Szégyen - honnan jön, hogy megy el?

Sziasztok!
Indítom ezt az új témát, mert nagyon érdekel az abúzus-áldozatok és általában a nevelési folyamat egyik legalapvetőbb problémája. Talán, ha sikerül mélyebben megérteni, könnyebb leküzdeni is...
A szégyen fáj.
Legalábbis Feldmár András pszichológus szerint: "...a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mintha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba...", ezért igyekszünk úgy élni, hogy ne szégyeníthessen meg senki. ".. elbújunk. Ha senki nem lát, ha jól el tudok bújni, akkor senki nem tud megtámadni. Egy életen keresztül bujkálhatok azért, mert megszégyenítettek. Sajnos, ha sikerül láthatatlanná válnom, igaz, hogy megúszom a szégyent, de elkerülöm a szeretetet is" írja F.A.
Szerintetek van olyan, hogy velünk született szégyenérzet, vagy a szégyent mindenképp csak a társadalom, a külvilág beavatkozása nyomán érezzük?
Mit érzünk, amikor szégyent érzünk? Nekem ilyen esetekben menekülési/elbújási/láthatatlanná válási vágyam van, és elfojtott haragot is érzek aziránt, aki kiváltotta belőlem az érzést.

Szerintem a szégyen egy tanulási folyamat során alakul ki bennünk. Nézd meg a kicsi gyereket, milyen gátlástalanul tud a felnőtt szemébe nézni? Órákig bír bárkit fixírozni. Aztán megtanulja, hogy ilyet nem való csinálni.
Véleményem szerint a legnagyobb szégyenérzetet az váltja ki, ha a szeretteinknek hazudunk. Nálam legalábbis így volt. Gyűlöltem magam, mert nem mondtam el az igazat anyámnak.
És milyen érdekes a sors: most meg nem mondtam el neki, hogy írtam egy könyvet. Viszont erre most büszke vagyok: csakis az ő érdekében teszek így.

Amit még érdekes lenne megfogalmazni, az az, ahogy ez a gyerekkorban keletkezett szégyenérzet áttéteket képez. Az ember nem úgy éli meg a mindennapokat, hogy "gyerekkoromban ezt és ezt csináltam, hú de szégyellem magam", hanem kivetítjük ezt az érzést az élet mindenféle dolgára, nem?

Ez most fájt ez a pszichológusi megfogalmazás..
Honnan jön? Amikor a nevelőapám matatott a lábam között , mindenáron be akarta tenni (szégyelltem) és akkor amit mondott azt a mondatot (azt nagyon szégyelltem).
Általában a szégyenérzet a testhez, ezen belül is a nemi szervekhez lenne köthető? vagy a testem ahogy kinéz szégyellem mert leszólják,mert nem olyan vagyok mint az átlag (súlytöbblet) .Pl: Gimnáziumi nyaralás, második évben,nahát akkor sok beszólást kaptam az utolsó éves fiuktól holott csak az volt a "bűnöm" hogy a mellem egy kicsivel nagyobb mint az átlag és a" virgácsaim" sem voltak olyan vékonyak.
A másik példa,már nagy lány vagyok,tél van és nekem nincs télikabátom,szól a tanár,pénz nincs,anyukám valahonnan szerzett egy fiú télikabátot és nekem abban kellett iskolába menni,az első napot soha nem felejtem el,azokat a tekinteteket.Te hogy nézel ki?
Továbbá ha ártatlanul megvádolnak,ha igaztalanul bántanak ,(Pl:100 ft-os lopás),elmenekülök,elbújok,sírok pedig lennie kellene itt is valami hatékony én védő mechanizmusnak.
A volt "bántalmazó" férjem mondata a válás után: Neked úgysem lesz soha senkid! igen én igazából nem tudtam hogyan kell nőként öltözködni,nőként viselkedni
mert nem tanultam meg.mindig csendben "megbújtam"
Az "apró" sexuális zaklatások,amikor iskolából a tanyára hazafelé, a fasoron a juhász mutogatta a nemi szervét és üldözőbe vett,vagy amikor az egyik tanyasi szomszéd csak úgy magához ölelt én meg éreztem az álló nem szervét.
Az amikor éheztem én ezt gyerekként nagyon szégyelltem,hogy nem volt tízóraim,de megírtam a szomszédlány házi feladatát és lett zsíros kenyerem, szőlőm.
Hogy nem volt se pénz se ennivaló otthon és engem küldött édesanyám be a faluba kölcsönkérni 20Ft-ot kenyérre,na azt csomó elutasítást azt nehezen viseltem,de végül is valaki megszánt és adott kölcsön.
Hogy felnőttként nincs annyi pénzem Magyarországon fedezni a létszükségleteimet,hogy kifizetek elsőre mindent és ami megmaradt én abból éheztem "megint" és újra a szégyen és menekülök el.
Hogy most újra átélem ezeket a negatív érzéseket,ahogy írom.....hátha csitulnak bennem...

Anoni Mara írta: Szerintem a szégyen egy tanulási folyamat során alakul ki bennünk. Nézd meg a kicsi gyereket, milyen gátlástalanul tud a felnőtt szemébe nézni? Órákig bír bárkit fixírozni. Aztán megtanulja, hogy ilyet nem való csinálni.
Véleményem szerint a legnagyobb szégyenérzetet az váltja ki, ha a szeretteinknek hazudunk. Nálam legalábbis így volt. Gyűlöltem magam, mert nem mondtam el az igazat anyámnak.
És milyen érdekes a sors: most meg nem mondtam el neki, hogy írtam egy könyvet. Viszont erre most büszke vagyok: csakis az ő érdekében teszek így.

Amit még érdekes lenne megfogalmazni, az az, ahogy ez a gyerekkorban keletkezett szégyenérzet áttéteket képez. Az ember nem úgy éli meg a mindennapokat, hogy "gyerekkoromban ezt és ezt csináltam, hú de szégyellem magam", hanem kivetítjük ezt az érzést az élet mindenféle dolgára, nem?

Mara, hogy írtál egy könyvet, ezt nem tartod túl nagy tehernek, hogy így titkolod? Lehet, hogy hülyeség, de én büszke lennék a lányomra, hogy írt egy könyvet, hogy létrehozott egy fórumot, ahová sokszor brutális sorsokat megélt emberek írnak, akiknek lehet, hogy mindez segít. Nekem igen.... És mondhatná, ezt az én lányom indította útjára. Igen, lehet, hogy hibázott az édesanyád. De ha melléd állna most, akkor kárpótolna, és ha büszke lenne rád. Annyira elszomorító, én is eltitkolnám, ha megírnám...

Jó, hogy elindítottad ezt a témát, Nyugodt. Ez is nehéz. Az első szégyenérzetem nem tudom, hogy mikor jött. De pl. a szüleim kérdezték is kiskoromban tőlem, hogy hát nem szégyenled magad? Szerintem megtanítják. Roppan negatív, személyiségroncsoló hatásnak érzem. Vagyis inkább bezár.

karácsony írta: Mara, hogy írtál egy könyvet, ezt nem tartod túl nagy tehernek, hogy így titkolod? Lehet, hogy hülyeség, de én büszke lennék a lányomra, hogy írt egy könyvet, hogy létrehozott egy fórumot, ahová sokszor brutális sorsokat megélt emberek írnak, akiknek lehet, hogy mindez segít. Nekem igen.... És mondhatná, ezt az én lányom indította útjára. Igen, lehet, hogy hibázott az édesanyád. De ha melléd állna most, akkor kárpótolna, és ha büszke lenne rád. Annyira elszomorító, én is eltitkolnám, ha megírnám...

De, nagyon nagy teher. Viszont nem látom értelmét, hogy bántsam őt, márpedig ha elolvasná, az bántaná. Ugyanakkor - és ti meg fogjátok érteni ezt az ambivalens érzést - nem vágyom semmire sem jobban, minthogy elolvassa... Bonyolult. Leginkább attól félek, hogy meghal, és már nem lesz módom sem, hogy tisztázzunk dolgokat. Ahhoz, hogy meg tudjak neki bocsájtani, szükségem lenne egy igazán mély beszélgetésre. Csakhogy ő ettől elzárkózik.
A holnapról tud, de rá sem néz. Nem akarja tudni. Így aztán nem forszírozom. És talán nem vagyok elég bátor sem.

Érdekes, amit írtok.
Belőlem talán hiányzik a szexualitással kapcsolatos szégyenérzet, ki tudja miért... inkább más megszégyenítő helyzetekben éreztem szégyent, például hogy a testem nem felel meg a szépségideálnak. De magáért a testi folyamatokért nem.... Viszont annyira bánt az igazságtalanság, amire ráébredtem ezekben a történetekben, hogy én már így, mások történetével is felvérteződve, pláne nem szégyellek semmit.
Mit is szégyellünk ezekben a testi folyamatokban?
Ha - mint ahogy néhányan írtátok - a szégyen tanult, belénk nevelt dolog, akkor mitől van minden gyerekben benne, hogy "ez nem helyes, ami történik", még akkor is, ha alapvetően mondjuk nem okoztak neki fájdalmat? Vagy csak utólag kezdi szégyellni, hogy kíváncsi volt?
Engem most nem is annyira a szégyen, Inkább a félelem az, ami visszatart például, hogy a szüleimmel - vagy akár a bátyámmal - megbeszéljem a fájdalmas gyerekkoromat, félek attól, hogy megint visszautasítanak, mint ahogy az életemben oly sokszor.
Erre "gyúrok" most, hogy ne féljek, nem tudom, mennyi idő kell hozzá a terápiás edzőteremben

A szégyenérzet onnan jön, hogy a kisgyerek tudja pontosan azt, amit az elkövető nem akar tudomásul venni: ilyet gyerek nem csinálhat. Tehát tilosban mászkál. És hazudik, és tagad. Pláne, ha még közben esetleg testi örömöket is érez... Belelát a felnőttek világába, megtudja a felnőttek titkát, azt hiszik róla, hogy ő ártatlan, tudatlan, érintetlen. És csak ő tudja, hogy valójában milyen.
Én nem érzem, hogy a minket körülvevő társadalom lenne felelős a szégyenérzetért. Ezek belső folyamatok, tulajdonképpen a gyerek normális és egészséges értékrendjének a működését jelzik. Szabad ilyet gyereknek csinálnia? Nem. Kell a gyereknek a szexről tudnia? Nem. Lehetnek titkai? Nem. Tehát tulajdonképpen az a normális, ha szégyelli magát. Ha ebbe az önmarcangolásba nem avatkozik be felnőtt, aki felmenti, aki elmagyarázza, hogy ő nem tehet semmiről, akkor nem szabadulhat az érzéstől, hiszen az ő szemszögéből ő bűnös.

karácsony írta: Jó, hogy elindítottad ezt a témát, Nyugodt. Ez is nehéz. Az első szégyenérzetem nem tudom, hogy mikor jött. De pl. a szüleim kérdezték is kiskoromban tőlem, hogy hát nem szégyenled magad? Szerintem megtanítják. Roppan negatív, személyiségroncsoló hatásnak érzem. Vagyis inkább bezár.

Engem, határozottan emlékszem, úgy neveltek, hogy sok dolog miatt kellett magamat szégyellnem. Ha bármi olyat tettem vagy mondtam, ami nem tetszett a felnőtteknek, és itt nemcsak a szüleimre gondolok, jött a felszólítás, hogy szégyelld magad, és utána a büntetés is, ezek között a szeretetmegvonás volt a legfájóbb. Pl. hogy anyám nem adott jóéjt puszit, amikor haragudott rám.
Szóval nálam a szégyenérzet biztos, hogy ilyen külső nevelés hatására alakult ki, és erősödött meg ennyire.

És hogy megy el? Valójában talán önneveléssel. Amikor az ember rájön, hogy ami történt, az nem az ő hibája. Nem az ő bűne.

Minelli, a negatív érzések az én tapasztalataim alapján nem múlnak el attól, hogy az ember beszél róluk, és újra és újra átéli. Én évekig forogtam ebben a körben, amíg rá nem jöttem, hogy ez így nem jó. És akkor elkezdtem felnőtt szemmel nézni a dolgokat, tudatosítottam magamban, hogy nem az én hibám, és hogy nem is én tehetek arról, ami történt. És ez az, ami igazán felszabadító. Meg az, ha visszamenőleg el tudod fogadni azt a kisgyereket önmagadban, akit addig elutasítottál. Szóval ez egy folyamat. És a végén ott van a megnyugvás, az elengedés.

Kedves Hajnalkám!

Egy segítő szakember mondta nekem hogy írjak egy levelet az akkori Önmagamhoz és ezt a levelet olvasgassam amíg sírni tudok rajta,mert ha átélem újra és újra ezeket az érzéseket akkor gyógyulgatok. Ez működött is egy darabig de ez nem ilyen egyszerű,mert ezek az érzések a legváratlanabb helyzetekben előjönnek és rombolnak a lelkemben,mint Mara írta szinte "áttéteket" képeznek, a múlt héten a munkahelyemen Igazságtalanság történt velem és én ezt Túlreagáltam és 4 napig itthon sírtam és összedőlni látszott amit eddig építgettem. Normális lelkületű ember ezt nem csinálja!
Tegnap reggel ahogy leírtam a szégyennel kapcsolatos dolgaimat annyira felzaklatott hogy nyugtatót kellett bevennem.

Anoni Mara írta:

karácsony írta: Mara, hogy írtál egy könyvet, ezt nem tartod túl nagy tehernek, hogy így titkolod? Lehet, hogy hülyeség, de én büszke lennék a lányomra, hogy írt egy könyvet, hogy létrehozott egy fórumot, ahová sokszor brutális sorsokat megélt emberek írnak, akiknek lehet, hogy mindez segít. Nekem igen.... És mondhatná, ezt az én lányom indította útjára. Igen, lehet, hogy hibázott az édesanyád. De ha melléd állna most, akkor kárpótolna, és ha büszke lenne rád. Annyira elszomorító, én is eltitkolnám, ha megírnám...

De, nagyon nagy teher. Viszont nem látom értelmét, hogy bántsam őt, márpedig ha elolvasná, az bántaná. Ugyanakkor - és ti meg fogjátok érteni ezt az ambivalens érzést - nem vágyom semmire sem jobban, minthogy elolvassa... Bonyolult. Leginkább attól félek, hogy meghal, és már nem lesz módom sem, hogy tisztázzunk dolgokat. Ahhoz, hogy meg tudjak neki bocsájtani, szükségem lenne egy igazán mély beszélgetésre. Csakhogy ő ettől elzárkózik.
A holnapról tud, de rá sem néz. Nem akarja tudni. Így aztán nem forszírozom. És talán nem vagyok elég bátor sem.

Teljesen megértem. És ez amúgy biztos, hogy rá sem néz? Az a legnehezebb a bezártságba bejutni, de arra valahogy mindig a nyitottság a kulcs. Az anyák félnek tőle, hogy hibáztak, és hogy a gyereküknek emiatt baja esett...Az enyémnek, ha elmesélem, hogy megsérült pl.: a térdem, máris kirázza a hideg. Ha szembe kéne néznie, hogy a gyerekkorom miatt vannak nehézségeim, nem tudom mit élne át. Én sem bántom.

Hajnalkám írta: És hogy megy el? Valójában talán önneveléssel. Amikor az ember rájön, hogy ami történt, az nem az ő hibája. Nem az ő bűne.

Igen, a bántalmazó szégyene. És a félelem is, amit belénk táplált. Azért félünk, és azért éltetjük a szégyent, mert hiba csúszott a rendszerünkbe. Ha nem tennénk ezt, félnénk, hogy újra megtörténhetne. Mert a félelem egy elkerülő magatartásból adódó érzés. Tudom, hogy megéget a tűz, nem teszem bele a kezem. Ha tűz van elmenekülök, mert félek tőle. De ha tudom, hogy ez már nem történhet meg többet, mert már biztos vagyok magamban, és tudom kinek a szégyene, és mi a félelmem, akkor tudom, hogy nem NEKEM kell elbújnom, és elmenekülnöm! Igen, benne voltunk egy helyzetben, érzésekben, tényleg nekünk kell ezt szégyelni? Nekünk kell bújkálni? Igen. Nem állok ki én sem senki elé, mert még nem én győztem.
Süni a csoportban viszont csupa hasonló ember van, akik ha kiállnak egymás elé...?! Ezen gondolkozom. Egymás előtt is szégyenkeznünk kellene...Nekem van mit, mert belecsúsztam egy elkövetői szerepbe, és még a történetemet sem akartam kitenni...

karácsony
mindannyian mindenféle fals szexuális szerepekbe csúsztunk és csúszunk bele. Az én egész kamaszkoromat és fiatal lánykoromat szégyentáblára lehetne felírni, bárki, bármit csinálhatott velem, sőt, akár én is kezdeményeztem, hogy hajrá...régebben kicsit szégyelltem ezt, de most, az emlékeim hatására már látom, hogy mi volt ennek az oka.
Nincs min szégyenkeznem. És neked se.
Nem érdemes ostroznunk magunkat miatta, hiszen senkinek nem okoztunk fájdalmat. Az önostorozás csak további szégyent és fájdalmat szül, bezárkózunk tőle, miközben éppen a zártság a probléma mindenhol, ahol látom.
Ha nyitottabbak volnánk egymással, akár családon belül, ha oda lehetne bújni egy anyához vagy szomszédhoz vagy tanárhoz, bárkihez, és meg lehetne osztani, hogy mik történnek, és hamarabb lenne segítség, hamarabb lehetne terápiát kapni, szétválasztani a génhulladékokat az emberektől...
Hamarabb mernénk bátran kiállni. Minél többször olvasom a történeteket, annál kevésbé szégyellem magam. Itt igazából semmi szégyennek nem kellene lennie, itt az Igazság beszél, amelynek egyszer ki kell mondódnia, hogy helyreálljon a világ rendje, ahogy Mara szokta mondani.
Bocsánat a túlfűtött írásért, talán eljutottam a harag fázisába ?