Hogy vagy?

Legszivesebben eltunnek a fold szinerol. Utalom ami tortent anno biztos mindig emiattvan a baj velem . a nagy szeretetehsegem.

Vki irhatna mert beleorulok a banatba

Nem csinalom tovabb az eletet, nem tudok elni nem akarok elni...

Szia Jelen!
Sajnálom, hogy ilyen állapotban vagy. Nem biztos, hogy tudok vigasztalót írni, mert most épp a lezárt terápiám általi önsajnálatban vagyok. Szinte keresem, hogy mitől lehetnék rosszul. Néha meg szabadnak érzem magam, hogy már nem függök a terápiától.
Sok gondolat zakatol a fejembe, de nem volt erőm írni.
Nem tudom, mivel segíthetnék. Sokszor meg akartam én is halni, még most is fantáziálok arról, hogy öngyilkos leszek, és akkor majd vissza tér hozzám a pszichológusom, és vissza jön engem megmenteni. De ez megint a másik világom, ami belül van, és nem a valóság, azt gondolom.
Nem tudom te milyen helyzetben vagy, de azt tudom, hogy nagyon kemény, mikor csak a halálban látjuk a megoldást. Így voltam én is, önsértések, öngyilkos gondolatok, az élet értelmetlensége. Ezek nagyon erős késztetések. Nem tudom hogy, de valahogy mégis élek, nem kerültem kórházba, csak úgy élek.
Sok nehézsége van az életnek, de csak egy életünk van, és ha már valaki azt megkeserítette nekünk, legalább mi magunkkal ne tegyük ezt.
Te is értékes ember vagy!! Kívánom, hogy találd meg azt amiben te is örömödet tudod lelni, és hidd el lassan elmúlik minden, ahogy a rossz időszakok is.
Vigyázz magadra!!!!

Huh..hat ez ilyenkor mindig nehez eset. Szerintem ha valakinek gyereke van, ő az első. Ha vele akarsz lenni szerintem el kell fogadnod hogy a gyereket helyezi eloterbe, persze veled is kell hogy foglalkozzon. Csjnaljatok kozos prpgramokat, beszeljetek meg. Ha szeretitek egymast akkor kell hogy legyen megoldas. Lehet csak nem tudja ugy kifejezni az erzelmeit nem? Igy ismeretlenul eleg nehez belelatni egy ilyen helyzetbe.

Furcsa az élet...
13 évig semmi kapcsolatom nem volt apámmal és a családomnak azzal a felével, aztán fél éve felvette velem a kapcsolatot apám második felesége, közel 5 hónapja találkoztam is vele... 13 év után újból... Érdekes érzéseket ébresztett bennem. Rájöttem, hogy azokat, akiket 13 évig szerettem volna visszakapni, akiknek a hiánya felemésztett, akikért több, mint 10 évet sírtam végig... valójában... nem is ismerem, és már nem is szeretném visszakapni őket.
Fél éve még sírtam a hiányuktól, sírtam, amiért én dobtam el őket magamtól, akkor is, ha nem volt más választásom... és nem tudtam megbocsátani magamnak.
Aztán apám második feleségével történt találkozás után valahogy elengedtem őket. Az emlékeim ugyanazok, összeköt minket a közös múlt, de az érzés megváltozott.
Talán szomorúnak tűnik ilyet mondani, de számomra inkább feloldozás, hogy már nem hiányoznak, nem szeretném őket az életem részévé tenni újra.
Eddig azt éreztem, tartozom a magyarázattal a nagyszüleimnek, az unokatestvéreimnek, féltesómnak, hogy miért alakult így, és őrjöngve zokogtam, hogy nincs erőm eléjük állni.
És eltelt pár hónap, felkeresett nagynéném, nagymamám, unokatestvérem... 13 év után... szeretnének találkozni.
Nem akartak 13 évig, elfogadták a helyzetet. Mi változott most? Miért akarnak újra?
Miért pont most, amikor már én nem akarom...?
Találkozhatunk, beszélhetünk, elmondhatom nekik is, hogy mit tett velem az apám, ahogy elmondtam apám második feleségének is...
De már mi változik? Semmi.
Leéltem 13 évet, eddigi életem több mint felét nélkülük... és anélkül, hogy megkérdezték volna, mi történt...
Azt hiszem, nagyon elkéstek a kérdéssel és egyszerűen már teljesen lényegtelenné is vált...

Kedves Hope,
milyen érdekeseket írsz! Remélem, azóta sikerült találkoznod egy-két szereplővel a múltadból. Nem a Te érdekedben - Te már megfejlődted, túl vagy rajta. Hanem az övékében, hogy megszülethessen bennük is a megértés. Valószínűleg ezért jelentkeznek sorban, hogy látni szeretnének.
Én azt tapasztaltam, hogy a sóvárgás, a hiányból fakadó vágyakozás taszító hatású energia, bármiről is van szó. A "nekem miért nincs, igazságtalanság, mikor annyira szeretném" valahogy éppen ellene dolgozik annak, amire vágyunk.
Akár egy állás, akár egy ember, akár szeretet iránt sóvárgunk, éppen, hogy nem szokott megérkezni, sőt... eltaszít. Hányszor éli át ezt az ember félresikerült párkapcsolatokban. "Nekem ő minden, nélküle nem tudok élni" - kapaszkodunk valakibe, aki ezt béklyónak érzi, és menekülésbe fog...
És, ha végre sikerült elengednem, akkor megjelenik ismét - csak már nem is értem, mit is szerettem rajta annyira. Már vége, hiszen elengedtem...
Azt nem értem, miért működik a világban az egész ennyire furán fordítva - amíg kell, nincs, de megkapom, ha már nem kell. Talán a félelemből fakadó ragaszkodás ("enélkül nem tudok élni") és a szeretet közötti különbséget próbálja így megtanítani a világ?
Azt gondolom, hogy nagyon sok változik azzal, ha beszélsz velük - talán nem benned, hanem bennük. Tisztába kerülhetnek azzal, hogy mi az, amit rosszul láttak - ha a te életeden nem is változtat, mert te már kiverekedted magad a gödörből egyedül, az övékén még igen... magukba nézhetnek.

Közeleg unokatestvéremmel a találkozás napja, már csak pár nap és őszinte leszek... nem várom.
Amennyire szerettem volna találkozni még pár éve, most annyira nem szeretnék.
Annyira szerettem volna évekkel ezelőtt beleüvölteni a világ arcába, hogy nem én tehetek erről, hogy egy rossz helyzetben meghozott jó döntés volt csupán, hogy eltávolodtunk, hogy sajnálom, hogy hiányoznak, hogy rettenetesen fáj.
Most nem akarom elmondani, azt érzem, már semmit sem akarok mondani neki.
13 évig nem kérdezte meg senki, hogy "miért?". Senkit sem érdekelt... és ez most nem vád... vagyis nem felé...
Pár éve még sírva-toporzékolva álltam volna előtte, hogy csináljunk vissza mindent, hogy pótoljuk be a kimardt éveket. Most pedig nem érzek semmit.
Szomorú ilyet mondani, de nem hiányzik, nem hiányoznak...
Hogy mi ez? Elfogadás, feldolgozás, valamiféle megküzdés, elfojtás, lezárás...? Nem tudom.
Az se fáj, hogy így alakult, hogy talán későn jött a találkozás lehetősége.
Nem akarom elmondani, "miért"... nem akarok arról mesélni, hogy mi történt akkor... Lehet, hogy nekem ez már nem fontos...?
Hmmm... nem tudom, furcsa...

Hogy vagy most?
Érdekes, elgondolkodtató, amit írtál.

Jó lenne hallani felőletek, ki hogy van? Terápiával, a nélkül, család, munka?
Bocs, lassan kisajátítom a fórumot.
Kicsit háttérbe vonulok.
Sziasztok

Köszönöm Ági, hogy érdeklődsz!
Hmm...
Pár napja elkezdtem írni, gondoltam, jelentkezem, milyen volt. Aztán kitöröltem azt az alig 2 mondatot, amit sikerült lekörmölni.
Túl vagyok a találkozón és jól vagyok... talán ennyi, amit pár napja el tudtam volna mondani róla.
Most igyekszem egy picit jobban összeszedni a gondolataimat.
13 éve váltak el az útjaink unokatesómmal, igaz, egy temetésen találkoztunk 6 éve, de ezt leszámítva az elmúlt több, mint 13 évben semmi kapcsolatunk nem volt. Se egy "boldog szülinapot!", se egy hamis érdeklődés a másik hogyléte felől.
Így váratlanul ért a megkeresése.
Persze, találkozzunk, nem utasítottam vissza a lehetőséget. Bár már nem vágytam a találkozásra, de úgy éreztem, magam miatt kell megtennem. Azért, hogy tisztában legyek azzal, mit is érzek valójában, hiszen most nem vágytam rá, de egy éve még nagyon fájt a hiányuk.
Úgy voltam vele, hogy belehalni nem fogok a találkozóba, témánk úgyis lesz, 13 év sok idő, ki fogjuk tölteni azt a pár órát.
Találkoztunk, beszélgettünk, bár inkább a jelenről és a közelmúltról, mintsem azokról az időkről.
Ő bár nincs különösebben jóban apámmal, de túl közel van hozzá ahhoz, hogy bármi konkrétumot eláruljak neki a jelenemről. Értem itt a korábbi és jelenlegi munkahelyemet vagy lakhelyemet...
Kiderült, nem is az ő ötlete volt a találkozó, hanem nagymamánk piszkálta fel arra, hogy megkeressen.
Én nem meséltem neki a régmúltról, ő nem kérdezett... elcsacsogtunk, mint két haver.
És elmúlt egy újabb találkozó úgy, hogy a kutya sem kérdezte meg "miért?"...
Hmmm... azt hiszem, ha most megint eltelik 13 év a következő találkozónkig, nem fogok sírni miatta.
Életem egyik legnagyobb fájdalma volt, hogy elveszítettem őt és a húgát, közel 13 évig szerettem volna visszakapni az unokatesóimat. Tavasz óta csak sejtettem, hogy valami megváltozott bennem, most végre biztos vagyok benne.
Nem bántottuk meg egymást, jó hangulatban töltöttük az estét és szépen váltunk el, de ez a pár óra megerősített bennem egy érzést.
Már nem szeretném visszakapni őket és boldog vagyok nélkülük is!
Megengedem magamnak, hogy boldog legyek nélkülük és valahol útközben letettem azt az önvádat, amit miattuk éreztem.
Ideje, hogy valami új és valami jó történjen velem... tudom, hogy így lesz, mert így szeretném!
Életemben először érzem magam szabadnak és nyitottnak.

Hope írta: Köszönöm Ági, hogy érdeklődsz!
Hmm...
Pár napja elkezdtem írni, gondoltam, jelentkezem, milyen volt. Aztán kitöröltem azt az alig 2 mondatot, amit sikerült lekörmölni.
Túl vagyok a találkozón és jól vagyok... talán ennyi, amit pár napja el tudtam volna mondani róla.
Most igyekszem egy picit jobban összeszedni a gondolataimat.
13 éve váltak el az útjaink unokatesómmal, igaz, egy temetésen találkoztunk 6 éve, de ezt leszámítva az elmúlt több, mint 13 évben semmi kapcsolatunk nem volt. Se egy "boldog szülinapot!", se egy hamis érdeklődés a másik hogyléte felől.
Így váratlanul ért a megkeresése.
Persze, találkozzunk, nem utasítottam vissza a lehetőséget. Bár már nem vágytam a találkozásra, de úgy éreztem, magam miatt kell megtennem. Azért, hogy tisztában legyek azzal, mit is érzek valójában, hiszen most nem vágytam rá, de egy éve még nagyon fájt a hiányuk.
Úgy voltam vele, hogy belehalni nem fogok a találkozóba, témánk úgyis lesz, 13 év sok idő, ki fogjuk tölteni azt a pár órát.
Találkoztunk, beszélgettünk, bár inkább a jelenről és a közelmúltról, mintsem azokról az időkről.
Ő bár nincs különösebben jóban apámmal, de túl közel van hozzá ahhoz, hogy bármi konkrétumot eláruljak neki a jelenemről. Értem itt a korábbi és jelenlegi munkahelyemet vagy lakhelyemet...
Kiderült, nem is az ő ötlete volt a találkozó, hanem nagymamánk piszkálta fel arra, hogy megkeressen.
Én nem meséltem neki a régmúltról, ő nem kérdezett... elcsacsogtunk, mint két haver.
És elmúlt egy újabb találkozó úgy, hogy a kutya sem kérdezte meg "miért?"...
Hmmm... azt hiszem, ha most megint eltelik 13 év a következő találkozónkig, nem fogok sírni miatta.
Életem egyik legnagyobb fájdalma volt, hogy elveszítettem őt és a húgát, közel 13 évig szerettem volna visszakapni az unokatesóimat. Tavasz óta csak sejtettem, hogy valami megváltozott bennem, most végre biztos vagyok benne.
Nem bántottuk meg egymást, jó hangulatban töltöttük az estét és szépen váltunk el, de ez a pár óra megerősített bennem egy érzést.
Már nem szeretném visszakapni őket és boldog vagyok nélkülük is!
Megengedem magamnak, hogy boldog legyek nélkülük és valahol útközben letettem azt az önvádat, amit miattuk éreztem.
Ideje, hogy valami új és valami jó történjen velem... tudom, hogy így lesz, mert így szeretném!
Életemben először érzem magam szabadnak és nyitottnak.

Nagyon örülök, Hope!

A szeretetéhség soha nem baj. Az a baj,ha valaki van akkora barom,hogy ezt kihasználja. És nem te tehetsz arról,hogy olyan környezetben vagy,ahol nem kapsz elég szeretetet.