogy beíratott ebédelni a kórházba, így nem kell befeküdnöm, csak bejárnom ebédelni. Bár így is bűntudatom volt az elején, hogy esetleg eleszem más elől, és ez még mindig nem hagy nyugodni, de próbálnak megnyugtatni, hogy mindenki kap ebédet és nem más elől eszem el. És így, hogy a Doktornő MEGENGEDTE, hogy egyek, így be is tartom, és eszem is, és bent is tartom...Majdnem elsírtam magam, mikor ezt meghallottam, hogy ilyen rendesek hozzám, és meg sem érdemlem. Sőt, el is sírtam magam...még mindig nehezen hiszem el. Így csak 20 dkg-t fogytam a héten, ami semmi. (Bár már 10 dkg-val így is alatta vagyok a kórházi súlynak, amiben megállapodtunk). Csak mert itthon nehéz megengedni magamnak. Jövő héten 1 hét szünet lesz, remélem nem csúszok mélyebbre, majd próbálok arra gondolni, hogy a Doktornő megengedte, hogy egyek.

Eperke, amikor 49 kilóra lementem, mindenki azt mondta, h csúnya sovány vagyok. Utána sokáig tartottam az 55-öt. Az jó volt.

Köszönöm, Süni, aranyos vagy Sajnos tegnapról mára megbetegedtem,ráz a hideg és lázas is vagyok. 1 hónapja voltam nagyon rosszul (39 fokos lázás, hányás, torokfájás), és akkor 3 kg lement 1 hét alatt, akaratlanul is. Remélem, ez most nem fog bekövetkezni.

Kedves Sunny, a profilképed nagy igazságot mond ki. Remélem, jobban leszel. Régebben nekem is volt olyan időszakom, amikor nem bírtam enni, azt hittem kihányom, máskor meg össze-vissza ettem mindent. Látom, hogy a Te eseted még nehezebb, de nem hiszem, hogy reménytelen. Szurkolok, hogy bírj enni. Én mindig megpróbáltam arra gondolni, milyen ízre vágyom, vajon mit kívánok, mit bírnék lenyelni. Hátha segít.