Segítség kéne

Arról van szó, hogy most az ünnep miatt 3 hete találkoztunk a pszichológusommal. Az ünnep alatt a párom dolgozott, szörnyen egyedül éreztem magam, jött egy két plusz probléma. A lényeg, hogy nem tudom mi ütött belém, de szándékosan ráejtettem a kezemre a súlyzómat. Most zúzódás miatt szorító kötést tettek rá a sebészeten. A gondom az, hogy holnap (szerdán) Kéne mennem terápiára, de eléggé félek, hogy mit fog szólni a pszichológusom. Vagy mit mondjak neki mi történt? Szeretnék menni , mert már így is régen voltam, de talán le kéne mondanom.
Vagy most mit kéne csináljak?

Ági, tudod jól, hogy mit kéne, hogy csináljál. Ha szándékosan ejtetted rá, akkor meg pláne pszichológusnál a helyed.

Talán tudom Mara igen! De eléggé ideges vagyok már most! Csak sóhajtozok nagyokat, hogy most mi lesz,

Persze, hogy ideges vagy. Nem masszázsra mész.

Lehet megint hányni fogok!

Ági, nehéz erről beszélni még egy pszichológussal is. Megértem a félelmeidet, de hidd el, egy jó szakember nem fog elítélni emiatt, ő érti, miről szól ez az egész öndestruktív viselkedés.
Én hosszasan csak hebegtem-habogtam, mire sikerült szóbahoznom.
De tudd, amint elmondod, már nem lesz olyan nagy súlya.
Rendben lesz minden!

Annyira átérzem ezt Ági...én is megyek holnap és én is arra készültem itt magamban, hogy én inkább semmit sem fogok mondani a szünet alartt velem történtekből, és már el is kezdtem mindent lenyomni magamban...vagyis ez már a befejező folyamat vége, hogy nem mondom el. Nem vagyok normális, pont arra vágytam, hogy megbeszélhessem, aztán arra jutottam, hogy ez a szünet miatt volt, az elválás miatt és most meg ellenérzésem is van, de persze várom. Viszont elegem is van...
Szóval sztem én is fogok beszélni...meg te is..

karácsony írta: Annyira átérzem ezt Ági...én is megyek holnap és én is arra készültem itt magamban, hogy én inkább semmit sem fogok mondani a szünet alartt velem történtekből, és már el is kezdtem mindent lenyomni magamban...vagyis ez már a befejező folyamat vége, hogy nem mondom el. Nem vagyok normális, pont arra vágytam, hogy megbeszélhessem, aztán arra jutottam, hogy ez a szünet miatt volt, az elválás miatt és most meg ellenérzésem is van, de persze várom. Viszont elegem is van...
Szóval sztem én is fogok beszélni...meg te is..

Előbb vagy utóbb beszélni fogtok. Ha nem holnap, hát máskor. A terápia már csak így működik. Lehet, hogy kell, hogy néha ne sikerüljön beszélni, hogy átérezze az ember, hogy mekkora barom, hogy nem ragadta meg az alkalmat. Annál jobb lesz, mikor végre sikerül.

Köszi a hozzászólásokat! Most gyűjtöttem egy kis erőt!

Értetek vannak, ne féljetek beszélni! Kinek, ha nem nekik?

Haha..azt már éreztem párszor Mara:-)
Azt hiszem részemről ez nem annyira félelem Kv...vmi màs, de már elmúlt..remélem.vagy a sebezhetőség már megint...mindegy. nem tudom.

karácsony írta: Haha..azt már éreztem párszor Mara:-)
Azt hiszem részemről ez nem annyira félelem Kv...vmi màs, de már elmúlt..remélem.vagy a sebezhetőség már megint...mindegy. nem tudom.

Persze, mindannyian éreztük már ezt... Én nagyon gyakran éreztem. Mindig elégedetlen voltam magammal. A gyógyulással is nehéz szembenézni.
De talán ezek a nehézségek teszik a terápiát olyan eredményessé. Ha nem lenne ilyen küzdelmes, nem lenne ilyen eredményes.

Ági, milyen volt? Hogy bírtad?

Nagyon meg vagyok könnyebbülve. Odaúton az autóban már rettentően ideges voltam. Gondoltam, ha az árokba csúsznék a kocsival, akkor nem tudnék menni, és meg sem kéne magyaráznom, hogy miért. Aztán az jutott eszembe, hogy egyszerűen leszedem a kötést, és akkor talán észre sem veszi. . De akartam róla beszélni. Aztán mikor ott voltam, csak takargattam a kezem, meg pakolásztam, de mikor már ez nagyon feltűnő volt megkérdezte, hogy vagyok. Akkor elővettem a kezem, gondoltam lesz ami lesz.. Rá is kérdezett, és kicsit habogva elmondtam, hogy rágurult a súlyzó, ami nem teljesen volt véletlen. Ekkor egy nagy kő esett le a szívemről. Mondtam, hogy féltem, hogy kikapok tőle ezért. De aztán mire ezt kimondtam, már éreztem, hogy nem tenne ilyet. ezzel be is indultak a dolgok, és már sokkal lazább voltam.
Örülök, hogy beszéltem róla, jól fogok ma aludni. Köszi nektek is.

Anoni Mara írta:

Persze, mindannyian éreztük már ezt... Én nagyon gyakran éreztem. Mindig elégedetlen voltam magammal. A gyógyulással is nehéz szembenézni.
De talán ezek a nehézségek teszik a terápiát olyan eredményessé. Ha nem lenne ilyen küzdelmes, nem lenne ilyen eredményes.
[/quote]

Hogy érted, hogy nehéz szembenézni a gyógyulással? Amúgy van olyan, hogy egy szép verőfényes napon egyszercsak úgy ébredünk, hogy meggyógyultam? vagy észreveszem, hogy már jó. Nekem mostanában múlnak a pánikrohamok, és tök jó lenne úgy ébrednem egy napon, hogy ez már nem lesz soha többet.

karácsony írta: Hogy érted, hogy nehéz szembenézni a gyógyulással? Amúgy van olyan, hogy egy szép verőfényes napon egyszercsak úgy ébredünk, hogy meggyógyultam? vagy észreveszem, hogy már jó. Nekem mostanában múlnak a pánikrohamok, és tök jó lenne úgy ébrednem egy napon, hogy ez már nem lesz soha többet.

Nem tudom, mit jelent a gyógyulás, de javulás mindenképpen van. Kevesebb a szorongás, vagy ha van, akkor helyén kezeled, tudod, honnan fakad. Nem bünteted már annyira magad stb. És ezt a javulást is fel kell dolgozni, mint minden változást. Az egyik feled visszahúz, a másik menne előre.