Tulzott feltes..Ti hogyan neveltek gyereket?

Ma a kicsi lanyom valami olyasmit mondott az apjanak hogy ne nyalogassa meg a popsijat..Mint az orult rohantam az emeletre,es magamon kivul kerdezgettem a lanyomat mi tortent..Szegenykem nagyon megijedt,-allitolag totalisan magamon kivul voltam-es nem ertette mi tortenik.A parom -de sajnalom Ot is- mondta hogy csak annyi tortent hogy megtisztitotta a kislanyunkat wc utan,es a kincsem megint hulyeskedett vele..Mikor picit megnyugodtam,leultem beszelgetni a gyerekekkel,es kb ezredjere atbeszeltuk hol vannak az intim testrszek,mit kell csinalni ha valaki ugy akar hozzanyulni hogy nekik nem tetszik stb..
Szerencsetlen emberem meg sem sertoott,csak leult velem beszelgetni es ravilagitott hogy ez nem lesz igy jo..Idiota gondolataim vannak-hogy bantani fogjak a gyerekeket,megeroszakoljak a kislanyomat,ilyesmik-ha setalni megyunk,szorosan fogom a kezuket,ha meghivast kap a lanyom baratnohoz jatszani urugyet keresek ,es inkabb meghivom a baratnojet hozzank stb..
Tulfeltem oket Jo meg picik csak 6 evesek,de en pl az utcara sem engedem ki oket jatszani egyedul,attol rettegek hogy elraboljak oket..
Ti hogyan csinaljatok?Hogyan nevelitek oket az eletre?Hogyan neveltek onallo gyerekeket?
En azt sem tudom elkepzelni,hogy egyedul setaljanak 12-14 korukban haza a sulibol
Beteges ugye?

Beteges is, meg nem is. Milyen jó lett volna, ha minket is féltenek annak idején, nem?
Ugyanakkor az is igaz, hogy vigyázni kell, a gyerekek ne éljenek rettegésben. A biztonságuk érdekében a legjobb lenne a 24 órás inkubátor, de hát a biztonságon kívül még annyi fontos dolog van az életben...
Arra is vigyázz, hogy ne fojtsd ebbe a féltésbe minden más szorongásodat, a te múltadat ne vetítsd az ő jelenükre, mert így elég rendesen meg lehet nyomorítani egy gyereket. Megdöbbentő, hogy az ember puszta féltésbő mennyi hibát tud elkövetni.
Én pont ilyen voltam, mint te, és ha nincs a terápia, akkor talán ki sem mászom belőle. Nyilván nem véletlen az sem, hogy nem magam miatt kerültem pszichológushoz, hanem a kislányom miatt. Szóval ha tanácsot adhatok, akkor az a pszichoterápia - nem emlékszem, jársz-e pszicholgóushoz. A dolgok puszta átbeszélése is nagyon sokat segít.

Ami a párodat illeti, sokat kell beszéljetek, hogy megértsen. Mit tud ő a múltadról? Én is nagyon szégyelltem, mikor azt gondoltam, hogy a férjem "úgy" nyúl hozzá a lányainkhoz. Először nem is mertem mondani neki, először saját magam kellett, hogy megértsem, miért vannak ezek az abszurd gondolataim. Mikor megértettem, és mikor rájöttem, hogy szinte minden egykori abuzáltnak megfordul ez a fejében, akkor kicsit könnyebb lett, legalább ezért nem haragudtam már magamra. Kicsit kevésbé is féltem, mert tudtam, hogy valamit kivetítek és a félelmem irracionális. De voltak dolgok, amiket ennek ellenére nem viseltem el. Hatalmasat változtam gyereknevelés ügyben a terápia hatására. Nehéz elszakadni a félelmeinktől, és nehéz felülírni azt, amit otthonról hoztunk. Engem - annak ellenére, vagy épp azt kompenzálandó??? - agyonféltettek. Rengeteg kár csinált ezzel anyám.

Amúgy a hatéves kor az pont az, amikor a legjobban kell félteni a gyereket. Szóval ez a félelmed reális. Azt is jó lenne megtudni, honnan vesz a gyerek olyat, hogy nyalogatni szoktak egy feneket...
Nehéz megtalálni az egyensúlyt - látod, én is egyik szavammal azt mondom, no para, a másikkal meg azt, hogy járj utána a dolgoknak. De valahogy mégiscsak úgy érzem, hogy az állandó odafigyelés és a félelem kordában tartása egyszerre kell, hogy fusson a winchestereden.

Ó, basszus, elszállt, ami írtam! Pedig szép hosszú volt.

Nekigyürkőzök újra.

Nem, nem beteges, a világ a beteges, amiben élünk. A saját tapasztalataid és a mások tapasztalatai miatt teljesen normális, ha félted a gyerekeidet. Igen, akár a barátnői családjától is. Ezt fontos megérteni. A féltés tehát teljesen jogos.
Azt nagyon jól teszed, ha megtanítod őket arra, hogy védhetik meg magukat, mire figyeljenek. Amíg pedig kicsik, jogilag is a szülő felelős értük. Milyen jó lenne, ha minden szülőben lenne annyi felelősségérzet, hogy nem engedi az utcán lófrálni a kisgyerekét egyedül.
Az is normális, ha most úgy látod, hogy nem akarod 12-14 évesen egyedül engedni őket mászkálni. De mire annyi idősek lesznek, lehet, másképp fogod látni.
Az aggódásod, féltésed is teljesen normális reakció, hiszen szereted őket.
Egyetlen dolog van, ami nem jó, a pánikod, ez viszont tanult dolog, amin lehet változtatni. A pánik egy rossz reakció a vészhelyzetre. Bármilyen (valós vagy vélt) vészhelyzet esetén adrenalinlöketet kap a tested, és ha nem tanultad meg, mit tegyél, akkor ez a plusz energia pánikolásra fordítódik. Ha azonban megérted, hogy van más választásod is, nem kell pánikolnod, hanem megtanulhatod a magad javára fordítani az adrenalint, akkor felszabadulsz a bűntudat alól is. Nem beszélve arról, hogy áttételesen még az a haszna is megvan, hogy a gyerekeidet is megtanítod ezen keresztül, hogy nekik se kell pánikolni vészhelyzetben, mert a pánik lebénít, tehetetlenné teszi az embert.
Hogy lehet legyőzni a pánikot? Tudatos odafigyeléssel, amikor érzed, hogy jönni akar, nagy levegőt veszel, és a megoldásra koncentrálsz, kényszeríted az agyadat, hogy arra gondoljon, mit lehet tenni. Az is kell, hogy megértsd, hogy az érzéseid teljesen jogosak, tapasztalatokon alapulnak. Fordítsd önmagad hasznára a félelmeket, a tapasztalatokat! Hogyan? Mi sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint a legtöbb ember, éppen ezért az intuíciós készségünk is sokkal fejlettebb. A probléma az, hogy ez valahogy nem tudatosul bennünk, elnyomja a bűntudat, a védekezés, az, hogy nem hisznek nekünk, hogy mi magunk is butaságnak tartjuk a félelmeinket. Nézd meg, te is azt írod, hogy idióta gondolatok, meg beteges, pedig nem. Normális, adekvát válasz ez a nyomorult, beteges, idióta, erőszakos, hímsoviniszta világra. A düh is az. Nézd csak meg a párod reakcióját. Ő is azt mondja, nem jó ez így, akaratlanul, de azt mondja ezzel, hogy te nem jól reagáltál a helyzetre. Én pedig azt mondom, hogy nagyon is jól reagáltál, egyedül a pánik nem volt jó reakció, de az, hogy azonnal a gyereked segítségére siettél, amikor úgy érezted, bajban van, az teljesen normális és jó reakció volt.
És itt egy kis kitérőt teszek, mert mi itt éppen azt nem értjük, minket miért nem védett meg az anyánk. Hát talán éppen ezért. Azért, mert a nevelés, ahogy minket, nőket nevelnek, olyan szinten működik, hogy az anya képes elnyomni magában az intuícióit, hogy a gyerekkel valami nincs rendben. (Persze lehet ezer más oka is, nyilván, de erre eddig még nem gondoltunk valószínűleg.) Ha megnézel egy anyaállatot, hogy reagál, ha azt hiszi, a kölykét bántják, pl. ha a közelébe mész, hogy megsimogasd, és ezt összehasonlítod azzal, minket hogy szocializáltak, akkor megérted, miről beszélek. Pl. ha meglát valaki egy kisbabát, odamegy, megfogja a kezét, fölé hajol, ráliheg, esetleg megcsipkedi az arcát, stb., és ezt az anyának el kell tűrnie zokszó nélkül, főleg ha az mondjuk egy rokon. Meg ha a kisgyerek nem akar (szájra)puszit adni egy általa alig ismert rokonnak, akkor többnyire nem a gyerek mellé áll az anya, hanem még ő is beáll biztatni a gyereket, hogy adjon már puszikát az illetőnek. Talán manapság már ez is változik, de lassan.
Ezzel aztán szép lassan leszoktatjuk magunkat a normális gondolkodásról, és a normális reakciókról. Így, ha a gyerek panaszkodik is, nem hiszünk neki.

Visszatérve a konkrét helyzethez: jól teszed, ha nem engeded idegenekhez a gyerekedet. Mit lehet mégis tenni? Pont azt amit teszel, hogy meghívod te a barátnőket. Csak ezt ne bűntudattal tedd, és ne keres kifogásokat és ürügyet, miért nem engeded te el a gyerekeidet máshova, hanem tanítsd meg őket arra, hogy jó dolog a barátság és a bizalom, de ez nem kell, hogy feltétlen legyen. Azaz abban bízzanak, akit megismertek. Ezért aztán te is meg szeretnéd ismerni az ő barátaikat, éppen ezért előbb te szeretnéd őket meghívni, és amikor már ismered őket, akkor ők is elmehetnek hozzájuk. És itt jön a lényeg: tényleg fordíts időt arra, hogy megismerd őket. És bízz magadban, bízz az intuíciódban! Meg fogod érezni, ha gond van a barátnővel. Csalhatatlanul. Tán jobban is, mint a saját anyja. Érted, hova akarok kilyukadni? Állítsd a magad szolgálatába a sérülésedet, a kifinomult lelkedet, az intuíciódat, a megérzéseidet, akkor is, ha a józan ész (és a józan párod, vagy akár az egész világ) azt mondja, hogy nincs igazad. Légy magabiztos, és őrizd meg a nyugalmadat, maradj higgadt, és legyél te az, aki elmagyarázza adott esetben (mint a téma "szakértője") azt, ami számodra evidens, mások számára viszont nem. Ezen a területen, a bántalmazás területén mi vagyunk a szuper(wo)menek. Ha ezt így teszed, akkor elmúlik a pánik, és akkor el mered majd engedni a gyerekeidet a barátaihoz, azokhoz, akiknél nem riaszt be a beépített riasztód. És akkor soha többé nem kell pánikolnod sem, hiszen bízhatsz magadban, abban, hogy felismered, csalhatatlanul, mikor kell kilőni a vörös riasztást, és mikor nem.
Én ezt így gondolom.
Még egy tanács: ne aggódj, ha nem működik egyből! és ne legyen emiatt bűntudatod. Az intuíciók igencsak be tudnak rozsdásodni, ha az ember nem használhatja őket.

Ami az önállóságra nevelést illeti: menni fog az, amikor itt lesz az ideje, csak itt is legyél intuitív. Figyeld a gyerekeidet, jelezni fogják, mikor ne fogd már a kezüket, és mikor szeretnék, ha egyedül jöhetnének haza az iskolából.
Én, amikor a fiam mondta, hogy szeretne egyedül menni iskolába, fokozatosan engedtem. Először elkísértem (meg tudtam tenni, GYES-en voltam a kicsivel), és a saroktól mehetett egyedül, ahonnan még láttam. Az iskola előtt nálunk akkor rendőrök álltak, nem tudom, most is van-e ilyen, tehát ott biztonságban volt. Aztán egyre nagyobb távolságról mehetett egyedül, és így én is megnyugodtam, mert láttam, hogy soha nem ment végül is egyedül, mert találkozott az osztálytársaival, barátaival, és sok szülővel is, mert volt, aki autóval vitte a gyereket.
Amúgy van, ahol iskolabusz hozza-viszi a gyerekeket, mindenkit, a nagyobbakat is, házhoz megy a busz, vagy majdnem házhoz, talán ez se véletlen. Ott nyilván jobban vigyáznak a gyerekekre, és nem tartják idiótának az anyát, aki aggódik a kisgyereke miatt, és nem akarja, hogy azok egyedül játsszanak az utcán.

Nekem nincsenek még gyerekeim, vagyis sajátjaim még nincsenek, de ugye két kis lurkóval élek több mint egy éve 0-24ben... sztem ilyenkor ösztönösen feléled a nőkben az anyai ösztön. Engem inkább az zavar, ha közlekedünk, és szinte sejtem, hogy ez a pasi pedofil... Néha megérzem, vagyon nagyon erős sejtésem van. Ahogy a gyerekekre néz... Mindig elviszem onnan őket.
Egyszer a boltban egy férfi azon erősködött, hogy ezek az ő gyerekei, magukkal kell vinnie őket. 3 éves lánykám rögtön sírni kezdett, az öt éves lovagom meg majd nekiment a pasinak, hogy hagyjon minket békén. Ha nem állítom le, szerintem nekiment volna a pasinak. Alig tudtam lerázni a pasit, és senki nem segített volna nekünk. Még a biztonsági személyzet sem. Aztán megelégeltem, és leordítottam a fejét, hogy csak egy ujjal merjen hozzáérni a gyerekhoz, tökön rúgom, és ha testi sértésért bevisznek sem fog érdekelni. Lelépett.
Nagyon kis harcias vagyok, ha a gyerekekről van szó. Bár én arra is harapok, amikor az óvónők próbálnak okoskodni, vagy beleszólni valamibe. De szerintem ez normális. Gondoskodunk róluk, tudjuk, hogy csak ránk számíthatnak, és a mi védelmünkre fan szükségük.

Én változatlanul azt gondolom, hogy a túlzott féltés legalább akkora bajt tud okozni, mint az oda nem figyelés. Szerintem nem jó megoldás, hogy a gyerek sose mehessen a barátnőjéhez, sosem aludhasson máshol stb. Vannak kockázati tényezők, amiket sajnos be kell vállalni. Ilyen pl. a tábor. Nekem ez volt az első nagy lépés, mikor a nagyobbik lányom elengedtem tízévesen egy tíz napos táborba. Ez a terápiám nélkül biztos nem ment volna.
Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a mi aggodalmunk a mi aggodalmunk is maradjon. A gyerek ne tudjon róla, ne érezze azt, hogy egyfolytában veszélyben forog az élete. Nem lehet úgy élni, hogy egy kard lebeg állandóan felettünk.

Mara, kérdés, mit nevezünk túlzott féltésnek? Nyilván, amíg nem történik semmi baj, addig bármi lehet az...
Ugyanakkor én se azt mondom, hogy ne engedjük el a gyereket sehova, csak hogy ismerjük meg a barátait, tudjuk, hova engedjük el. Az én gyerekeim is voltak táborban is, barátoknál is aludtak, de szerintem nem lehet előlük eltitkolni az aggodalmainkat. Megérzik. Legjobb, ha megtanuljuk, hogy ne aggódjunk, de ez szerintem úgy megy, ha meggyőződünk arról, hogy nincs okunk nem bízni bennük, ugyanakkor a barátaikban, és azok családjában megbízhatunk. Ezt is meg lehet tanulni.

Mostanra sikerult lefektetnem az apronepet Nagyon gazos napom volt,reszkettem egesz nap,szedultem,majdnem elajultam,aztan panikrohamom volt kb 10 percig..kb 1 ora mulva ramjott a siras,es keptelen voltam abbahagyni Sirtam (zokogtam,uvoltottem kicsikartam a kezeimet hogy verzett) aztan szepen lassan megnyugodtam..Szerencsere a manok nem lattak a musort,parom folvitt az emeletre..Nem tudom,hogy a feszultseg,a szorongas a bizonytalansag,vagy a kicsi fiam miatti aggodas,esetleg az anyam fenyegetozesei, (2 hete nem beszelunk,es nincs is szandekomban vele kommunikalni )szoval nem tudom mitol volt ez az egesz,de nagyon nem vagyok jol

Koszonom hogy irtatok Hajnalkam,te kb az en gondolataimat fogalmaztad meg, vagyis en tulajdonkeppen ELVBEN tisztaban vagyok vele hogy kellene csinalnom,de mikor jon a gyakorlat...Ma pl kb feloraig "bemutatoztam" hogyan raboljak el a gyerekeket,annak az aproponak a kapcsan hogy a kisfiam siman leallt beszelgetni a pizzafutarral :angry: Tudja hogy nem szabad idegenekkel beszelgetni,es megis...
Van jelszavunk is,ha valaki elakarna oket vinni sulibol ..
Ne haragudjatok,kepteln vagyok osszeszedni a gondolataimat "Faradt" a fejem.Parom szerint nem artana surgosen beszelni egy dokival,mert igy korhaz less a vege

Delila, nemcsak orvossal kéne beszélned, hanem sürgősen elmenni pszichológushoz. Olvasd el Mara könyvét addig is, abban is leírja, hogy nála hogy volt ez.

Anyáddal nem tudod megszakítani a kapcsolatot? Mi az, hogy fenyegetőzik? Egész biztos, hogy nincs rád jó hatással, főleg ebben az állapotodban. Mondjuk nem értem, hogy tud fenyegetőzni, ha nem beszéltek 2 hete, de ha pl. telefonon, akkor ne vedd fel. Ha nem ír ki számot a mobilom, vagy idegen szám hív, én nem szoktam felvenni. Ha vezetékes, akkor meg vegye fel a párod, kérd meg őt. Úgy látom, ő melletted áll, bízz benne. Csak okosan, ügyesen. Menni fog ez, csak kérj segítséget szakembertől, csak találsz jó pszichológust.

Delila írta: Mostanra sikerult lefektetnem az apronepet Nagyon gazos napom volt,reszkettem egesz nap,szedultem,majdnem elajultam,aztan panikrohamom volt kb 10 percig..kb 1 ora mulva ramjott a siras,es keptelen voltam abbahagyni Sirtam (zokogtam,uvoltottem kicsikartam a kezeimet hogy verzett) aztan szepen lassan megnyugodtam..Szerencsere a manok nem lattak a musort,parom folvitt az emeletre..Nem tudom,hogy a feszultseg,a szorongas a bizonytalansag,vagy a kicsi fiam miatti aggodas,esetleg az anyam fenyegetozesei, (2 hete nem beszelunk,es nincs is szandekomban vele kommunikalni )szoval nem tudom mitol volt ez az egesz,de nagyon nem vagyok jol

Koszonom hogy irtatok Hajnalkam,te kb az en gondolataimat fogalmaztad meg, vagyis en tulajdonkeppen ELVBEN tisztaban vagyok vele hogy kellene csinalnom,de mikor jon a gyakorlat...Ma pl kb feloraig "bemutatoztam" hogyan raboljak el a gyerekeket,annak az aproponak a kapcsan hogy a kisfiam siman leallt beszelgetni a pizzafutarral :angry: Tudja hogy nem szabad idegenekkel beszelgetni,es megis...
Van jelszavunk is,ha valaki elakarna oket vinni sulibol ..
Ne haragudjatok,kepteln vagyok osszeszedni a gondolataimat "Faradt" a fejem.Parom szerint nem artana surgosen beszelni egy dokival,mert igy korhaz less a vege

Delila. A gyerekekért tartod magad, és ez olyan erőt kìván, ami miatt nagyon lent próbálod tartani, ami viszont ki akar törni belőled. Ezért talán most hirtelen rádszakad minden a maga erejével, mert te egy picit fáradsz. Szükséged lenne rá, hogy legyen időd megnyugodni, és legyen valaki, aki előtt kitörhetnek az érzéseid. Aki előtt nem kell tartanod magad, mert egy pszichológus meg fog tudni nyugtatni. Ne ijedj meg a tünetektől, amik most kitörnek. Most sokkal nehezebb neked, mint máskor, de nem fojthatsz el tovább semmit. A tested jelzi, hogy megvisel a múltad. A kórházban is max. nyugtatót tudnak adni. Ki lehet jönni ebből az állapotból. Ne félj. Ez is egy normális reakció, minden az, amit leírsz. Szurkolok. És javasolnék nyugtató teát. Nekem bejött.

Delila, mindenképpen segítségre van szükséged. Keress egy jó pszichológust, minimum heti két alkalommal indíts! Az, hogy felmerült a túlzott féltés kérdése, az, hogy érzed, hogy az elméleti tudásod és a gyakorlatod között különbség van, az nagyon nagy dolog! Sokkal jobb helyzetből indulsz, mint én egykoron: én meg voltam róla győződve, hogy ugyan sok dolgot csináltam rosszul életemben az élet mindenféle más terén, én vagyok a tökéletes anya! És te jó isten, mennyi dolgot csináltam rosszul!

Az, amit Május ír, hogy túlféltették, eszembe juttatott egy kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat: ez a túlaggódás, amiben én is felnőttem, nem valami kompenzálás volt-e? Valami tudat alatti kompenzáció azért, amit elmúlasztottak észrevenni?

És még valami, a túlféltésről: a gyerekünkön való abnormális mértékű aggódás remek módszer arra, hogy az ember ne a saját - tárgy nélküli - szorongásával foglalkozzon. Ebbe jól bele tudja magát hajszolni az ember, nem? Végül is mindegy, fóbia, hipochondria, túlaggódás...

Hajnalkám, kérded, mit neveünk túlféltésnek. Pl. azt, ha annak ellenére, hogy ismered a barátnő szüleit, nem engeded el a gyereket hozzájuk. Mert valóban, ott van még mindig egy rizikófaktor, mi tudjuk a legjobban, hogy nem látszik, ki potenciális abúzuor is ki nem. De mégis azt mondom, hogy a gyerek normális pszichéje érdekében bizonyos rizikófaktort el kell fogadni.
Anyám egyfolytában azon retteg (a mai napig), hogy balesetem lesz. Ezért, ha bemondanak a rádióban egy balesetet, rögtön felhív, élek-e. Most már csak nevetek rajta, de régen ez borzasztó hatással volt rám, folyton azt éreztem, veszélyben forog az életem. Persze anyámnak tök jó volt hallani a hangom, megnyugodni, hogy élek, de vajon megérte-e neki engem tönkretenni ezzel?

"Az, amit Május ír, hogy túlféltették, eszembe juttatott egy kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat: ez a túlaggódás, amiben én is felnőttem, nem valami kompenzálás volt-e? Valami tudat alatti kompenzáció azért, amit elmúlasztottak észrevenni?"

Mara, még az is elképzelhető, de nekem meg az jutott eszembe, hogy pl. engem is nagyon féltettek, főleg anyám, és őt is bántalmazták, írtam már, azt hiszem, hogy 4 évesen megerőszakolták. Egész életében ezt a terhet hordozza, soha nem járt szakembernél - tudomásom szerint. Talán ha az anya szintén bántalmazott, ettől is lehet a túlféltés, mert azt éli meg, hogy őt se tudták megvédeni, és ő se képes erre. Na és a világ veszélyes hely a számára, így ezt adja tovább, akarva, akaratlanul.

"És még valami, a túlféltésről: a gyerekünkön való abnormális mértékű aggódás remek módszer arra, hogy az ember ne a saját - tárgy nélküli - szorongásával foglalkozzon. Ebbe jól bele tudja magát hajszolni az ember, nem? Végül is mindegy, fóbia, hipochondria, túlaggódás... "

Ez biztos!

"Hajnalkám, kérded, mit neveünk túlféltésnek. Pl. azt, ha annak ellenére, hogy ismered a barátnő szüleit, nem engeded el a gyereket hozzájuk. Mert valóban, ott van még mindig egy rizikófaktor, mi tudjuk a legjobban, hogy nem látszik, ki potenciális abúzuor is ki nem. De mégis azt mondom, hogy a gyerek normális pszichéje érdekében bizonyos rizikófaktort el kell fogadni."

Persze, én se mondom azt, hogy helyes, ha nem engedjük el a gyereket sehova. Én csak egy technikát próbáltam javasolni Delilának, hogy tudja ezt a helyzetet kezelni. Addig is, amíg a terápia nem segít ezen.

"Anyám egyfolytában azon retteg (a mai napig), hogy balesetem lesz. Ezért, ha bemondanak a rádióban egy balesetet, rögtön felhív, élek-e. Most már csak nevetek rajta, de régen ez borzasztó hatással volt rám, folyton azt éreztem, veszélyben forog az életem. Persze anyámnak tök jó volt hallani a hangom, megnyugodni, hogy élek, de vajon megérte-e neki engem tönkretenni ezzel?"

Nem gondol erre, nyilván. Viszont nálunk is megvan ez, anyám is, anyósom is ilyen. Anyósom még jobban, mint anyám. Ma már mi is csak nevetünk ezen.

Hú, ez a téma tökre felkavart. Néha úgy érzem, belerokkanok ebbe a felelősségbe, amivel a gyereknevelés jár... A nagyobbik lányomnak már van barátja, örülök is neki, meg nem is... Örülök a boldogságának, de főleg annak, hogy nem keresgél - egyelőre. De mi lesz, ha szakítanak?! Annyi minden előjön, a fiatalkorom, a kalandok, a csalódások, a megaláztatások, a vívódások, félelmek, a nehézségek... Semmi szépséget nem bírok látni azokban az években, amelyek sokak szerint a legklasszabbak. Más irigyli a fiatalokat, hát én sajnálom őket... De tudom, hogy velem van baj, nem a fiatalsággal.
Nagyon tartom magam, szerintem elég profin csináltam vele, mindent megbeszéltünk, elmentem vele nőgyógyászhoz, büszke voltam magamra. De belül borzasztó nehéz volt... és most is az.

Hajnalkám írta: Delila, nemcsak orvossal kéne beszélned, hanem sürgősen elmenni pszichológushoz. Olvasd el Mara könyvét addig is, abban is leírja, hogy nála hogy volt ez.

Anyáddal nem tudod megszakítani a kapcsolatot? Mi az, hogy fenyegetőzik? Egész biztos, hogy nincs rád jó hatással, főleg ebben az állapotodban. Mondjuk nem értem, hogy tud fenyegetőzni, ha nem beszéltek 2 hete, de ha pl. telefonon, akkor ne vedd fel. Ha nem ír ki számot a mobilom, vagy idegen szám hív, én nem szoktam felvenni. Ha vezetékes, akkor meg vegye fel a párod, kérd meg őt. Úgy látom, ő melletted áll, bízz benne. Csak okosan, ügyesen. Menni fog ez, csak kérj segítséget szakembertől, csak találsz jó pszichológust.

Hajnalkam a parom is ugy ertette az orvost,hogy pszichologus,az a baj hogy nem fejezem ki magamat neha erthetoen
Anyammal 2 hete iszonyuan osszevesztem,akkor ismet a fejehez vagtam milyen "jo" anya volt-mert szerinte o a legjobb anya a vilagon-mit muvelt velem az apam ..Es termeszetesen en voltam az elmebeteg az idiota aki hazudik.
Akkor fenyegetozott hogy kitagad,hogy haza ne merjek menni,stb..Nem veszem fol neki a telefont,de a "beszelgetes" velem maradt..Holnap anyak napja
Itthon is vannak problemak,nem a parommal,hanem a kisfiammal ami teljesen felorol
A parom ma ugy fogalmazott hogy guritom magam elott a holabdat hosszu hosszu evek ota lejton folfele,aztan mostanra mar akkora lett az a holabda hogy mar nem tudtam tovabb guritani,es betemetett..