Segítség kéne

Anoni Mara írta:

karácsony írta: Hogy érted, hogy nehéz szembenézni a gyógyulással? Amúgy van olyan, hogy egy szép verőfényes napon egyszercsak úgy ébredünk, hogy meggyógyultam? vagy észreveszem, hogy már jó. Nekem mostanában múlnak a pánikrohamok, és tök jó lenne úgy ébrednem egy napon, hogy ez már nem lesz soha többet.

Nem tudom, mit jelent a gyógyulás, de javulás mindenképpen van. Kevesebb a szorongás, vagy ha van, akkor helyén kezeled, tudod, honnan fakad. Nem bünteted már annyira magad stb. És ezt a javulást is fel kell dolgozni, mint minden változást. Az egyik feled visszahúz, a másik menne előre.

Ezt a részét a dolognak lehet,hogy még nem ismerem annyira, lehet a nagyfokú elakadás miatt. A pánikok,a nőgyógyászati bajok,amik miatt folyton attól rettegek,h nehogy ne lehessen majd babát szülnöm,h mikor lesz az a pont,h tudok egy párkapcsolatban létezni..ezeken túllépve, nekem lehet'csak' az hiányozna,akivel az utat sikerrel végigcsináltam. Ezt már most tudom. De mindenesetre én még nagyon messze vagyok,vagy csak egy pár lépésre..ki tudja. Szóval majd akkor nyilatkozom erről a gyógyulásdiról.
Előttem szokott az lebegni,hogy az egyik rokonom anyukàja,hogy viselte,mikor a fia meghalt. Úgy láttam, hogy ő ebbe bele fog halni..pár évvel élte csak túl, de beletörődött a sorsába,elfogadni nem tudta,ès küzdeni sem tudott. Nem volt miért. Ebből azt tanultam meg, h van olyan dolog, amivel szemben nem lehet küzdeni. De meggyógyulni sem,és pont ezzel vesz le magáról egy terhet az ember,hogy nincs elvárása önmagával szemben,mert nem tud mit tenni..amiért viszont lehet küzdeni afelé kell fordulni.

Hidd el, a javulással nehéz szembenézni. (Mikor annak idején nekem ezt mondta valaki, legszívesebben agyonvágtam volna! ) Nem egészen értem ennek a mechanizmusát, de így van. Folyton-folyvást visszamenekülünk a megszokottba. Nem azért, mert az jó nekünk, talán pont azért, mert nem jó, és egy részünk még azt mondja, a rosszat érdemeljük, nem tudom.
A mai napig, ha felszabadult vagyok és jókedvem van, egyszer csak jön a felismerés: Jé, felszabadult vagyok, és jó kedvem van. Ez aztán mindent agyonvág. Valahogy olyan ez is. Rossz a depresszió, rossz a szorongás, de a részünk. Ezt is el kell tudni engedni.

Létezik-e vajon teljes gyógyulás, ha közben mindig ott van annak a tudata, hogy a titkod miatt más vagy mint a többi? Olyan mintha lenne a világnak egy sötét titka, amit csak te ismersz és neked kell némán hordozni. Néha olyan jó lenne egy teljes amnézia, már ha ugye az ember lánya már olyan helyzetben van, h emiatt nem bánthatják, mert nincs már aki visszaéljen vele. Á...

Mara...

egy falubeli azt mondta nemrég, h régen sosem látott engem mosolyodni vagy jókedvűnek. Pedig én sokat viccelődök, (ezzel győzködöm magam) bár anyám szerint morbid a humorom, de tényleg, ha észreveszem vagy más veszi észre és említi meg, hogy végre milyen jókedvem van, akkor eszembe jut egyből az, hogy miért nem volt soha. Aztán agyonvág.

Néha tényleg olyan mintha nem akarnám, hogy jobban legyek. Ha épp az egyik gondom háttérbe szorul, keresek másikat. Vagy ha más nem marad, magamat kínzom, hogy be tudjam bizonyítani magamnak, hogy nekem milyen rossz. Most ilyen hangulatban vagyok, hogy ezt beismerem, de ha máskor mondaná ezt valaki, vagy mikor a pszichológusom utal rá, hogy szabad nekem is jól érezni magam, teljesen kiakadok, hogy ezt mégis hogy képzeli, hisz nekem súlyos problémáim vannak!

Az ember tényleg tele van a saját szörnyecskéivel az biztos, és állandóan küzd velük....
Amúgy azt, hogy nem voltam elég jó a terápián, azt nem csak ott szoktam érezni, hanem szinte mindig, ahol valami belőlem áramlik kifelé. Ez meg lehet, hogy valami maximalizmus, amiről azt olvastam, hogy szintén önbántalmazás. Nagyon érdekes. Ezt sem tudtam.

Anoni Mara írta: Hidd el, a javulással nehéz szembenézni. (Mikor annak idején nekem ezt mondta valaki, legszívesebben agyonvágtam volna! ) Nem egészen értem ennek a mechanizmusát, de így van. Folyton-folyvást visszamenekülünk a megszokottba. Nem azért, mert az jó nekünk, talán pont azért, mert nem jó, és egy részünk még azt mondja, a rosszat érdemeljük, nem tudom.
A mai napig, ha felszabadult vagyok és jókedvem van, egyszer csak jön a felismerés: Jé, felszabadult vagyok, és jó kedvem van. Ez aztán mindent agyonvág. Valahogy olyan ez is. Rossz a depresszió, rossz a szorongás, de a részünk. Ezt is el kell tudni engedni.

Én leginkább azért, mert amikor ráébredek, hogy minden rendben van, és jól érzem magam, akkor elkezdek azon aggódni, hogy elveszítem.

Én most, éppen tegnap teljesen elszomorodtam. A lányom elővette a régi fényképeket, az én régi képeimet is, és egyiket-másikat megmutatta nekem is. És összeszorult a szívem, ahogy így néztem az egykori önmagamat. Szép, fiatal lány voltam, tele szomorúsággal, rossz volt látni. És azt is, hogy mennyire nem tudtam magamat reálisan értékelni, nem is tudom, elmondani is nehéz, mit éreztem. De nem sokáig bírtam nézni a képeket.

Hajnalkám írta:

Anoni Mara írta: Hidd el, a javulással nehéz szembenézni. (Mikor annak idején nekem ezt mondta valaki, legszívesebben agyonvágtam volna! ) Nem egészen értem ennek a mechanizmusát, de így van. Folyton-folyvást visszamenekülünk a megszokottba. Nem azért, mert az jó nekünk, talán pont azért, mert nem jó, és egy részünk még azt mondja, a rosszat érdemeljük, nem tudom.
A mai napig, ha felszabadult vagyok és jókedvem van, egyszer csak jön a felismerés: Jé, felszabadult vagyok, és jó kedvem van. Ez aztán mindent agyonvág. Valahogy olyan ez is. Rossz a depresszió, rossz a szorongás, de a részünk. Ezt is el kell tudni engedni.

Én leginkább azért, mert amikor ráébredek, hogy minden rendben van, és jól érzem magam, akkor elkezdek azon aggódni, hogy elveszítem.

Ez nagyon pontos analìzis.
Továbbra is a jánlom a Bátraké a boldogság könyvet..
Nem akarunk váratlan fájdalommal találkozni. Nem akarjuk,hogy készületlenül érjen minket,ezért vagy szó szerint edzünk arra,hogy majd le leszünk sújtva,vagy eleve ki sem mozdulunk az önként vàllalt csalódásból. Komoly okunk van rá,hogy bevillantsuk a tudatunkba ezeket a képeket,amint elönt minket az öröm. Hiszen mikor egész életünkben ( tudatosan vagy tudattalanul) elkerüljük a sebezhetőséget,az öröm bizonytalansága,kockázata és érzelmi kiszolgáltatottsága felé sem nyithatunk teret. (...) idéztem egy kb.idevágó részletet,ír a traumatúlélőkről is,hogy mit tanult meg tőlük.