Hogy vagy?

Sziasztok?
Érdekelne, hogy vagytok mostanában?
Ha nem írtok, az azt jelenteni, hogy jobban vagytok?
A családban, a munkahelyen, hogy érzitek magatokat?
Eszetekbe jut a traumátok napközben?
Találtatok neki helyet a leketekben?
Egyáltalán mit tudtok vele kezdeni?

Szia Ági!
Én is gondolkodtam már ezen
Kíváncsi lennék, kivel mi van...
Én jelenleg jól vagyok, építgetem a jövőmet, igyekszem valami pozitívat építeni a romokból. Továbbra is folyamatban van a terápiám, ami nagyon sokat segít, nem hagyhatom, hogy itt huszonévesen maga alá gyűrjön az élet, terveim vannak még!
Munkámban magabiztos vagyok és szeretem, amit csinálok.
Családom megmaradt részével (2 fő) békében vagyok mostanában.
Apai oldalról a családom romokban, semmi kapcsolatom velük, bár az apai nagymamám pont 2 napja talált meg... érzem, lesz még itt konfrontáció.
Apámat 6 éve láttam utoljára, azóta még fotót sem, erre pár napja felvillant előttem a közösségi oldalon a fényképe... (nem az ismerősöm, évek óta nem jelöltem vissza)
Annyira gyomorforgatónak mégis idegennek éreztem.
Pár év alatt egy megkeseredett vénemberré vált. Elveszített mindenkit maga mellől...
szeretnék nem haragudni, de ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy nem megy. Nem tudom sajnálni. Azt kapta, amit megérdemelt...
az élet mindig kiegyenlíti a számlát...
Igen, nekem nap, mint nap eszembe jut a trauma több, mint 3 év terápia után is. Eszembe jut, de már nem visel meg, csak eszembe jut, bevillan.
Hogy találtam-e neki helyet a lelkemben? Talán... bár ebben nem vagyok teljesen biztos...
Szeretnék valami pozitívat, valami támogatót építeni

Örülök, hogy írtál, Hope.
Szeretem olvasni, ha valaki ír magáról. Jó, hogy azért szépen haladsz, és szerintem, a traumánk mindig felszínen lesz valamilyen formában, ez már így marad.
A család pedig sosem egyszerű eset.
Gondolom a terápia sokat segít, hogy helyére kerüljenek a dolgok benned.

Sziasztok! Én új vagyok! Sajnos engem is az apám juttatott ide Kb 20 éve először tudtam beszélni a férjemnek az éveken át tartó szörnyűségekről, de el akarom mondani az anyámnak és a nagyszüleimnek. Gyerekünk fog születni és nem élheti ezt át amit én. 1x sem. Enyhébb formában sem.
Annyira felszabadító érzés volt először beszélni róla. Azóta nem gyötör annyira. Most már nem érzem magam tehetetlennek.

Szia Alma!
Örülök, hogy idetaláltál!
Nem vagy egyedül!
Gratulálok a születendő picihez és teljesen igazad van, neki soha de soha nem szabad átélnie ezeket a borzalmakat!
Jól teszed, hogy nem akarod a bántalmazód közelébe engedni majd. Ebben a helyzetben jobb, ha tényleg elmondod a családod többi tagjának is!
Írj-írj minél többet, hogy megismerhessünk!

Ági40!

Jó, hogy megkérdezted hogy vagyunk/hogy vagyok,? Mert így átgondoltam. Ritkán írok ide, de majdnem minden nap olvasom, és sajnálom, hogy mások ritkán írna. De már nem túlélési ötleteket gyűjtök, hanem figyelem, ki hogy' van, aggódom az éppen szenvedők miatt, és örülök a jól lévőknek.
2,5 évvel ezelőtt a pokolban jártam. Akkor volt az emlékbetörésem. 1,5 évig tartott, mire eljutottam odáig hogy képes legyek tenni valamit azért, hogy kimásszak onnan.
Mióta túltettem magam a szégyen érzésen és az önmagam hibáztatásán, és elmondtam a dolgot azoknak, akiknek akartam, azóta úgy érzem a jelenlegi állapotommal már együtt tudok élni.
Most sem telik el úgy nap, hogy eszembe ne jusson ez az egész. De már ritkább az, hogy csak úgy minden ok nélkül beugorjon. Gyakoribb, hogy látok, hallok valamit, és arról jut eszembe valami konkrét esemény vagy érzés. Jobban mondva inkább érzelmi állapot. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég egy disznó vicc, egy valaki által más emberre tett ilyen jellegű megjegyzés, vagy ha látom a híradóban, ahogy a kommandósok valakit úgy lefognak, hogy mozgásképtelenné teszik... Vagy ha üdvözlésképpen valaki megölel, egy férfi véletlenül hozzámér...
Sokat segített az is, hogy rájöttem, a velem történteknek nem csak negatív, hanem pozitív hatásai is voltak az életemre. Sok hasznát tudtam venni a munkámban, az életemben annak, hogy pl.: szerintem az átlagembereknél jobban megértem a traumatizált gyerekeket. Jobban megértem a viselkedésüket, a reakcióikat, az érzéseiket. Sokszor magamra ismerek bennük. A mindennapjaimban jobban bírom a megpróbáltatásokat, könnyebben megküzdök a nehézségekkel, mert megtanultam túlélni. Strapabíróbb vagyok. Meg ilyesmik.

Minden elismerésem a tied, Akác, hogy ilyen hamar ilyen eredményt tudtál elérni.
Nekem 7 éve voltak az emlékbetöréseim, 4 évig dagonyáztam a mocsárban, mire el mertem indulni, majd még legalább másfél év kellett, mire meg mertem nyílni, vagyis mire ellezdtem megnyílni. Én most érzem azt, 13 évvel az utolsó erőszak után, 7 évvel a konkrét emlékeim felszínre törése és 3 év terápia után, hogy meg tudok birkózni az élettel.

Köszönöm!
Komolyan le se merem írni a konkrétumokat, mert annyira félek ettől az egész helyzettől, és bár valószínű ő nem olvasgat itt, de mégis attól félek hogy valahogy kiderül hogy írtam ide és rám ismer.
A lényeg, hogy miután abbahagyta az éveken át tartó ... azután soha nem jött szóba. Igazából soha nem beszélt velem róla. Én meg minden alkalommal le voltam meredve, meg se mertem nyikkanni, teljesen leblokkoltam olyankor. Ugyanúgy éltük az életünket "boldog" családként, mintha mi se történt volna. Most, hogy elhatároztam teszek valamit, hogy megszakítom vele a kapcsolatot, sokszor elkezdek kételkedni magamban, hogy jó döntés-e, hiszen szét fogom robbantani a családot, és lehet, hogy veszélybe is sodrom őket. Ki tudja hogy fog majd reagálni, mikor az anyám megmondja utána, hogy többet nem megyünk hozzájuk. Majd megoldom hogy anyuval a testvéremmel, nagyszüleimmel találkozzak valahol, de abba a házba utána már be nem teszem a lábam amíg ott van. Félek, hogy majd anyám nem tud tőle megszabadulni. Legfőképpen az anyagi dolgok miatt.
De aztán mindig rájövök, hogy ez a legjobb amit tehetek. Ilyenkor önzőnek gondolom magam, de most a gyerekem és a saját érdekeimet kell néznem. Az is elég, hogy gyerekként félnem kellett hosszú éveken át, most a gyerekem nem félhet, és én se akarok ez miatt aggódni többet. Őt jobban félteném mint saját magam ahogy féltem.
Hihetetlen történetek vannak a neten. Olvastam, h amikor az anya szembesítette az apát, az meg akarta fojtani éjszaka egy párnával , csak az volt a szerencse h az anya elájult. Aztán a pasas öngyilkos lett. Nagyon féltem az édesanyám.

Alma, nagyon megértelek, hogy félsz és féltesz. Ez egy olyan fal, amin mindannyian keresztül kell menjünk, ha sikerül. A félelem falán.
A félelem - ez ott van mindannyiunk életében. Hogy mi lesz, ha... és mi lesz aztán. Hogy egyszer kiderül. Vagy épp, hogy sose derül ki. Hogy még egyszer, felnőttként szembe kell néznünk. Ott retteg az a gyerek bennünk, folyamatosan.
Már évek óta próbálom megnyugtatni. Néha azt hiszem, sikerült - aztán megint előjön. Hogy ő nem akar látszódni. Mert mi lesz, ha kiderül....
Néha úgy néz ki, megértette, hogy már nem kell félni - aztán kezdődik minden elölről. Próbálok türelmes lenni vele, és nem nagyon hagyni, hogy átvegye felettem az irányítást. Mert úgy érzem, az életemet irányítani nekem kell, a felnőttnek, aki nem fél.
De hazudnék, ha azt mondanám, ez mindig sikerül.
Karácsonynak is írom, hogy hogy vagyok, hátha azért olvas.

Jól vagyok, tulajdonképpen, általánosságban. Dolgozom, a munkámat szeretem, rengeteg barátom van, nagyjából egészséges vagyok, néha tudok örülni annak, hogy süt a nap.
Emberi, vagy még inkább, hollywoodi film értelemben nem vagyok jól. A párkapcsolataim nem sikerültek, és most már nem nagyon van kedvem újra próbálkozni. A párkapcsolati területen kicsit kétségbeesetten úgy látom, a gyerekeim átveszik a helyzetemet - egyiküknek sincs partnere, pedig felnőtt, szép fiúk-lányok mindhárman. A szüleim örökké fognak élni, néha kedves, néha kevésbé kedves öreg néni, bácsi, tudattalanul néznek bele a világba, igazából az édesség érdekli őket leginkább - úgy érzem, semmi közöm hozzájuk lelkileg. A testvérem néha megjegyzi, hogy "már rég túl kellett volna lépned" .-) (ugye, milyen ismerős? meg, hogy "nem haragudhatsz életed végéig", és erre nem tudok mit mondani. Monhatnám, hogy "anyád!" de ennek nem sok értelme van, hiszen az az én anyám is, az öreg nénike, aki ott toporog, és várja a finom édes málnát, vagy a csokit. Hallgatok inkább. Minek magyarázzak bárkinek bármit, aki nem érti, mert nem értheti, vagy nem akarja érteni, hogy miről van szó.
Ha magamba nézek, a többéves terápia alatt kiharagudtam magam, tényleg nem haragszom. Még ott ülnek a szüleim a vádlottak padján, de már nem akarok a tárgyalóterembe járni, nem látom értelmét. Csak végtelenül fásult vagyok.

Értem én, hogy az élet attól még élhető, hogy nem úgy alakul, ahogy terveztük, vagy ahogy a fejünkbe kódolt minta alapján (szép, szerető család, anyagi biztonság, kellemes hétköznapok, az ég kék, zöld a fű) kellene boldognak lenni. Ez a minta nekem így már nem fog összejönni , 54 éves vagyok.
Mostanában azért vagyok csöndben, mert azon vagyok, hogy egy új mintát próbáljak a fejembe kódolni, önszorgalomból. Hátha sikerül. Nem szeretném hagyni ugyanis, hogy csak egy minta nem teljesülése miatt úgy érezzem, az életem félresiklott.
Kellenek új mintázatok, fordítanom kell a kaleidoszkópon, (volt nektek ilyen színes cserepekkel töltött nézőkétek gyerekkorotokban, amit forgatva más-más minát lehetett látni?) Más mintákat is szeretnék látni, a hollywoodit most hanyagolom. Jó, tudom, nagyon filozofikus vagyok, szokás szerint
Ezért vagyok csöndben mostanában, ritkán használom a netet, mert az nagy lelőhelye a hollywoodi mintának, amit letenni szeretnék.

Hát így vagyok, kedves Ági, köszönöm, hogy megkérdezted, és átgondolhattam! Mindenkinek , olvaslak titeket... de most csak néha írok.

Sziasztok!
Ki kell írnom magamból, valakivel meg kell osszam. Senkim sincs, akinek elmondhatnám és megértene...
13 éve szeretnék elmenni ahhoz a házhoz, ahol apámék laktak abban az időben, amikor elkezdődtek a bántalmazások. 13 éve szeretném megnézni kívülről, 13 éve szeretnék megállni az erkély alatt, ahonnan 5 évesen majdnem kiugrottam kétségbeesésemben.
Már 200 km-re lakom onnan, akárhányszor lehetőségem lett volna rá, hogy elmenjek oda, sosem volt bátorságom hozzá.
Közel 17 éve nem jártam abban az utcában. Nem tudtam a házszámot, csak az utcát, de ma délután elmentem és megkerestem.
Ma délután ott álltam azalatt a 3. emeleti erkély alatt, ahonnan majdnem kilèptem gyerekként.
A síras kerülgetett, amikor megtaláltam a házat.
Kisgyerekként jártam ott utoljára, azt hittem, csak a házat fogom megtalálni, de nem fogom tudni eldönteni, melyik erkély és melyik emelet az. De... biztos vagyok benne! Tudom melyik!
És szívszorító volt. Feljött egy csomó emlék.
Vissza szeretnék még menni, be szeretnék valahogy jutni a lépcsőházba! Fel szeretnék menni a bejáratig. Ha tehetném, még a lakásba is bemennék.
Emlékezni szeretnék mindenre, akkor is ha fáj! Tudni akarom mi történt! Mindent! Akkor is, ha beledöglök! Emlékeznem kell!

Hope úgy megölelnélek
Sziasztok lányok régen voltam erre.Ez az év nem az én évem.Januárba bokabaleset,most meg már 1 hónapja szívok perforált vakbél következményeivel,de ha meggyógyulok nagy terveim vannak.Lázadni fogok csak azért is.Lila lesz a hajam és tetoválásaim lesznek és csak olyan döntéseket szeretnék hozni amik az enyémek és nem olyanokat amikre anyámék rákényszerítenek.Munkám sincs jelenleg de úgy vagyok vele,hogy majd lesz ha eljön az ideje

Amúgy érdekes hogy rájöttem hogy nekem normális kapcsolat valószínű nem való,mert megfojt a másik,az a jó aki elérhetetlen,vagy a titkos kapcsolat ami csak szexről szól és utána az egyik jobbra,a másik balra.azt hittem romantikus vagyok,hát rájöttem hogy abszólút nem.És kezdem megkérdőjelezni az eddigi értékrendemet.Lehet a betegség mint krízis hatására.Anyámék rám akarnak kényszeríteni valakit akit a hátam közepére nem kivánok és anyám azzal érvel hogy ez az utolsó esélyem hogy gyerekem legyen,de rájöttem bármi áron nem kell.Jó ezt kiirni magamból

Sziasztok! Nagyon rosszul vagyok Azterzem h nem valo ez az elet nekem . utalom magam. Ugy tunika mai ejszak a azutolso a parommal akivel 9 hovagyunk. Aztgondoltam orokre igy lez

Segitsetek! Van esely ezt megmenteni? En szeretnem. Mitkelltennie

Azt ereztem amibol tobb vita is volt h nem szeret elegge maskor ereztem. Mindig bizonytalan vagyok. Es ez mar tenyleg minden kapcsolatomban kiutkozott es most is en nem tudom miert csinalom ezt. Elegedetlenkedek. Bar itt a fo ok h van gyereke es en mindig hatterbe erzem magam hiaba mondja h nem.