Hogy vagy?

Koszonom h multkor irtatok nem volt akkor erom jelentkezni. De azon tul vagyok amit akkor ereztem.

Sziasztok! Ezer bocsánat, hogy ennyire ritkán írok, de az új munkahely minden energiámat elveszi. Remélem, jól vagytok!

Sziasztok,
én még nagyon az elején vagyok. Még sosem írtam ide. Rendkívül sok kérdés gyötör. Az a helyzet, hogy nekem a szüleim az elhanyagoló típusúak voltak, illetve rendkívüli stresszben nőttem fel. Szorongó voltam mindig. Az unokabátyám volt a bántalmazó. (Döbbenet, hogy ilyen simán le tudom írni.) Járok egyéni terápiára, de még mindig ott tartok, hogy a szüleimmel való kapcsolatomat próbálom értelmezni, egyelőre még nem sokat tudtam beszélni a többiről. Nincsenek emlékeim, le kellett volna írnom, hogy milyen gyerekkorom volt és mit adtak nekem a szüleim, és nem tudtam mit mondani. Azt hiszem szerencsés vagyok. Engem "csak" molesztált az unokabátyám, tartósan. De azt sem tudom megmondani, hogy hónapokon át, vagy éveken át. Az undorra emlékszem, és arra, hogy nem tudok szabadulni.
Igazából csak nagyon bizonytalan vagyok, kérlek segítsetek. Normális az, hogy nem tudom mit éreztem? Csak azt tudom, hogy titoknak kell maradnia. A családi béke feltétele az én hallgatásom. Én viszont szeretném kiüvölteni a világba, de azt sem tudom életem melyik részét.
Nagyon bocsánat, ha nem ide való az írásom!

Drága 25évután!
Ne kérj bocsánatot! Ide való az írásod, maradj is itt velünk!
Jó, hogy ide találtál! Írj bátran, próbáld meg kiadni, ami benned van, itt mindannyian tudjuk, hogy nagyon nehéz és nagyon fájdalmas az eleje, de hidd el, ez egy nagyon fontos lépés... hogy beszéljünk róla és tudjuk, nem vagyunk egyedül!
Teljesen normális, amit érzel. Amikor én kezdtem a terápiát (több, mint 3 éve... és még mindig járok) akkor nekem több, mint egy évembe telt, mire beszélni tudtam a traumámról. Az első alkalommal vázoltam, miért jöttem, majd jegeltük egy évre, annyira rosszul voltam, hogy nem tudtunk vele foglalkozni.
Amikor nekikezdtünk, akkor sem tudtam róla beszélni eleinte, így leírtam neki.
Igen, normális, hogy nem emlékszel az érzésekre, normális, hogy nem emlékszel a részletekre sem. Sokan vagyunk/voltunk így ezzel. Az agyunk védekező mechanizmusa ez, hogy nem engedi ránk ezeket a terheket egy ideig.
Azért vagyunk itt, mert mindannyian gyógyulni szeretnènk, tudjuk, hogy ezen az úton mindig vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, mindig más szorul egy kis támogatásra, vigaszra, biztatásra. Azért vagyunk, hogy egy kicsit vigyázzunk és figyeljünk itt egymásra.
Írj tehát, amikor csak tudsz, bármi is legyen az!

www.life.hu/news/20170920-tizenket-ev-fe...egledi-pedofilt.html

Nem tudom, hova írjam.
Az Aranyanyu díj jelöltjei között idén ott van Dr. Lazáry Györgyné, a szociális területen dolgozók kategóriájában.
A magyarországi Barnahus modell "anyja".
Itt a bemutatkozója:

Itt a honlap:
barnahus.hu/
Szavazzatok, ha jónak látjátok.
(ja, nyilván senkije sem vagyok. csak szerintem ez a modell zseniális, nagyon jó eredményei vannak, és ha sikerülne meghonosítani, elismertté és ismertté tenni - hát az akkora, de AAAAKKORA eredmény lenne, hogy.... libabőrös leszek, ha arra gondolok, hogy ez Magyarországon működ(het)ne...)

Ez fantasztikus lenne, még el is bőgtem magam! Többet nem is tudok hozzáfűzni, egyszerűen csak

??? ??? ???

Muszáj kiírnom magamból. Tudjátok elmondtam a családnak mi történt, mit tett az a féreg "apám" éveken keresztül, huszonévekkel ezelőtt. Először a férjemnek mondtam el, aztán anyunak, de tudja így már az öcsém is, nagyszüleim is, és néhány unokatestvérem is akikkel szoros a kapcsolatom, és szoktunk velük találkozni mikor a szüleimhez utaztunk, így úgy éreztem tudniuk kell róla.
Mindenkinek megmondtam, hogy amíg az "apám" ott lakik, mi addig a településre nem megyünk az biztos, nemhogy a házba. Hála az égnek 200 km-re lakunk.
Én ezt úgy képzeltem el, főleg anyu első reakciója után, hogy akkor hazamegy, és addig nem nyugszik amíg el nem zavarja őt otthonról. Le is írtam korábban, hogy mivel azt mondta nem megy el otthonról, ezért anyu belenyugodott, és azt mondta válni nem fog, mert neki nem hiányzik ez a tortúra. Ez a mondat nagyon szíven ütött. Most együtt mennek a nagyszüleimhez, egy asztalnál esznek, anyu főz rá, elküldi boltba stb. Mintha mi se történt volna. Ez engem annyira kiakaszt.
Anyu függ tőle anyagilag a lakáshitel miatt, meg anyunak kevés a fizetése, de ha elválna akkor megpróbálhatnák eladnia házat, ő át tudna menni a szomszédba a az öcsémmel a nagymamámhoz, az a nyomorult meg mehetne amerre lát. Apám anyja, a nagymamám nem merte elmondani a beteg nagypapámnak mi történt, ezért ő is úgy csinál mintha semmi se történt volna, meg kb apám húga is. Még hívják őket vendégségbe! Felfordul a gyomrom ettől az egésztől Aki ezekre a dolgokra normálisan reagált az a férjem, anyósomék, és az unokatestvéreim. Ők mondták, hogy jó akkor jönnek ők hozzánk ha mi nem megyünk, és undorukat is kifejezték. A nagymamáim szóba se hozzák a témát. Hamarosan heteken belül megszületik a dédunokájuk, kérdeztem eljönnek -e, apu anyja nem adott konkrét választ, anyu anyja meg kijelentette hogy ő már csak a temetőbe megy. (mindig ezt mondja :angry: ) mondjuk még a boltig se megy el. kb nem hagyja el az utcát. Nem beteg egyébként, és elég fiatal nagyi még szóval az egészsége engedné. Anyuval el tudna jönni, itt aludhatna, de nem. Komolyan ennyire vagyok fontos? Hogy egy ilyen dolgot nem lehet megérteni hogy én így nem megyek oda hozzájuk, nem várhatják el. akkor inkább beletörődik hogy nem lát többé , a dédunokáját meg meg se akarja ismerni, ez hihetetlen. Pedig úgy tudtam imád, szeret, ahogy én is őt! Annyira undorító ez hogy otthon mindenki homokba dugja a fejét. Hogy tudnak így egy fedél alatt lakni vele, és élni az életüket a régi kerékvágásban?
Normálisnak azt tartottam volna, hogy azonnal elválik anyu, nem érdekelve mi lesz hogy lesz, mert van hova mennie. Lehet hogy a házból így nem tudta volna rögtön kirakni de talán néhány éven belül megoldódott volna, és akkor "hazamehetnénk" nyugodtan. De ennek az esélyét sem adja meg ezzel a hozzáállással. A legnagyobb problémája hogy mit mond az embereknek a faluban. Gratulálok neki, köszönöm.
Pedig amikor a tv-ben ilyet lehetett hallani, akkor teljesen kikelt magából és mondta hogy az ilyennek levágná a f.-át, meg hogy nem is tudom mit csinálnék az ilyennel... tessék . most főz rá, mos rá, egy házban élnek, lehet együtt is alszanak nem tudom... kiakaszt. szeretem az anyukámat, de egyszerűen nem tudom ezt hogy toleráljam. Én nem szeretnék pszichológushoz járni. Ha már a traumával megbirkózok, akkor ezzel is meg kell, de komolyan azt érzem, hogy ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni. Nem akarok ilyen családot a gyerekemnek. Komolyan néha azt gondolom, hogy anyámnak telebeszélte a fejét az apám, és hogy anyu elbizonytalanodott azzal kapcsolatban amiket elmondtam neki. Bár mondta apámnak, hogy ilyeneket egy gyerek nem talál ki, de akkor is fura ez a hozzáállás nekem. Hogy hogy a p.ba nem undorodik tőle? Leköpném a helyében elsőkörben. Anyunak is csak a szája nagy. aztán mikor a tettek mezejére kellene lépni, akkor meg lapít. Bocsi hogy hosszú lett, de olyan jó, hogy itt kiönthetem a lelkem.

Sajnálom Alma.
Hasonló lehetőségek miatt nem mondtam el az anyámnak soha, mert gondolkoztam rajta, de kisakkoztam, h ugyanaz lenne mint nálatok. Hozzá még, apám mások előtt is úgy beszél anyámmal, ahogy más a kutyájával sem. Anyám meg egy kapcsolatfüggő, mert hagyja, meg mindent eltűr.
Anyám hozzáállása, hasonló esetről, amikor már régen történt, h már biztos kinőtte vagy kiöregedett belőle a perverz. Nem, ez nem múlik el, mint a nátha, ezek mindig ilyenek maradnak. Az biztos, ha gyerekem lenne, az életben nem látná. Én nem is járok haza, pedig pár háznyira lakunk. Anyám szokott jönni hozzánk. Apám nem jár, nem járunk össze. De nekem akkor se hiányzott a hazajárás, amikor messzebb laktam. Kicsit rideggé tett ez az egész. Nem kötődöm hozzájuk, csak a páromhoz. Most külföldön dolgozok, ha nem lesznek otthon már kötöttségeim és lesz itt lehetőségem, haza se megyek többet. Tudom, h könnyű mondani, de nem ér az egész bagázs annyit, h miattuk szomorkodj, pláne terhesen. Boldog lennék, ha született volna gyerekem, sose néznék hátra, csak előre. De tőlem elvette ezt is. Szerintem emiatt lettem meddő, apám miatt. A terápia amúgy segíthet feldolgozni az anyukáddal kapcsolatos érzéseid is. Mi is sokat beszélünk róla. Én is szeretem, de sok a konfliktus, mert nem tudja, h miért haragszok mindig. Mert észrevehette volna, ha odafigyel rám jobban. Most meg már nem akarom elmondani. Öcsém tudja, mert neki van lánya, és tudnia kellett.
Röviden ennyi, nem érik meg a szomorúságod.