Szégyen - honnan jön, hogy megy el?

nyugodt írta: karácsony
mindannyian mindenféle fals szexuális szerepekbe csúsztunk és csúszunk bele. Az én egész kamaszkoromat és fiatal lánykoromat szégyentáblára lehetne felírni, bárki, bármit csinálhatott velem, sőt, akár én is kezdeményeztem, hogy hajrá...régebben kicsit szégyelltem ezt, de most, az emlékeim hatására már látom, hogy mi volt ennek az oka.
Nincs min szégyenkeznem. És neked se.
Nem érdemes ostroznunk magunkat miatta, hiszen senkinek nem okoztunk fájdalmat. Az önostorozás csak további szégyent és fájdalmat szül, bezárkózunk tőle, miközben éppen a zártság a probléma mindenhol, ahol látom.
Ha nyitottabbak volnánk egymással, akár családon belül, ha oda lehetne bújni egy anyához vagy szomszédhoz vagy tanárhoz, bárkihez, és meg lehetne osztani, hogy mik történnek, és hamarabb lenne segítség, hamarabb lehetne terápiát kapni, szétválasztani a génhulladékokat az emberektől...
Hamarabb mernénk bátran kiállni. Minél többször olvasom a történeteket, annál kevésbé szégyellem magam. Itt igazából semmi szégyennek nem kellene lennie, itt az Igazság beszél, amelynek egyszer ki kell mondódnia, hogy helyreálljon a világ rendje, ahogy Mara szokta mondani.
Bocsánat a túlfűtött írásért, talán eljutottam a harag fázisába ?

Nem tudom, remélem ...De akkor mond meg, mi a recept. Fejben megvan, látod, de a szívemben nincs a helyén. És bármilyen érzelmi megterheléstől kilengek. Biztos, hogy az a módja, hogy letegyük a szégyent, ha elindulunk ezen az úton, ami végül kienged a bezártságból. És ez baromi fájdalmas.

süni írta:

Hajnalkám írta: És hogy megy el? Valójában talán önneveléssel. Amikor az ember rájön, hogy ami történt, az nem az ő hibája. Nem az ő bűne.

Kedves Hajnalkám!
Neked elmúlt már a szégyenérzeted? De kérdezhetem itt bárkitől, Nektek elmúlt már a szégyenérzetetek?
Biztosan állítom, hogy nekem nem múlt el. És merem állítani, hogy az itt fórumozók egy részénél, szintén nem múlt el. Tudom, hogy ami történt, az nem az én hibám, és azt is tudom, hogy nem vagyok bűnös abban, ami velem történt. Hosszú évekbe telt, de megtanultam. De ezektől a tudásoktól függetlenül annyira szégyenlem a velem történteket, hogy nem merem felvállalni sem a nevemet, sem az arcomat. Anyira szégyenlem, hogy kizártnak tartom, hogy csoport terápiára menjek, mert akkor a személyemhez lehet kapcsolni a szégyenemet. Annyira szégyenlem, hogy ugyan megírom a történetem egy könyvben, de nem adom a nevem hozzá. Sokkal könnyebb egy fórumon, nick név és avatar mögé bújni, mint nyíltan felvállani önmagamat. Mert nagyon szégyenlem a velem történteket.
A társadalom ráerősít erre a szégyenérzetre azzal, hogy az áldozatokat kiáltják ki bűnösnek, vagy azzal, hogy elbagatelizálják az abúzus jeletőségét.

Sokat gondolkoztam azon, hogy honnan jön a szégyenérzet, de nem jöttem rá. Az biztos, hogy a zsigereimben érzem attól a pillanattól kezdve, amikor "apám" azt mondta, ha ezt a titkot bárkinek elmondom, a családom meghal. 9 éves voltam akkor. Azóta -32 éve- szégyenlem magam...

Kedves Süni, nem mondom, hogy teljesen elmúlt, de szerintem egész jól haladok. Még ha nem is jutok el oda, hogy arccal, névvel kiálljak a nyilvánosság elé ezzel, már az is óriási előrelépés, hogy legalább önmagam előtt nem szégyenkezem. Az viszont, hogy az ember kiálljon a nyilvánosság elé, nem csak az ő magánügye, emiatt talán ez több, mint szégyen. Mondjuk tapintat. Én pl. nagyon kedvelem a nagybátyám feleségét, és az unokahúgomat is, azaz a lányát. És a rájuk való tekintettel se szeretném a nyilvánosságot. Azt gondolom, a társadalom se elég érett még ehhez. Tagja vagyok egy facebookos csoportnak, ahol diplomás emberek vannak, és most a Bojár ügy kapcsán megy a vita. Hihetetlen, hogy miket írnak ott is egyesek.
De ma már nem vagyok hajlandó magamat hibáztatni olyasmiért, ami nem az én bűnöm. Nehéz út volt, de megtettem. Ami az érdekes, hogy még mindig jönnek elő új emlékek, nem is csak a nagybátyámmal kapcsolatban, és ezek miatt még mindig az első reflex a szégyenérzet, de ma már tudom azt mondani magamnak, hogy állj, és el tudom fogadni, hogy az se az én bűnöm, és nem az én szégyenem.
Legutóbb pl. eszembe jutott egy félresikerült randevúm. A második találkozás volt, a fiú azt mondta, tud egy jó helyet, van-e kedvem elmenni vele. Azt hittem, sétálunk majd egy jót. Eleinte annak is tűnt, valahova a budai hegyekbe vitt, aztán már nem voltak házak, csak fák meg bokrok, és nekem nem tetszett, megkérdeztem, hova megyünk. Azt mondta, ide, és azt akarta, hogy ott szexeljek vele. Én meg persze közöltem, hogy nem. Próbált még győzködni, szerencsémre nem volt erőszakos, de talán azért se, mert éppen jött arra egy középkorú pár. Fogta magát, és otthagyott. Alig találtam le a hegyről. Eddig ezt is szégyelltem, hogy lehettem ilyen hülye, de végiggondoltam, hogy igazából egy randevúnak indult, és azt hittem, hogy sétálni megyünk, és beszélgetünk. Naiv voltam talán, de nem vagyok bűnös.

De nehogy félreérts, nem bezzegelni akarok ezzel, csak leírni, hogy van remény. A szégyen börtönéből is ki lehet törni.

karácsony írta:

Hajnalkám írta: És hogy megy el? Valójában talán önneveléssel. Amikor az ember rájön, hogy ami történt, az nem az ő hibája. Nem az ő bűne.

Igen, a bántalmazó szégyene. És a félelem is, amit belénk táplált. Azért félünk, és azért éltetjük a szégyent, mert hiba csúszott a rendszerünkbe. Ha nem tennénk ezt, félnénk, hogy újra megtörténhetne. Mert a félelem egy elkerülő magatartásból adódó érzés. Tudom, hogy megéget a tűz, nem teszem bele a kezem. Ha tűz van elmenekülök, mert félek tőle. De ha tudom, hogy ez már nem történhet meg többet, mert már biztos vagyok magamban, és tudom kinek a szégyene, és mi a félelmem, akkor tudom, hogy nem NEKEM kell elbújnom, és elmenekülnöm! Igen, benne voltunk egy helyzetben, érzésekben, tényleg nekünk kell ezt szégyelni? Nekünk kell bújkálni? Igen. Nem állok ki én sem senki elé, mert még nem én győztem.
Süni a csoportban viszont csupa hasonló ember van, akik ha kiállnak egymás elé...?! Ezen gondolkozom. Egymás előtt is szégyenkeznünk kellene...Nekem van mit, mert belecsúsztam egy elkövetői szerepbe, és még a történetemet sem akartam kitenni...

Lehet, hogy még nem győztél, de még győzhetsz. Ha az ember tudja, hogy van lehetősége győzni, az már fél siker. Jó, nekem talán könnyebb, mert én hívő vagyok, így a sikert nem magamnak tulajdonítom. De én hiszem, hogy Isten segít. Hogy megszabadít.

nyugodt írta: karácsony
mindannyian mindenféle fals szexuális szerepekbe csúsztunk és csúszunk bele. Az én egész kamaszkoromat és fiatal lánykoromat szégyentáblára lehetne felírni, bárki, bármit csinálhatott velem, sőt, akár én is kezdeményeztem, hogy hajrá...régebben kicsit szégyelltem ezt, de most, az emlékeim hatására már látom, hogy mi volt ennek az oka.
Nincs min szégyenkeznem. És neked se.
Nem érdemes ostroznunk magunkat miatta, hiszen senkinek nem okoztunk fájdalmat. Az önostorozás csak további szégyent és fájdalmat szül, bezárkózunk tőle, miközben éppen a zártság a probléma mindenhol, ahol látom.
Ha nyitottabbak volnánk egymással, akár családon belül, ha oda lehetne bújni egy anyához vagy szomszédhoz vagy tanárhoz, bárkihez, és meg lehetne osztani, hogy mik történnek, és hamarabb lenne segítség, hamarabb lehetne terápiát kapni, szétválasztani a génhulladékokat az emberektől...
Hamarabb mernénk bátran kiállni. Minél többször olvasom a történeteket, annál kevésbé szégyellem magam. Itt igazából semmi szégyennek nem kellene lennie, itt az Igazság beszél, amelynek egyszer ki kell mondódnia, hogy helyreálljon a világ rendje, ahogy Mara szokta mondani.
Bocsánat a túlfűtött írásért, talán eljutottam a harag fázisába ?

Nem tudom, milyen fázisba jutottál el, de nekem tetszik, amit írsz.

Hajnalkám írta: Nem tudom, milyen fázisba jutottál el, de nekem tetszik, amit írsz.

Én is úgy nézem, hogy valaki nagyon jó úton van!

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Nem tudom, milyen fázisba jutottál el, de nekem tetszik, amit írsz.

Én is úgy nézem, hogy valaki nagyon jó úton van!

Jó ilyet olvasni.

Hajnalkám írta:

karácsony írta:

Hajnalkám írta: És hogy megy el? Valójában talán önneveléssel. Amikor az ember rájön, hogy ami történt, az nem az ő hibája. Nem az ő bűne.

Igen, a bántalmazó szégyene. És a félelem is, amit belénk táplált. Azért félünk, és azért éltetjük a szégyent, mert hiba csúszott a rendszerünkbe. Ha nem tennénk ezt, félnénk, hogy újra megtörténhetne. Mert a félelem egy elkerülő magatartásból adódó érzés. Tudom, hogy megéget a tűz, nem teszem bele a kezem. Ha tűz van elmenekülök, mert félek tőle. De ha tudom, hogy ez már nem történhet meg többet, mert már biztos vagyok magamban, és tudom kinek a szégyene, és mi a félelmem, akkor tudom, hogy nem NEKEM kell elbújnom, és elmenekülnöm! Igen, benne voltunk egy helyzetben, érzésekben, tényleg nekünk kell ezt szégyelni? Nekünk kell bújkálni? Igen. Nem állok ki én sem senki elé, mert még nem én győztem.
Süni a csoportban viszont csupa hasonló ember van, akik ha kiállnak egymás elé...?! Ezen gondolkozom. Egymás előtt is szégyenkeznünk kellene...Nekem van mit, mert belecsúsztam egy elkövetői szerepbe, és még a történetemet sem akartam kitenni...

Lehet, hogy még nem győztél, de még győzhetsz. Ha az ember tudja, hogy van lehetősége győzni, az már fél siker. Jó, nekem talán könnyebb, mert én hívő vagyok, így a sikert nem magamnak tulajdonítom. De én hiszem, hogy Isten segít. Hogy megszabadít.

Köszönöm Hajnalkám, ez a biztatas jól esett. Az Istenes dologgal kapcs.ban majd írok a topicodba,én is hittem,hittan bizim is van...Nálam a csaladban elindult vmi, ma anyukámmal sikerült beszélgetnem.Óriasi terhet vettem le magamról, és most egy kősziklát is el tudnék tolni.meglesz ez a győzelem!

karácsony írta: Köszönöm Hajnalkám, ez a biztatas jól esett. Az Istenes dologgal kapcs.ban majd írok a topicodba,én is hittem,hittan bizim is van...Nálam a csaladban elindult vmi, ma anyukámmal sikerült beszélgetnem.Óriasi terhet vettem le magamról, és most egy kősziklát is el tudnék tolni.meglesz ez a győzelem!

Ez igazán jó hír. Csak így tovább.

karácsony írta:

nyugodt írta: Nem tudom, remélem ...De akkor mond meg, mi a recept. Fejben megvan, látod, de a szívemben nincs a helyén. És bármilyen érzelmi megterheléstől kilengek. Biztos, hogy az a módja, hogy letegyük a szégyent, ha elindulunk ezen az úton, ami végül kienged a bezártságból. És ez baromi fájdalmas.

Hát, tudod hány diktátor és pszichológus szeretne receptet az emberek lelkéhez?? Hála Istennek, nincs recept
Csak utak vannak, és te, ahogy nézem, szép hosszú léptekkel járod a sajátodat a gyógyulás felé
Én magam azért érzem most épp könnyűnek, hogy ne szégyelljem magam, mert eljutottam a "minden mindegy" állapotába. Vagy, talán úgyis fogalmazhatnánk, leértem a gödör fenekére. Annyira elcsesződött a magánéletem, hogy úgy érzem, igazából nincs vesztenivalóm, mert kezd nagyon nem érdekelni, hogy ki, mihez, mit szól, mert érzem, hogy az időm, még ha sokra is van szabva, akkor is véges, "nyugodt" életét csak most élhetem, se a jövőben, se a múltban.... Egész mostanáig megfelelni akartam. Mindenkinek.
Olyan jó érzés ráébredni, hogy igazából senki nem akarja, hogy megfeleljek, az csak az én fejemben van. Illetve, ha valaki mégis akarja, az meg engem nem érdekel... hiszen mikor máskor élhetnék, ha nem most. Mit veszíthetek? Emberek jóváhagyását, tetszését? Eddig sem nagyon rendelkeztem ilyesmikkel, a nagy bezártságomban. Kit érdekelne az én életem, ha engem sem?? Legalább én mutassak némi érdeklődést iránta
Nem mondom, hogy nem fáj. A fájdalom, az úgyis borítékolva van, sajnos. De ha már fáj, fájjon valamiÉRT (pl. azért, mert végre dolgozom rajta) és ne valami ELLEN (jaj, nehogy megtudják).
Azt írtam korábban, hogy eddigi életemben egy vakvágányon kocsikáztam fel és le, és még csak nem is tudtam róla. Ez elég dühítő... . Most az az érzésem, hogy abbahagytam a kocsikázást, nagy dühösen kiszálltam, és észrevettem, hogy előttem egy hatalmas préri van, arra indulok, amerre akarok. Ez elsőre ijesztő volt/van, de már vettem egy nagy levegőt. Nem is rossz.
Már beszélgettem a testvéremmel is, igaz, csak úgy "közelítettem" a témához, de nem zárkózott el, sőt, azt mondta, nagyon örül, hogy végre beszélgetünk, mert neki is nagyon hiányzott, hogy senkivel nem lehet beszélni a családunkról. Elgondolkodtató....

Tényleg nagy lépésekkel haladok. Találjátok ki, kinek lesz ma józan randija? majd írok a többire, amit írtál, tényleg annyi a hasonlóság.

Fuúú, de jó!!!
áááá, nem irigykedem Csupa jót! Megdolgoztál érte.

nyugodt írta: Fuúú, de jó!!!
áááá, nem irigykedem Csupa jót! Megdolgoztál érte.

Köszi. Izgulok... Most, hogy tisztában vagyok magammal így igazából ez lesz az első olyan randim, ami talán normálisnak lesz mondható. Nem tudom, hogy kell, mit kell mondani. Biztos jön majd a sok-k kérdés, hogy kivel, hol, eddig miért v. miért nem. jajj.

karácsony írta: ...Szóval azért áll a bál, de elég nyugodt vagyok

Ezt nekem, mint hivatásos "nyugodt"nak, nagyon jó hallani. Én még előtte vagyok a nagyobb báloknak és botrányoknak, erőnléti edzéseket tartok
karácsony, nem akarok nagyon kíváncsi lenni, de őszintén remélem, hogy minden jól alakult tegnap

Meséltem a szerelmemnek, hogy olyan jó volt olvasni nálatok, hogy a viselkedésem, a gondolataim teljesen "normálisak" a történtek miatt és egyáltalán nem vagyok vele egyedül. Ez jó érzés. Aztán mondtam neki, hogy én is szégyellem magam. Azt mondta, hogy egyáltalán ne szégyelljem. Mondtam, hogy más tudni ezt aggyal és más az érzés.
De szégyellem, ha arra gondolok, h talán tehettem volna valamit, talán szólhattam volna, mégse tettem. És ezzel már szinte magamat teszem felelőssé. Ez a szégyen.

kv írta: Meséltem a szerelmemnek, hogy olyan jó volt olvasni nálatok, hogy a viselkedésem, a gondolataim teljesen "normálisak" a történtek miatt és egyáltalán nem vagyok vele egyedül. Ez jó érzés. Aztán mondtam neki, hogy én is szégyellem magam. Azt mondta, hogy egyáltalán ne szégyelljem. Mondtam, hogy más tudni ezt aggyal és más az érzés.
De szégyellem, ha arra gondolok, h talán tehettem volna valamit, talán szólhattam volna, mégse tettem. És ezzel már szinte magamat teszem felelőssé. Ez a szégyen.

Igen, mert a jelenkori érettségünkkel viszonyulunk az emlékeinkhez.