Tulzott feltes..Ti hogyan neveltek gyereket?

Május írta: Delila, nekem nincs gyerekem, csak a másik oldalról, a gyerekéről tudok véleményt mondani.
Az én anyám durván bántalmazott gyerek volt, és mindig azt hallgattam, hogy nekem mennyivel jobb, mint neki volt. Hát nem tudom. Örökösen szorongott, mindentől, betegségektől, éhenhalástól, közlekedéstől, idegenektől, mindentől. És én ebben a szorongásban nőttem fel, ráadásul dühkitörései is voltak, szeretetmegvonással büntetett, soha nem lehet kiszámítani a viselkedését. És túlaggódós volt, mindentől féltett, nekem mindenért hálásnak kellett lennem, semmilyen negatív érzést nem volt szabad kimutatnom, hiszen "nekem jó volt" szerinte. Csomó mindentől megfosztott, amit más gyereknek szabad volt, mert ő folyton aggódott értem, és úgy kellett élnem, hogy ne okozzak neki aggódást. De amikor engem bántalmaztak, akkor becsukta a szemét és elfordította a fejét, nem akarta meglátni, hogy az történik velem. De legrosszabb az volt, hogy már kicsiként felnőttként kellett viselkednem, és én lettem a felelős anyám boldogságáért. És ez ma még ma is így van.
A pszichológus segítségével jöttem rá, hogy minden rosszat a saját bántalmazott gyerekkorából hozott, és ez mindaddig öröklődik tovább, amíg nincs egy cselekvő valaki, aki ezt megállítja.
De most, hogy ezt már értem, nem mentem fel az anyámat, mert segítséget kellett volna kérnie, hogy ne tegye tönkre az én gyerekkoromat és felnőttkoromat. Értem őt, sajnálom a boldogtalanságáért, de haragszom, hogy nem tett ellene, mert attól, hogy értem, nekem nem lesz boldog gyerekkorom.
Kérj segítséget, Delila!!!

Majus koszonom hogy irtal.
Ettol felek,(es a parom is) hogy ilyen anya leszek en is Meg nem tartok ott,es eszem agaban sincs elvarni a gyerekektol hogy felnottkent viselkedjenek,de rettegek attol hogy elrontom a nevelesuket az orokos aggodasommal..
Erdekes en is tisztaban vagyok azzal,hogy anyamat is vertek gyerekkoraban es azt hiszem egy boldog perce nem volt egesz eleteben,de keptelen vagyok neki megbocsatani azt,hogy bealdozott mindent-engem is beleertve -a szinlelesert a kulvilag fele hogy mi mennyire tokeletes csalad vagyunk Aztan mikor osszedolt a kartyavar-testveremmel is eleg komoly problemak voltak tinedzser koratol-es en is elojottem a sztorimmal,meg jobban homokba dugta a fejet
Termeszetesen a tesom volt a "szegeny szerencsetlen artatlanul meghurcolt kisfiam (torvennyel gyult meg a baja) en meg a hazug elmebeteg ..

Mara probalok keresni egy pszichologust..Illetve nem is tudom mi kellene pszichologus vagy pszichiater Allitolag egy pszichiater melyebbre tud menni ..Tobb mint 30 ev szemete van lerakodva nagyon felek
Pont ma jott fel egy emlek..Mikor apammal kellett mennem vasarolni a szomszed varosba,es azt mondta elvisz vezetni az orszagutra..Vezethettem a kocsit..Aztan meg kellett fizetnem az arat..Most jovok ra hogy rengeteg mindent eltemettem magamban.Egyszeruen megmagyaraztam magamnak,hogy az lesz a legjobb ha elfelejtem az egeszet es ugy teszek mintha soha nem tortent volna meg..Es kb 3 eve kezdek osszecsuszni..Nem megy tovabb a felejtes,a szinleles.

Anoni Mara írta: Hú, ez a téma tökre felkavart. Néha úgy érzem, belerokkanok ebbe a felelősségbe, amivel a gyereknevelés jár... A nagyobbik lányomnak már van barátja, örülök is neki, meg nem is... Örülök a boldogságának, de főleg annak, hogy nem keresgél - egyelőre. De mi lesz, ha szakítanak?! Annyi minden előjön, a fiatalkorom, a kalandok, a csalódások, a megaláztatások, a vívódások, félelmek, a nehézségek... Semmi szépséget nem bírok látni azokban az években, amelyek sokak szerint a legklasszabbak. Más irigyli a fiatalokat, hát én sajnálom őket... De tudom, hogy velem van baj, nem a fiatalsággal.
Nagyon tartom magam, szerintem elég profin csináltam vele, mindent megbeszéltünk, elmentem vele nőgyógyászhoz, büszke voltam magamra. De belül borzasztó nehéz volt... és most is az.

Mara en ezt egyelore el sem birom kepzelni!!Legyel buszke magadra,mert nagyon sok "normalis" anya tizedennyi energiat nem szan a gyerekere..Nekunk szerintem sokkal nehezebb magunkat folkesziteni arra hogy szenvedni lassuk a gyerekeinket tinedzser vagy fiatalkorukban,mertljon a tehetetlenseg erzese hogy nem voltunk kepesek megvedeni ettol En legalabbis ettol rettegek..

Engem is felkavart ez a téma. Főleg azért, mert azt látom, hogy én meg épp ellentétesen reagáltam, mint ti ... én sosem aggódtam a gyerekek miatt, eszembe se jutott. Úgy gondoltam, hogy velük nem történhet meg, hogy én "már elvittem a balhét", ez csak az én saját peches sorsom.
Persze lehet, hogy ezzel is tudat alatt a szüleimet másoltam, akik csak akkor mutattak aggódást, amikor már 16-17 éves koromban rájöttek, hogy fiúk is vannak körülöttem. Akkor viszont leginkább az ÁVH-ra emlékeztettek, mérték az időt, mikor érek haza, igazolást kellett kérnem az osztályfőnöktől, ha plusz egy órát bent kellett maradnom az iskolában...nagyon megalázó volt. Ha késtem, megvertek. Sosem azt éreztem, hogy szeretetből féltenének, inkább azt éltem meg, hogy szándékosan gátolják, hogy esetleg boldog legyek.
De tudat alatt mégis átmehetett valami az én nyomoromból a gyerekeimhez, mert bár már nagyok, nincs párkapcsolatuk. Pedig nem telepedtem rájuk, és mégse... talán tényleg az hiányzik, hogy valaki a családi vonalból végre rendberakja magát - addig ők gyerekek próbálnak maradni.
Nagyon zavar ez engem, felelősnek érzem magam az egészért... sokat beszéltünk erről a terápiában... mintha tudattalanul vinnék tovább az én terheimet, s bár én nem féltem őket, félnek ők maguktól is csak drukkolni tudok nekik

Delila, nem az a lényeg, hogy pszichiáter vagy pszichológus, hanem az, hogy csináljon pszichoanalízist. Nem gondolom, hogy "mélységben" mérhető a különbség közöttük, és azt sem, hogy az orvosi végzettségtől jobb lesz a terápia. Sőt. Egy pszichiáter - úgy vélem - könnyebben ad gyógyszert, persze nyilván van, amikor nincs más megoldás.
Sokkal fontosabb, hogy jó kezek közé kerülj, tapasztalt szakemberhez menj, mert nem semmi problémával fordulsz hozzá.
Ami a hólabda-görgetést illeti, én nem hiszem, hogy te görgetnéd, inkább hasonlítanám akkor már lavinához a helyzeted, ami sodor egyre lejjebb. Ezt a sodrást kell megállítani. Ha nem menj másképp - nekem nem ment - koncentrálj a gyereked lelki egészségére, használd őt alibinek ahhoz, hogy rávedd magad egy terápiára. Aztán ha jó kezek közé kerülsz, akkor megy már minden magától.

Nyugodt, ne öld magad. (Mondom én... ) Az egész biztos, hogy így vagy úgy, egy csomó szarságot átadunk a gyerekeinknek. Megtesszük, amit tudunk, próbáljuk jól csinálni, de a múltunk velünk van, nem tudjuk kicserélni. Hiszen ha ez lehetséges lenne, már megtettük volna. A te történeted olyan, hogy a fent lévő 220-ból bármikor felidézem. Hát ne csodáld, ha kísért.
Egyáltalán nem biztos, hogy azért nincs a gyerekeidnek párkapcsolatuk, mert te nem jól csináltál valamit. Nem ritka ez manapság.
Viszont egészen biztos, hogy te rengeteg mindent csináltál másképp, jobban, mint a te szüleid. És ez nagy dolog.

Ez az anyák napja egy rémálom. Gyűlölöm, olyan mesterkélt, nem lehet elviselni ezt a kötelező jellegét. Tegnap pont sikerült megint összevesznem anyámmal, ismét előszedte régi, jó módszerét, a halálával való zsarolást. Mondtam a férjemnek, ha egyszer ilyet mondok a gyerekeinknek, rögtön lőjön le... És ugyebár ennek ellenére ma menni kell köszönteni. Túlélésre megyek ma.

Anoni Mara írta: Ez az anyák napja egy rémálom. Gyűlölöm, olyan mesterkélt, nem lehet elviselni ezt a kötelező jellegét. .

ALAINE ITT VAN....
Én köszöntelek anyák napján, ami a te gyerekeidnek már biztosan nem rémálom.
A többi anyát is köszöntöm, magammal együtt

Alaine írta:

Anoni Mara írta: Ez az anyák napja egy rémálom. Gyűlölöm, olyan mesterkélt, nem lehet elviselni ezt a kötelező jellegét. .

ALAINE ITT VAN....
Én köszöntelek anyák napján, ami a te gyerekeidnek már biztosan nem rémálom.
A többi anyát is köszöntöm, magammal együtt

Alaine, örülök, hogy itt vagy!!! Mindig megijedek, mikor egy ideig nem írsz, hogy hátha nem jössz már többé...

Én is köszöntelek anyák napján, bár mondom, nem szeretem ezt az ünnepet. Viszont igazad van, a gyerekeimnek nem rémálom, főleg, hogy nem csinálok belőle cirkuszt.

Anoni Mara írta:
Ez az anyák napja egy rémálom. Gyűlölöm, olyan mesterkélt, nem lehet elviselni ezt a kötelező jellegét. Tegnap pont sikerült megint összevesznem anyámmal, ismét előszedte régi, jó módszerét, a halálával való zsarolást. Mondtam a férjemnek, ha egyszer ilyet mondok a gyerekeinknek, rögtön lőjön le... És ugyebár ennek ellenére ma menni kell köszönteni. Túlélésre megyek ma.

Mara, mélyen megértelek. Nekem hányingerem van, ha fel kell mennem a szüleimhez, és időnként muszáj, mert már öregek, és sok mindent nem tudnak maguk körül ellátni. Ezért én már tegnap felvirágozva mentem, hogy legalább ne a mai "hivatalos" napon kelljen. De azóta is az jár a fejemben, hogy nem kellett volna. Nem kellene köszönteni, azért, mert eddig mindig megtettük, és mert a társadalom szemében így helyes...Van benne valami olyasmi, mintha egy rablógyilkosság cinkosainak vinném a virágot, hogy de jó, hogy még élnek Tudom, ez durva volt, bocsánat, ha valakit megbántottam, ezek az én indulataim.
Én úgy érzem, nincs mit köszöntenem rajtuk, különösen anyámon, aki, mint anya, teljességgel megbukott.
Az életemet, valami furcsa csavar folytán nekik köszönhetem, és ezért próbálom őket tisztelni. De azt hiszem, ez volt az utolsó anyák napi köszöntés a részemről. Roppant álságos volt, menekültem volna el, el is menekültem inkább vásárolni nekik, ami kellett.
De még MINDIG asszisztálok a jó kislány szerephez. Apám már alig tud beszélni (néhány évvel ezelőtt stroke érte), de azért azt megjegyezte, hogy "Milyen csinos vagyok, jól áll rajtam az a szoknya.", és megpaskolta a fenekemet. 85 éves. Anyám elhomályosult szemmel vette át a virágot, hogy hát "mennyire örül, hogy végre meglátogatom őket, az egyetlen drága lányuk" (Két nappal azelőtt voltam ott, mert bevásároltam nekik). Hánynom kell az egésztől.
Érik bennem, hogy csak megírom nekik azt a levelet, és megszakítom a kapcsolatot, akármilyen öregek. Csak az tart vissza, hogy sajnálom a testvéremet, aki láthatóan ezzel az egésszel nem tud mit kezdeni...és akkor rá marad az idősek gondozása egyedül. Így is attól félek, hogy bekattan. Amióta megosztottam vele a történetet, nagyon furán viselkedik, a magas vérnyomása az egekben, és ezerrel próbál hárítani. Hiába javasoltam, hogy menjünk együtt a terápiába

Az én gyerekeim nem szokták megünnepelni az anyák napját, és nekem ezzel nincs bajom. Hiszen minden nap ott vagyok nekik, ha szükségük van rám, és ezt tudják, gondolom, a maguk módján jól esik ez nekik. Majd továbbadják az ő gyerekeiknek. Nem "visszafelé" kell hálásnak lenni, hanem lefelé.
Az anyaság nem egy "ezt adtam - ezt várom vissza" dolog kellene legyen. A szüleimtől várhattam volna többet, de az már a múlt.

Az ünnepek nem társadalmi elvárások, hanem tradíciók alapvetően. (születés, névnap, karácsony, anyák napja, apák napja stb.)
Azt az ünnepet, amit csak azért ülünk meg, mert úgy döntöttünk, hogy társadalmi elvárásoknak tekintjük valóban nem éljük meg kellemesen. Adódhat "kényszer ünneplés" sajnos sok családnál, ami persze szomorú dolog.
Ami konkrétan az anyák napját illeti, ha a gyerekek örömmel visznek virágot az anyjuknak, mert ez szokás a családban, az nem jelenti azt, hogy hálájukat róják le, hanem kifejezik a szeretetüket kiemelten az adott napon, akkor is, ha egyébként minden nap együtt vannak. Pontosan úgy, ahogy a születésnapokat is megünneplik ott ahol szokás a gyerek is a szülőét és fordítva. És örömködnek, amire az ünnepek eredetileg ki vannak találva.

Aha, vagy úgy. Most már értem.

Szerintem egy születésnap egész más, mint az anyák napja. Nekem van benne valami társadalmi szintű képmutatás. Kicsit ez a bajom a Karácsonnyal is, egy-kető-három, és háromra szeressük egymást.
És most értettem meg, ahogy Nyugodtat olvastam, hogy mi a bajom: tényleg, ne a gyerekeim legyenek hálásak nekem, én vagyok nekik hálás, hogy vannak...
Persze lehet, hogy fogom én ezt még másképp látni. Pl. először életemben éreztem azt nőnapon, hogy igazán meg lehetne minket ünnepelni. De talán ennek a mai magyar társadalomban most különleges szerepe lett.
Na mindegy, túléltem. De minden ilyen nagycsaládi összeröffenéstől kibukom egy kicsit. Mindig ugyanaz a menet: egy óra még jó, és aztán egyre fáradok, a végén meg jön valami mélységes mélabú.

Anoni Mara írta: Szerintem egy születésnap egész más, mint az anyák napja. Nekem van benne valami társadalmi szintű képmutatás. Kicsit ez a bajom a Karácsonnyal is, egy-kető-három, és háromra szeressük egymást.
És most értettem meg, ahogy Nyugodtat olvastam, hogy mi a bajom: tényleg, ne a gyerekeim legyenek hálásak nekem, én vagyok nekik hálás, hogy vannak...
Persze lehet, hogy fogom én ezt még másképp látni. Pl. először életemben éreztem azt nőnapon, hogy igazán meg lehetne minket ünnepelni. De talán ennek a mai magyar társadalomban most különleges szerepe lett.
Na mindegy, túléltem. De minden ilyen nagycsaládi összeröffenéstől kibukom egy kicsit. Mindig ugyanaz a menet: egy óra még jó, és aztán egyre fáradok, a végén meg jön valami mélységes mélabú.

Úgy gondolom, hogy ebben a "szerintem" a lényeg. Nem hinném, hogy bármit "meg kellene érteni". Adott, hogy vannak ünnepek és azt minden családban úgy ünneplik, ahogy az ő élethelyzetük és érzésük diktálja. A karácsonyra lehet mondani, hogy össznépi üzletjátékot csinált belőle a társadalom szeretet álarcban, attól még az egyén dönthet úgy, hogy nem úgy csinálja. A születésnap is lehet családi kényszer és bármilyen családi összeröffenés idegborzoló.
Az anyák napját nem hálaadás ünnepnek hívják, mert az egy másik ünnep.
A társadalmilag valóban ránk kényszerített "képmutató" ünnepek pl.: a felszabadulás ünnep, vagy a november 7-e, vagy isten őrizzen újra olyasmi, hogy a miniszterelnök szülinapja.
Szerintem, attól még, hogy bajunk van az elődeinkkel, kedvünk szerint alakíthatjuk a saját magunk köré kialakított saját családunkban a hagyományos ünnepeket (néha kicsit összebalhézunk a nagy izgalomban, az se baj). Vagy éppen kitalálhatunk akár valamilyen csak a mi családunkban dívó ünnepet és az csak a mienk lesz. Ha pedig valaki az őszinte hála érzését szereti kifejezni, hát fejezze ki.
Egy biztos:hála és szeretet, valamint kötelezőség nem létezhet együtt, vagy egyik van, vagy másik.

Az a nehéz ezekben az ünnepekben, hogy sosem az egyén dönt, hanem egy rakás ember együtt. De persze lehet, hogy pont ez a jó, mert különben élhetnénk remeteként.
Lehet, hogy egyszerűen félek (vagy nem tudok?!) elérzékenyülni, érezni anyám iránt. Biztos lenni itt is némi terápiás munka... Mentségemre legyen mondva, ő sem különb. Ma, mikor puszit adtam neki, ő csak odatartotta az arcát. Nem képes rá, hogy megpusziljon, megöleljen. Elméletileg nagyon vágyom rá, de azt szeretném, ha ez spontán jönne, nem azért, mert valaki beírta ezt a naptárba.

Köszönjük a köszöntést Amióta beszéltem apuval, elmondtam, hogy mindenre emlékszem, hogy tönkre tett mindent, vagyis nem sikerült mégse. Mert amióta anya vagyok még jobban felerősödött bennem az, hogy én legyek a legjobb, legalábbis ezen a "vérvonalon". Hogy ez mint egy átok, most megszakadjon, és ne ezt a fajta hozzáállást adjam a kisfiamnak át. Hogy mindig tudjon bennem bízni, hogy ez az erős kötelék megmaradjon mindig. Ti itt biztosan értitek miket írok itt össze vissza. Ma is összegyűlt a család, hisz anyák napja...Tök mesterkélt, színjáték az egész. Ma is többször volt olyan érzésem, mintha egy színházban lennék és van egy színdarab, mindenki meg van az előre megírt szövege, és azt kell mondania, eltérni nem lehet attól. És azt is érzetem, hogy mit keresek én ott abban a színdarabban? Aztán meg gondoltam közben rátok, akik itt vagytok, hogy biztosan ti is ezt élitek át. Ma volt egy ár pillanat amíg anyuval kettesben maradtunk, én akkor átöleltem, megpusziltam, de csak tartotta az arcát és mondta, hogy "még a múltkor azt mondtad szar anya vagyok" Én meg mondtam egyáltalán nem ezekkel a szavakkal és nem ezt mondtam, de ne kezdjük ezt megint, pontosan tudja mit mondtam. Erre nem szólt semmit, ismét semmit....aztán meg már a helyzet megszűnt , nem maradtunk ketten. Én tökre vágyom arra, még most is, hogy legyen egy anyukám aki megóv, megvéd, mindentől és mindenkitől....de ilyen nincs...Ami nekem hiányzik én mindazt ( is és sok minden mást is ) adom át a kisfiamnak, nagyon jó a kapcsolatunk. Tudom nem ez a normális, hogy egyedül nevelem és egyedül akartam gyereket....de nem lesz ez mindig így A sok csalódás után biztos jön majd a jó is. egyszer.