Testvéri kapcsolatok

Kedves Rotebeet!
Mennyire sok a hasonló dolog. Én is székrekedéssel küzdök, most meg, hogy nincs itthon a pszichológusom, már orvoshoz kell menjek.
Az is hasonló nála, hogy elnevetek zavaromban fontos dolgokat, utána meg bosszankodom, hogy hogy lehetek ilyen hülye. :kutya:

Miféle dolgok? Elnézést, Lajhár, de ezt a kérdést nagyon furcsának találom... Nem fajtalankodtam a testvéremmel, ezek a játékok nem erről szóltak...

Ági, szerintem nem véletlen, hogy ezek a szomatikus tünetek jöttek ki rajtunk... legalábbis én nem tartom annak.
Tegnap a pszichoterapeuta konkrétabban kérdezett, de úgy tűnik visszafelé haladva jobban nyílok meg. Előbb a szexuális erőszakról beszélgettünk, ami tavaly történt, magáról a gyerekkori dolgokról még nem ment. Egyszerűen nem ment. A tegnapi alkalommal is már zaklatott voltam, meg is kérdezte a terap, hogy fejezzük e be, és rögtön bólintottam, hogy igen. Egész délután szar kedvem volt, míg sírtam is. Nem is tudom, mi lesz, ha oda jutunk, hogy a gyerekkori visszaélés lesz a téma.

Tisztelt Rotebeete. Elnézést, valóban ostoba kérdés volt, köszönöm, hogy szakított időt a válaszra.

Rotebeete!
Nem beszélve arról, hogy megint sokat fáj a fejem.
Azokat a dolgokat mind meg kell éljed a terápiádon. Ez a gyógyulás útja. Igaz, én úgy kezdtem el, hogy erre nem emlékeztem, csak menet közbe ugrott be. Nagyon emlékszem még arra az órára. Először, írtam a terapomnak egy sms-t, hogy valami fontosat akarok mondani. Amit sosem tettem, mert mindig azt hangsúlyoztam, hogy semmi nem fontos. Aztán az órám előtt hánytam otthon, a rendelőbe meg kimentem wc-re, meg kértem egy pohár vizet, meg mindent összehordtam arról, hogy én mennyire szeretem a pszichológusomat. Közben meg elkezdtem fázni, szörnyen fáradtnak éreztem magam, meg minden bajom volt. Aztán letelt az óra és mondta, hogy még nem mondtam el azt a fontos dolgot. Erre én, hogy de túl intim, és már amúgy is vége az órának. Erre, ő, hogy annál inkább mondjam el. Gyötrelmes egy félóra volt az biztos, még kérdezgetett is, alig bírtam válaszolni. A végén meg egyszerűen a nyakába borultam, úgy sírtam, meg szorítottam, nem akartam elengedni. Ő békésen vigasztalt, és hagyott időt, hogy megnyugodjak.
Napokig olyan érzésem volt, hogy mindenki engem néz, mert megtudta a titkomat. Otthon sem volt egyszerű, mert látszott rajtam valami, de nem tudtam akkor a páromat beavatni ebbe a dologba.
Szóval nem egyszerű, de pár nap múlva már megkönnyebbülést éreztem, a migrénes fejfájásom is enyhébbe váltott. Bármilyen nehéz is, te csak nyerhetsz a dolgon, és ott a szakember aki segít és érted dolgozik. Minden rendben lesz, ennek így kell lennie, ezt is meg kell élni. Sok sikert és erőt hozzá

Hú ezeken a szarugyeken en is átmentem, sajnos a tukrozésen is, soha tobbet nem megyek!rajtam végül egy talpreflexológus segített, de nem is ezért mentem,azóta elég jol mennek ezek a dolgok, bar azert vannak tünetek.Elvileg az az oka,h nem tudjuk megemészteni a múltat..

Nagyon hasonló életünk Rotebeete...az állandó görcsökre (már nem bírtam elviselni), én elkezdtem magamtól a paleo diétát. Ennek a lényege: nincs liszt, nincs tej, nincs cukor. Gluténmentes étkezés. Elő kukoricaliszttel,a rizsliszttel, csirkehús. Egyáltalán nem eszem étteremben, mert a fűszereken, amit ott használhatnak, is lehet glutén maradék. Otthon a sima fűszerek csak. Ez segített nekem. Nincsenek már görcseim.
A liszt- v. tejérzékenységet nem tudták már kimutatni, mert annyira jó hatással volt a diéta, hogy a vizsgálatok előtt nem ettem egyáltalán sem a lisztes, sem a tejes dolgokat, ekkor azonban sajna nem mutatja ki a vizsgálat , hogy érzékeny.e az rá. Az állandó székrekedésemre flabelost használok, illetve ha nem tudok menni, akkor reggel langyos citromosvizet iszom. tényleg hatásos....

Mármint flabeloszozni nem tudok menni

Persze, hogy lehet, hogy egy családon belül több gyereket is ér erőszak. Sőt. Ugyan nem tudjuk, hogy ki volt a "bácsi", de ha a testvéred is ismerte, akkor van rá esély. Vagy - ahogy te is mondod - tudhatott arról, hogy veled mit tett, és már ez is borzasztó nagy teher.
Nagyon nehéz kérdés, hogy most mit tegyél, mert ha te hozod be a témát, akkor az nagyon más, mintha magától kezdi érezni, hogy beszélnie kell róla. Ugyanakkor lehet, hogy segítség is lenne. Meg aztán ha vannak illúziói a gyerekkorotokról, azzal ezt rendesen romba döntöd, és az nagyon nehezen emészthető. Nálam ez történt, igaz, hogy az én megoldásom elég radikális volt: a nővéremmel nem beszéltem sosem a történtekről (de anyáméktól a tényeket tudta már), aztán a kezébe nyomtam a könyvem kéziratát. Hatalmas fájdalmat okoztam neki, de muszáj volt egyszer már azt néznem, nekem mi a jó. Az is nagyon fájt neki, hogy az egész könyvírás-projektet nem meséltem el, kész tények elé állítottam. De ha nem így teszek, egészen biztosan hagyom magam lebeszélni róla. Így aztán előbb aláírtam a szerződést, utána az első utam hozzá vezetett. És onnantól vége volt a struccpolitikának, a "mivagyunkazidillicsalád" emékezéseknek. "Neked könnyű, mert jártál terápiába" - mondta, és ez akkor nagyon fájt, egyáltalán, hogy nekem bármi könnyű, az annyira abszurdan hangzott, de azért értem, mire gondolt.
De ennek ellenére nem bánom, hogy ő tud már mindent. Sokkal őszintébb azóta a kapcsolatunk, még akkor is, ha érzek valami haragot benne. És ha igaz, hogy a testvéreddel is történt abúzus, még segítség is lehet neki. Mi lenne ha első lépésben megmutatnád neki ezt az oldalt? Ha hagynád, hogy feltegyen kérdéseket? Megnéznéd, hogy reagál? Mondtad neki, hogy eljössz a Centrálba? Kérdezett valamit?

Május írta: Érdekelne, hogy mások hogy vannak ezzel a testvér dologgal, rengeteget szorongok miatta.

Én is az enyém miatt. Mi addig jutottunk, hogy tudja, és már emlékszik, hogy mire és mikre pontosan azt nem tudtam meg. Látom, hogy nem oké valami, és nincs itthon így még jobban szokott aggasztani, hogy mikor robban. Nem könnyű a beszélgetés. Nekem talán ő volt a legnehezebb, hogy neki kimondjam. Aztán apám azt hazudta, hogy én képzelődöm. Nem tudom, hogy egy egész év telt-e el, de magától hozta fel újra, és ő megmondta apámnak, hogy akassza fel magát és soha többet nem akarja látni. Addig ugyanis ők tartották a kapcsolatot, és ment a hátam mögötti szarkeverés, hogy én, ÉN milyen gyerek vagyok, aki soha nem látogatja meg az apját, soha nem veszi fel neki a telefonját. Sajnáltatta magát, volt pofája hozzá.
Hogy tesóm mire emlékszik, nem tudom. Egy dologra biztosan. Szóval én is viselkedésén látom, hogy ez a téma nem teljesen lehet oké. Főleg, hogy van egy sátras emlékem...nagyon utálom. Köztem és tesóm között fekszik az apám. Látok egy pókot, nagyon félek, de nem is igazán a póktól, hanem, hogy apám molesztálni fog, hozzám bújik, tesómmal nagyon csúnyán beszél, mert mond neki valamit. Képszakadás. Megérkezik anyukám, nappal van és mint egy megmentőhöz szaladok hozzá és ölelem át, és biztonság érzésem van, hogy végre megérkezett.

Nem merem megkérdezni a tesómat, félek, hogy ártanék neki.

Május én elküldtem a tesómat pszichológushoz, bár más miatt. Most fogom másodjára, megint más miatt. De nem megy....

Szerintem első lépésben - ha már készen állsz rá - meséld el neki, veled mi történt. Aztán meglátod, hogyan tovább. Ha vele is megtörént, nem fogja kibírni, hogy ne mondja el.
Tesztelheted olyanokon, akik kevésbé állnak hozzád közel. Elmeséled 4 embernek, biztos lesz köztük legalább egy, aki azt mondja, ja, hát amúgy vele is történt ilyesmi. Ha te beszélsz, az nagyon megnyitja az embereket. Nem is hinnéd, mennyire.

Május írta: Az én testvérem már járt pszichológusnál, a gyereke miatt ment, aztán mondták neki, a gyerekkel nincs gond, az anyuka jöjjön vissza. Akkor egy ideig a tesóm visszament, majd elmenekült, hogy neki ez túl sok, túl mély. És kerüli velem is a mélyebb beszélgetéseket, én meg nem szeretnék a lelkébe gázolni, de valamit muszáj lesz tennem.

Ez nagyon ismerős... Szó szerint ez volt nálunk is. De én ezt nem értem, egy jó pszichológustól hogy bír valaki eljönni? Nekem is fájt, nekem is mély volt, de mégis, inkább kibírtam minden fájdalmat, csak mehessek...

Ez egy érdekes téma...sajnos bennem is örök kétség marad, hogy a testvérem érintett-e...azért marad örök kétség, mivel a családomban senki nem tudja rólam, ami történt, így a testvérem se, tehát ahogy ő nem tudja rólam, így én sem tudhatom róla esetlegesen. Nekem nem áll szándékomban "coming outolni" soha, ezt már rég eldöntöttem, hogy ez így is marad. A testvéremnek sem fogom soha elmondani (bár 90%-ban biztos vagyok benne, hogy sejti, sőt tudja, hogy történt "VALAMI"), de nem beszéltünk, és nem beszélünk róla...pedig van bennem kétség, mivel vannak neki is problémái (volt evészavar, homoszexualitás, stb.), de mindig azzal nyugtatom magamat, hogy annyira "lefoglaltam" az illetőt, hogy nem volt "ideje" másvalakire mellettem...lehet, hogy ez csak nyugtatgatás, nem tudom...
Pedig nekünk annyira szoros a kapcsolatunk, hogy a legapróbb rezgéseit is megérezzük egymásnak...nem akarom felfedni magamat annyira, de ez a fajta testvéri kapcsolat a létező legszorosabb kapcsolat a világon, ami két ember között csak lehetséges, mindent felülír. Remélem tudtok a sorok között olvasni, és értitek, milyen testvérem a testvérem. Ebből kifolyólag akár összekeverés miatt is megeshetett vele.

Sunny, soha ne mondd, hogy soha... Nem tudhatod, mit hoz az élet, hogyan fogsz erről vélekedni egy-két-tíz év múlva.

Anoni Mara írta: Szerintem ez annál jóval több, mint egymás bugyijában matatni. Ha egy gyereknek ilyen játékok jutnak az eszébe, annak oka van.

Én a mai napig nagyon nehezen beszélek a nővéremmel az abúzusról. Olvasta a könyvem, még kézirat állapotában, de csak aznap mertem odaadni neki, amikor aláírtam a szerződést a kiadóval - féltem, hogy lebeszélne róla, és meg is akartam óvni a felelősségtől, hogy nem beszélt le / lebeszélt. Így a kiadótól az utam hozzá vezetett. Nem tudta feldolgozni a történetet, amiről semmit nem tudott. Sok év különbség van közöttünk, és azt hiszem, még lelkiismeretfurdalása is van, hogy nem vett észre semmit. Pedig nem neki lett volna a dolga... Szóval nagyon sajnál engem, de ennek ellenére azt hiszem, árulásnak élte meg ezt a könyvet. Jobb szeretett volna semmiről sem tudni, de hát én is jobb szerettem volna ezen nem átmenni... Rosszat tett a kapcsolatunknak az én őszinteségem, próbál érdeklődést tanúsítani mindaz iránt, amit csinálok, de érzem, hogy erőlködnie kell. Igazából azt gondolja, mint mindenki más: hagyjuk már a múltat...

[Kedves Mara,
Sajnálom, hogy a nővéreddel így alakult...bár lehet, hogy még nincs vége a történetnek, én mindig próbálok pozitív maradni, akkor is ha lehetetlen ... Azt hiszem ilyenkor az a legnehezebb, hogy nem nekünk kell tennünk, hanem nekik; akiket megtisztelünk azzal, hogy elmondjuk, nekik kéne változni, elfogadni és együtt érezni...nem nekünk kéne megérteni az ő viselkedésüket. Remélem azért nem bántad meg, hogy elmondtad neki, még ezek árán sem...
Másfél hónapja mondtam el a nővéremnek a történeteimet, és akkor azt hittem, hogy jól reagált...azt hittem, nem kell sírnia, vagy kiborulnia, mert ő ilyen, ilyen "keretben" nőtt fel, belül szenved..órák hosszan beszélgettünk utána...de aztán semmi sem történt...nem hívott, nem keresett különösebben...rájöttem, hogy valóban nem érti, hiába olvasott utána, vagy járt már pszichológusnál ő is...ugyanazt a folyamatot játszotta le, ami akkor történt velem...Sejtette, de nem kérdezett és így a valóság csak engem emésztett, magamra hagyott (még akkor is, ha nem az ő felelőssége lett volna, hogy bármiféle módon segítségen, de a testvérem!!! )
Most utálom őt...soha nem éreztem ilyet...Jelenleg rosszabb, hogy elmondtam, bár tudom, hogy ez nekem fontos, ez is egy állomás...de nem érzek megkönnyebbülést, hanem ugyanazt a cserbenhagyást, amikor 14 éves voltam. Ki kéne borulnia, vagy legalább sírnia, és nem titokban! Néha próbál felhívni, természetesen, akkor, amikor tudja, hogy dolgozom, és biztosan nem tudom felvenni a telefont.
A legfájóbb érzés kezd eluralkodni rajtam...az, hogy elveszítem a testvéremet, aki talán sose volt az igazán...]