Jó lenne hallani felőlük

A teljesség igénye nélkül... Jó lenne tudni, hogy mi van veletek! Hajnalkám, Nyugodt, Eper, Tellthetruth, Alaine, Honette, Amanoeth, Aniron, Bandibig, Hope, Sunny és mindazok, akiknek a neve most nem jut eszembe, de sokat jártatok ide. Remélem, jól vagytok!

Igen...hol vagytok mindenki?és még Eperke,Alicia,Delila és akik csendben olvasnak?
Alaine!

Aliciáról tudok, ő jól van, szerintem nagyon jól halad. Bízom benne, hogy a Kiállítás valamelyik rendezvényére is eljön.

Anoni Mara írta: A teljesség igénye nélkül... Jó lenne tudni, hogy mi van veletek! Hajnalkám, Nyugodt, Eper, Tellthetruth, Alaine, Honette, Amanoeth, Aniron, Bandibig, Hope, Sunny és mindazok, akiknek a neve most nem jut eszembe, de sokat jártatok ide. Remélem, jól vagytok!

Köszi Mara, Hála a Jóistennek jó irányba alakulunk. Van egy párkapcsolatom(még különélős) és ez a kisfiam gyógyulását is nagyban segíti (engem meg részben kirántott a depiből

Sziasztok!
Vagyok, csak csendben szoktalak titeket olvasni. Nagyon nem jól vagyok mostanában, és ilyenkor még beszélgetni is nehéz. Még veletek is. És ettől csak még pocsékabbul érzem magam.

Amaoneth írta: Sziasztok!
Vagyok, csak csendben szoktalak titeket olvasni. Nagyon nem jól vagyok mostanában, és ilyenkor még beszélgetni is nehéz. Még veletek is. És ettől csak még pocsékabbul érzem magam.

Szia! Tényleg nagyon rég láttunk itt... Sajnálom, hogy nem vagy jól. Azért ha tudsz, mesélj...

Sziasztok lányok,régen jártam már itt,de én is olvaslak titeket csendben, egészségügyi probléma(mozgásszervi) miatt kórházba voltam március felében,amikor jól rám ijesztettek hogyha nem kezdek el mozogni,sportolni simán lehet belőle műtét,és mivel ezt nem ójahtom egy hónapja elkezdtem intenziven sportolni és wellnesezek szinte minden nap,ez segít elviselni a munkahelyi körülményeket is,meg persze a gyerekek szeretete. Most is belefuttottam egy olyanba hogy végre lenne egy normális srác aki még viszonylag tetszene is,és vágynék a közelségre ugyanakkor folyamatosan azt veszem észre hogy menekülök,elmenekülnék,és ő még nem tudja hogy nálam a szexuálistás témaköre mennyire problémás,sokszor olyan selejtesnek érzem magam, hogy ez másoknak tök természetes ami nekem maximum iszonyatos fájdalmakat okoz,továbbra is ha kismamákat látok az első gondolatom hogy na ezek is azt is csinálták és le se tagadhatják.. ugyanakkor továbbra is kb a legnagyobb vágyam hogy egy nap rugdosson valaki a hasamba.Arra gondoltam megpróbálnék egy szexuálpszichológust felkeresni vagy kineziológián gondolkoztam még,de igazából attól félek ha olyannal osztom meg a gondolataimat aki ebbe nem érintett vagy nem szakképzett ttál hülyénak nézne

rini írta: Sziasztok lányok,régen jártam már itt,de én is olvaslak titeket csendben, egészségügyi probléma(mozgásszervi) miatt kórházba voltam március felében,amikor jól rám ijesztettek hogyha nem kezdek el mozogni,sportolni simán lehet belőle műtét,és mivel ezt nem ójahtom egy hónapja elkezdtem intenziven sportolni és wellnesezek szinte minden nap,ez segít elviselni a munkahelyi körülményeket is,meg persze a gyerekek szeretete. Most is belefuttottam egy olyanba hogy végre lenne egy normális srác aki még viszonylag tetszene is,és vágynék a közelségre ugyanakkor folyamatosan azt veszem észre hogy menekülök,elmenekülnék,és ő még nem tudja hogy nálam a szexuálistás témaköre mennyire problémás,sokszor olyan selejtesnek érzem magam, hogy ez másoknak tök természetes ami nekem maximum iszonyatos fájdalmakat okoz,továbbra is ha kismamákat látok az első gondolatom hogy na ezek is azt is csinálták és le se tagadhatják.. ugyanakkor továbbra is kb a legnagyobb vágyam hogy egy nap rugdosson valaki a hasamba.Arra gondoltam megpróbálnék egy szexuálpszichológust felkeresni vagy kineziológián gondolkoztam még,de igazából attól félek ha olyannal osztom meg a gondolataimat aki ebbe nem érintett vagy nem szakképzett ttál hülyénak nézne

Rini, de jó, hogy írtál! Tényleg nagyon rég nem jártál itt.
Ami a szexuálpszichológust illeti, biztosan nem röhögne ki. De nem biztos, hogy egy "általános" pszichológus ne tudna neked segíteni, szerintem egészében kell a problémát nézni. Már nem emlékszem sajnos, jársz-e terápiába. Mindenesetre jó szakember kell, az biztos. Én a kineziológiában nem hiszek.
A sport mindenképpen jó, a léleknek legalább, mint a testnek. Én is próbálom magam rávenni, de se időm, se kedvem hozzá...

Sziasztok!
Tényleg elég régen jártam itt és nagyon-nagyon jólesik, hogy érdeklődsz, Mara, köszönöm!
Egy átmeneti ideig úgy gondoltam, hogy jobb, ha kicsit távolabb vagyok a történetektől, meg a sajátomtól. Leginkább azért, mert a szüleim idősek, és most már tényleg sok teendő van körülöttük, ezek miatt sűrűn látom őket, és valahogy kettéhasadtnak éreztem magam, hogy itt van a történetem, én meg ott ülök mellettük és bájcsevegek, ők meg már arra sem emlékeznek, két perccel ezelőtt mi volt. Szürreális volt ez az év az életemben, és igazából nem mondhatom, hogy jól vagyok. Talán rosszul se
Én a "lelkesen gyógyulók" közé tartozom, és már azt hittem, hét határon túl vagyok, és milyen jó, hogy egyensúlyozódom, de sajnos be kellett látnom, hogy ez azért nem ilyen egyszerű... a falak azért ott vannak (tetszik ez az ikon, jellemző az életemre)
egy darabig úgy éreztem, könnyebb úgy ápolni az idős szülőket, hogy közben nem nézegetek minden nap vissza a gyerekkoromra, mert akkor képtelen lennék tenni, amit kell - csak úgy vagyok erre képes, hogy lélekben mindenkitől távol vagyok, tőlük is és a testvéremtől is, akivel ugyan megosztottam a történetemet, de nem nagyon állt mellém, inkább láthatóan megijedt. ...nagyon furcsa lelki facsarodást okoz, hogy azok, akik korábban hatalmi helyzetben voltak és azzal visszaéltek, most éppen az áldozatra vannak szorulva... érdekes, Bibliába illő helyzeteket alakít az élet. ??? mindenféle dolog kavarog a lelkemben.
De ma benéztem ide, mert láttam, hogy van a Katonában a rendezvény, de nem tudtam elmenni. Pedig szívesen mentem volna, és örömmel olvastam itt, hogy lesz folytatás is május 25-én, azon mindenképp megpróbálok ott lenni.
Most jöttem rá, hogy mennyire hiányoztok valójában - érdekes, hogy ismeretlenül is milyen közel tudunk kerülni

Nyugodt, de örülök, hogy jelentkeztél!
Nagyon megértem, miért nem jöttél az oldalra, és szinte a bőrömön érzem a nehézségeidet. Borzasztó bátor és önfeláldozó, amit csinálsz, képzelem, mennyire nehéz lehet neked.
Annál is inkább értelek, mert így érzek én is. A múlt héten adtam egy interjút - meglehet, utoljára teszem ezt Anoni Mara néven - egy hét múlva lesz adásban a Klubrádióban (Hallójárat 2. fele). Rettegek, hogy meghallják a szüleim, más már nem érdekel, kicsit sem zavarna amúgy, ha felfedik ki vagyok, csakis miattuk őrzöm még az inkognitóm. Az a baj (közben meg egyáltalán nem baj), hogy elmúlt belőlem minden harag, amit irántuk éreztem. Nem akarok nekik fájdalmat okozni, nem látom értelmét. Persze az én történetem és a szüleimhez való viszonyom egész más, mint a tied, leginkább azért haragudtam rájuk, amikor - már felnőttként - nem akartak meghallgatni, amikor nem tartották legitimnek a fájdalmamat, egyáltalán nem akarták tudni, min mentem keresztül. Közben pedig egy kis hang azt súgja, hogy végre valahára tiszta vizet kéne önteni a pohárba... és talán ezért játszom még mindig a tűzzel, amikor a hangomat adom egy ilyen műsorhoz. De vajon így kell működjenek a dolgok? Az én boldogságomhoz az ő boldogtalanságukra van szükség? Miért érzek még mindig én lelkiismeret-furdalást, a fene egye meg?

És mikor adtam ezt az interjút, éreztem, mekkora változáson mentem keresztül. Mennyire értem már azokat a mozgatórugókat, amelyek minket mozgatnak, mennyire nagy rálátásom lett a trauma lélektanára, és milyen szívesen beszélek erről. Azt gondolom, ha eleget magyarázzuk, hogy is működik ez, kisebb lesz a szakadék áldozatok és nem-áldozatok között. Ha a kívülállók megértik a trauma mélységét, és ha az áldozatok megértik, miért olyan ijesztő téma ez a nem érintetteknek, talán szebb és könnyebb lesz a túlélők élete.
Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy kibeszéltem magamból a történetemet. Nem hittem, hogy ez el fog következni, de már nem akarok a konkrét esetemről beszélni, nem érzem szükségét. Szóval tényleg csak azt tudom javasolni mindenkinek, addig kell beszélni róla, amíg eljön ez a stádium.

Arra vigyázz Nyugodt, hogy te ne sérülj még jobban ebben a hihetetlen önfeláldozásban. És ha úgy érzed, jobb távol lenni az oldaltól, tedd azt. De ha tudunk segíteni neked azzal, hogy meghallgatunk, tudd, hogy itt leszünk Neked!

Mara, nagyon köszönöm a megértő és támogató sorokat! Akkor élek is az alkalommal, hogy megosszak dolgokat veletek
Igen, én is érzem, amit írtál, hogy "kibeszéltem" magamból a történetemet, szóltam róla, dolgoztam vele, és ez egészen más helyzetbe tett - már talán nem a történet maga irányít, mint ahogy tette majd ötven évig, amíg szembe nem néztem vele (csak néha irányít, párkapcsolati helyzetekben, de már ott is időnként nyakon tudom csípni).
Az a hihetetlen, hogy már nem érzek haragot. Az (első) elkövetővel (apám) szemben eddig is kevésbé éreztem, inkább anyám irányában, hogy nem mellém állt, és nem védett meg "hogy tehet ilyet egy anya". De nincs bennem harag, valahol azt is kezdem érteni, hogy miért épp ilyenek.
Magam is meglepődöm, de nem önfeláldozás a részemről az ő gondozásuk (88, 87 évesek), inkább egyfajta feladat, amit igyekszem elfogadható szinten megoldani, de ha lehet, nem túllihegni - csak annyit megyek és teszek, amit nagyon-nagyon muszáj.
Mindig fájt, hogy a szüleimmel nem lehetett semmiről beszélni, csak felszínes dolgokról, mert nem érdekelte (nem merte érdekelni) őket az én életem. Most már ez a fájdalom is elmúlt. A lassan előre haladó demenciával már erre nincs is meg a mód, hiszen lassan értelmes beszélgetést egyáltalán nem lehet velük... csak a nonverbális kommunikáció marad, ami legfőképpen érintés (ami nálunk sosem volt, tabu volt, de most, hogy - különösen apám - óvodássá vagy inkább bölcsődéssé kezd válni, igényelnék - olyan érdekes látni, hogy most, hogy az EGÓ, a szigorú, a hatalomittas, másokat kényszerítő felnőtt egója szétfoszlik, ott van mögötte a mozgatórugó, ami mindig is ott volt, és amit nem lehetett látni: az elveszett, szomorú, szeretetéhes kisgyerek. Mindkét szülőmben látom ezt a gyereket már, és higgyétek el, így nem lehet rájuk haragudni. Szeretni is nehéz őket, persze, úgyhogy van egyféle objektivitás benne, és valami olyat érzek, mintha az utcán találtam volna egy eltévedt, idegen, szeretetre vágyó kisgyereket, és most hasznos dolgokat szeretnék vele csinálni, hogy egy kicsit jobban érezze magát, megfésülni, adni neki süteményt...de azért nem fogadom rögtön örökbe... Az a legérdekesebb, amikor váltogatják - az EGÓ időnként még visszanéz, és akkor jönnek a morgások, az irányítani akarás, és aztán megint szétfoszlik - nem kell ahhoz bármiben hivőnek lenni, hogy lássam, milyen transzcendens ez a folyamat.
Azért érdekes adalék, és mindenképp szeretném megosztani veletek, hogy ahogy apám demencia-folyamata gyorsul, néha "véletlenül" felidéz emlékeket, talán a bűntudatát próbálja így oldani. De mivel nem tud már összefüggően beszélni, ezek csak foszlányok - mindenki érti, ahogy érti.
Egy példa: Éppen tisztogattam-szerelgettem náluk valamit, amikor anyám megjegyezte: "Milyen nehéz neked most velünk." Majd, hogy ne legyen ez mégsem ennyire kedves, mert az nem jellemző rá, hozzátette: "De hát nem baj, eddig viszont nagyon jó dolgod volt neked velünk, most ez a kis nehézség belefér" Erre inkább nem válaszoltam, hogy mennyire volt jó dolgom nekem velük , próbáltam visszanyomkodni magamban az előretörő haragot, mire apám, aki most már ritkán beszél, megszólalt: "Azért neki nem volt mindig olyan jó. Mert én kényszerítettem...." és aztán abbamaradt a gondolat és a szó. Azt hiszem, mindenki tudta ott és akkor egy pillanatig, hogy miről van szó, szinte felért egy "kibeszéléssel":
Szóval ez a folyamat fizikailag nehéz és időrabló, nagyon felkavaró, de érdekes módon nem sérülést okoz, hanem gyógyít, eloldoz a haragtól - legalábbis én így érzem most.
Látjátok, jólesik írni, úgyhogy fogok néha írásban mindig roppant bőbeszédű vagyok, elnézést a rövid posztokat kedvelőktől

Nyugodt! A kiállítás topiknál van egy link, ne hagy ki...

nyugodt írta: Látjátok, jólesik írni, úgyhogy fogok néha írásban mindig roppant bőbeszédű vagyok, elnézést a rövid posztokat kedvelőktől

Én mindig nagyon szerettem a hozzászólásaidat, többször emlegettelek is!

Ket ev aktiv pszihoterapia utan most egy kis szunetet kellett tartanom.Ket ev, egy olyan szakemberrel akit a legtobbre becsulok a peldakepem es nagyon szeretem.

Mindent beleadtam ,ertitek mindent.Es ennek ellenere nem tudtam megszabadulni a bennem lukteto agressziotol,attol a fajta haragtol es konyoruletlen viselkedesi mintatol ahogy elbantak velem.Bennem el a reszem es lehet hogy nem akar mar tovabb bujkalni lehet hogy csak szabadjara kell engednem a bennem elo gonoszt.Nem tudom.
Neha az eroszakos enem ami a reszemme valt az abuzus ,utan arra vagyik hogy meg merjem elni a sexet ferfiakkal is.Igen es hol marad hely az ember lelkeben igy a tisztasagra es konyoruletre.Amikor egy sexualis energia terdre kennyszerit hogy fogadjam be ezt az egyszeru es primitiv vagyat.

„Ugy erzem hogy mar mindjart sikerul attorni a falat is kijutni a fenyre.Nagyjabol sikerult mindent feltarni a terapia soran megvizsgalni,atkeretezni most mar csak a pontot kene feltenni az I re.”

Bandibig5, ezt Tőled idéztem! Hidd el, hogy meglesz a gyümölcse annak a sok munkának, amit magadra (magodra) fordítottál. Ez olyan, mint mikor elülteted a magot a földbe. Először nem látod, hogy mi történik vele a föld alatt. Öntözöd, táplálod, aztán kibújik a mag, elkezd leveleket, virágokat hajtani, ha törődsz vele, figyelsz rá, gondját viseled, előbb utóbb megjelennek a termések, a Nap, a Föld és az Ég is segít , aztán a termés egyszer csak beérik. Az érést nem lehet erőltetni… légy türelmes magadhoz (magodhoz). Lehet, hogy akikre először bízva voltál, nem vigyáztak rád (magadra, a magodra), de az ember önmagában (magjában) mindent hordoz, jót is rosszat is. Amelyik magot táplálod magadban, az fog fejlődni. Bármelyiket választhatod, mert szabad akaratodból ezt megteheted. Gyerekként egy felnőtt mindennemű erejével szemben nem mindig dönthettél a jó mellett, ezért a gyermekkorban történt sérüléseidért nem vagy felelős, de most már Te vagy a felnőtt és a saját gyerek részedért is felelsz. Örülj, hogy már nem vagy kiszolgáltatva azoknak a felnőtteknek, akik nem vigyáztak Rád és, hogy már Te vállalhatsz felelősséget magadért. És ne feledd: „Maga az út a cél”!