Testvéri kapcsolatok

Nem találtam erre vonatkozóan topikot.
Azt szeretném kérdezni, hogy másoknak is vannak emlékei a gyerekkorából, amit a testvérével élt át? Akár mindkettőt ért abúzus, mégis néma hallgatás van, senki nem mer róla beszélni, még akkor sem, ha nagyon jó kapcsolat alakult ki a testvérek között?
Tudom, hogy mindig ott volt velem a kishúgom is, talán emiatt se tűnt még inkább tiltottnak, mert ő is ott volt. De arra is emlékezem, hogy mi ketten játszottunk "orvososdi" címszó alatt nagyon furcs játékokat... Nem tudok máshogy fogalmazni, ne haragudjanak a moderátorok, ha ez nem tűri meg a fórumot... Szóval apró kinderjátékokat dugdostunk egymás fenekébe. Gőzöm sincs, milyen indíttatásból, húgom ötlete volt, és mindig ő akart lenni az orvos, és volt, hogy igen nagy fájdalmat okozott. Máskor fogkrémmel kentük meg a szeméremajkainkat, és sírtunk a fájdalomtól... Ezek a játékok előfordulnak nem abúzált gyerekeknél is? Vagy ez volt a mi újrajátszásunk, traumafeldolgozásunk? Nem emlékszem, játéknak éltem meg, de emlékszem, hogx mindig ügyeltünk arra, senki ne lásson minket meg... Ovisnál nagyobbak nem lehettünk, mert még akkor vidéken éltünk, emlékszem a helyszínekre, és még nem voltam iskolás.

Nekem egy bátyám van, aki öt évvel idősebb, tehát viszonylag nagy a korkülönbség. Sosem tudtam vele igazán beszélgetni, nem volt igazából szoros kapcsolatunk, csak kamaszkorunkban volt néhány olyan este, mikor a konyhában ülve késő este "szidtuk a szüleinket", hogy milyen nehéz dolgunk van. Tényleg nehéz dolgunk volt.
De más, mélyebb témákról nem lehetett vele beszélgetni, most, hogy érett felnőttek vagyunk, most sem.
Én próbálkoztam kérdezgetni, hogy emlékszik-e a gyerekkorra, azt mondta, hogy semmire, és tényleg, amilyen emlékeket én felhoztam, arra sem emlékszik - talán ő még jobban sérült, ki tudja. Mindig én voltam kettőnk közül a lázadóbb alkat.
Megosztottam vele az abúzus-emlékeket, ettől inkább lefagyott - nem tudja, hogy reagáljon az egészre, és benne is elindíthatott valamilyen folyamatot, mert mostanában mindenkire dühös. De a témáról beszélgetni egyelőre nem nagyon hajlandó... sőt velem kettesben maradni sem. Mindig csak úgy találkozunk, ha ott van a felesége is, egyfajta támaszként neki. A testvérem álláspontja, hogy már olyan öregek a szüleink, hogy nincs értelme tönkretenni az öregségüket...
Erre hiába mondtam, hogy szerintem annak sem volt értelme, hogy ők tönkretették a mi gyerekkorunkat.
Elbizonytalanított a testvérem abban, hogy van-e értelme bármit megosztani a szülőkkel a saját felelősségük ügyében, percenként máshogy látom ezt a kérdést.
Ami az "orvosos" játékokat illeti nálatok, szerintem ez elég egyértelműen jelzi, hogy valami traumafeldolgozás zajlott... miért játszanának gyerekek direkt olyat, ami nekik maguknak is kellemetlenséget okoz?

Én így sose emlegettem tesóimnak... Húgommal és nővéremmel (külön-külön) beszélgettünk sokat arról, hogy szüleinknek nem lett volna való gyerek. Nővérem állaspontja, hogy szar gyerekkorunk volt, de lehetett volna szarabb is - végülis, fő a pozitivizmus... Húgommal valahogy jobban szót értek ebben a témában, ő napi szinten felhozza a sérelmeit a szüleink ellen. Mert igen csúnyán elvertek minket állandóan, nekem ujjam is tört, de még agyrázkódásom is volt. De szüleink tagadnak mindent, hogy soha egy ujjal nem értek hozzánk. Annyira határozottan állítják, hogy néha elhiszem, pedig még huszonéves fejjel is felpofozott és a földön rugdosott az apám. Na most akkor ki emlékszik rosszul? Vagy inkább ki tagad?
Igazából örülök, hogy nem esett komolyabb bajunk. Csúnyán megsérthettük volna magunkat. Kicsiként emlékszem féltem, hogy mi van, ha bennem maradt egy kindertojásjáték, és meghalok. Állandóan rettegtem tőle, és mikor vécére mentem, azt figyeltem, nincs e ott játék, ami belőlem esett volna ki... De sose volt szerencsére.
Szinte mindennaposak voltak a játékok. És nem értem felnőtt fejjel, mi a fenéért játszottunk olyat, ami fájdalmas. Az a helyzet, hogy mindig én szenvedtem, húgom élvezte csinálni. Nem engedte, hogy orvos legyek. Még azt is megbeszéltük, ha szólok fáj, akkor nem csinálja tovább, de sokszor nem hagyta abba. Szerintem húgom is pszichopata, mint apám, a kezemet is eltörte pici koromban, mert nem adtam oda valamilyen játékot. Vicces lehet, egy év van köztünk, de mindig húgom volt az erősebb. Mindig legyűrt, mindig elvert, én sose mertem megütni. Én tűrtem, de szerettem a kistesómat, féltettem, és tudtam, ha ütnek az fáj, és én nem akartam, hogy fájjon neki.

Azért nem vagyok biztos, hogy ezek traumafeldolgozó játékok, mert a gyerekek egymás közt fura dolgokat szoktak játszani. Óvónőktől hallok sok olyat, hogy egymás bugyijában is matatnak a gyerekek kíváncsiságból, és az nem lehet, hogy mki abúzált egy oviban...

Szerintem ez annál jóval több, mint egymás bugyijában matatni. Ha egy gyereknek ilyen játékok jutnak az eszébe, annak oka van.

Én a mai napig nagyon nehezen beszélek a nővéremmel az abúzusról. Olvasta a könyvem, még kézirat állapotában, de csak aznap mertem odaadni neki, amikor aláírtam a szerződést a kiadóval - féltem, hogy lebeszélne róla, és meg is akartam óvni a felelősségtől, hogy nem beszélt le / lebeszélt. Így a kiadótól az utam hozzá vezetett. Nem tudta feldolgozni a történetet, amiről semmit nem tudott. Sok év különbség van közöttünk, és azt hiszem, még lelkiismeretfurdalása is van, hogy nem vett észre semmit. Pedig nem neki lett volna a dolga... Szóval nagyon sajnál engem, de ennek ellenére azt hiszem, árulásnak élte meg ezt a könyvet. Jobb szeretett volna semmiről sem tudni, de hát én is jobb szerettem volna ezen nem átmenni... Rosszat tett a kapcsolatunknak az én őszinteségem, próbál érdeklődést tanúsítani mindaz iránt, amit csinálok, de érzem, hogy erőlködnie kell. Igazából azt gondolja, mint mindenki más: hagyjuk már a múltat...

Kedves Mara én nem tudhatom biztosan, hogy valójában, mit élt meg a testvéred, lehet, hogy még ő sem érti igazán.
Neki is fel kell dolgoznia, át kell értékelnie bizonyos múltbeli dolgokat és a veled való kapcsolatát, viselkedését a jelenben.
Olvassa a történeteket és a fórumot? Mert ez "közügy"! Ha meg ilyenformán érintett, akkor különösen fontos lenne.
Szerintem még mélyebbé is teheti a kapcsolatotokat.
Azt elárulom, hogy nekem egy nálam három évvel idősebb nővérem van. Már nagy gyerekeink voltak, amikor elmondtam neki.
Először nem hitte, aztán kijelentette, hogy "engem nem érdekel, amit az apánk csinált veled! Nekem boldog gyerekkorom volt és kész.! Azóta nem keressük egymást........
Többen kérdezték: "és a nővéreddel is?"
Jé tényleg, és miért nem??
Még jobb: "értelmiségi" embertől: Miért téged szeretett jobban? (ez spéci a Mérgező szülők-et is olvasta, de minek?)
Fogalmam sincs miért engem választott (béke poraira).
Ha a nővéremet is "szerette volna" ez az áldott, köztiszteletnek örvendő atya, akkor talán szövetségesek lehettünk volna, vagyis testvérek.
Boldog szegény ő sem volt akkoriban, csak más magánya volt, mint nekem.
Ez a testvérkapcsolat csírájában lett tönkretéve.

Mostanában foglalkoztat ez a téma engem is. Sok tünetemet produkálja a húgom is, ami persze lehet, hogy a hasonló gyerekkorból ered. De mi van ha vele is történtek hasomló dolgok. Elvégre ő volt a legkisebb kis aranyos gyermek. El tudom képzelni, hogy valami történt vele is. De még nem mertem se rákérdezni, se utalni a dologra. Nehezíti a helyzetet, hogy külföldön él, nincs napi kapcsolatunk. Bár már tettem neki javaslatot, hogy talán felkereshetne egy pszichológust., De még nem tette meg. A bátyáról már nem is beszélve. Érdekes ez a téma.

Alaine írta: Kedves Mara én nem tudhatom biztosan, hogy valójában, mit élt meg a testvéred, lehet, hogy még ő sem érti igazán.
Neki is fel kell dolgoznia, át kell értékelnie bizonyos múltbeli dolgokat és a veled való kapcsolatát, viselkedését a jelenben.
Olvassa a történeteket és a fórumot? Mert ez "közügy"! Ha meg ilyenformán érintett, akkor különösen fontos lenne.
Szerintem még mélyebbé is teheti a kapcsolatotokat.

Nem tudom, hogy olvassa-e a fórumot, de kétlem. Eléggé struccból van ő is, mint anyám. A történeteket egészen biztos, hogy nem olvassa. Igen, tudom, hogy neki is fel kell dolgoznia, és próbálok nagyon megértő lenni. De azért már elég sok idő telt el, januárban lesz két éve, hogy a kezébe adtam a kéziratot. Az első reakciója egyébként olyan volt, amilyet mindannyian csak kívánhatunk, és az volt a vége: "szeretlek". Aztán aludt rá egyet, és onnantól érzem a haragot, a dühöt, azt, hogy nem tudja ezt kezelni. Már azt is megkaptam, hogy nekem könnyebb, hiszen én jártam terápiába. Ami valahol igaz is, csak nem érzem adekvátnak a kifejezést, hogy nekem bármi "könnyebb" lenne.
Én is azt gondolom, hogy most mélyebb a kapcsolatunk. De ez csak az én olvasatom. Csak én éreztem eddig, hogy felszínes és felületes, hiszen csak én tudtam, hogy ő mit nem tud.
Haragszik, és még ezt is próbálom megérteni. Hiszen ha csöndben maradok, minden ment volna szépen tovább. Mi maradtunk volna a mintacsalád, mintaszülőkkel. Valahogy ő is azt akarja mondani, mint a te testvéred: nem érdekel, nekem szép gyerekkorom volt. De már érzi, hogy van ebben valami végtelenül hamis. Ezért olyan nehéz az abúzust feltárni a környezetnek: egy lavinát indít meg.
Szóval értem én, de a megértés nem változtat semmit a fájdalmon. Meg egy kicsit már elég volt, hogy mindig én vagyok a megértő.
Szeretném, ha megölelne, szeretném, ha visszamehetnénk a gyerekkorunkba, és őszinte lehetnék vele. Na, mindegy, ez most jól esett, hogy kijött.

Háromszor is elszállt a bejegyzésem.
Nővérem 7 évvel idősebb nálam, és szerinte nagyon rossz színben láttatom a szüleinket. Elolvasta egyszer a terápiás levelezéseimet, és képes volt felkeresni a terapomat, hogy hazug vagyok és semmi nem igaz abból, amit elmesélek. Nagyon rossz érzés volt. Én ezeket mind így éltem meg, emlékeim vannak róla, ő pedig kétségbe vonta őket. Miközben tudja, hogy mennyire kemény életünk volt, hányszor és hányszor állt oda apám és közém, hogy ne üssön engem tovább. És tesóm erősebb volt, én meg kicsi, szeretett és mindig megvédett.
Emlékszem még arra is, amikor nővéremet vigasztaltam, mert annyira fájt neki, hogy nem tud minket jobban megvédeni, és nem tudta, mit tehetne... Sokszor sírva aludtunk el egymáshoz bújva... Ezeket mind elfelejtette?
Ő mindent tagad. Lassan a harmadik X-et tölti be, de nem volt még párkapcsolata. Gyűlöli a férfiakat, mindig panaszkodik rájuk, megjegyzéseket tesz, kritizálja őket. Ő határozottan kijelentette régen, hogy neki nincs szüksége férjre, ő egyedül akar maradni. Nekem ez azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Nem tud valamit magában helyretenni, nem mer bízni.
Furcsának tartom, hogy ő az a személy, akit nagyon nagyon szeretek, és közel érzek magamhoz, mégsem tudok vele mélyen beszélgetni.

Ez most nagyon rossz lehet neked Rotebeete. A testvéred nem felejtett el semmit szerintem és jól írod "nem tudja helyretenni, nem tud bízni."Lehet konkrét félelme is akár, hogy mi lesz ezután.Elolvasta a terápiás levelezéseidet és elszaladt a terapeutádhoz, hogy meghazudtoljon. Mintha megszokta volna a "közé állást", ahogy annak idején sokszor megvédett.
Most a terapeutád a védelmeződ, biztosan megfejtitek együtt.....Jobb, ha a levelezésetekbe senki nem olvas bele.
Most nem tudtok a nővéreddel mélyen beszélgetni, vagy egyenlőre sehogyan. De még lehet!

Nagyon nehéz kezelni a környezeted reakcióját. Teljes megértést sosem kaphatunk, hisz aki nem élte át, az nem tudja miről van szó. Nem lehet ezt kívülállóként sem jól kezelni. Nagyon fájdalmas ez, és pont ezért nem könnyű megosztani másokkal. Sokszor meg is bánjuk ha nem olyan a reakció.
Ha pedig a testvéred is áldozat, és így sem akarja elfogadni az nagyon sajnálatos. Ő még nem lépett rá az útra, és ezzel is csak tovább bántja önmagát. Szerintem azért reagált így rotebeete testvére, mert megijedt attól, hogy kiderül valami, ami ő tagad és önmaga előtt is elfolyt. Nem készült fel erre. Nem mintha ez könnyítené a helyzetet. Nagyon rossz ilyenekről olvasni.

Én sajnos azt nem értem, hogy miért éltem meg másképp az egészet, mint a tesóim.
Nővéremnek titkos alkalmi kapcsolatai vannak, de párkapcsolatot nem akar, soha nem engedi azt sem, hogy a magánéletemről beszéljek. Amikor elmeséltem, hogy van barátom, semmit nem reagált, mintha meg sem hallotta volna. Fogalmam sincs, hogyan lesz majd tíz év múlva. Majd levegőnek nézi a férjemet, meg a gyerekeimet?
Húgom viszont kicsapongó életet él, egyszerre több vasat tart a tűzben, felelőtlen szexuális életet él. Amikor 15 évesen hazajött, és csak úgy félvállról odavetette nekem, hogy lehet terhes, de ne aggódjak, majd leesik direkt a lépcsőn, hogy elvetéljen, én abba majdnem belehaltam. Nem engedte, hogy szüleinknek szóljak, én meg a teher alatt annyira összeestem, hogy pánikroham jött rám az ijesztgetése miatt. Mentőt is kellett hozzám hívni, annyira kiborultam. Szerencsére felesleges volt az aggódás. Viszont azon ledöbbenek, hogy így felnőttként is dicsekedik nekem, hogy ő megszakításos módszerrel védekezik, mert utálja a gumit, és leszarja a védekezést... Csak azon csodálkozik, hogy ennyi aktív szexuális év alatt még egyszer sem esett teherbe... Na vagy nagy szerencséje van, vagy meddő.

A viselkedésükből látszik, hogy mindannyian máshogy dolgozzuk fel a traumát, viszont egyedül én voltam mindig az a "gyengelelkű"(ahogy anyám szokta fogalmazni), akit minden érzékenyen érintett, akit ha betettek a sarokba egy évesen, az egy fél óra múlva is ugyanúgy ült egy helyben, és aki soha egy konfliktust nem generált, nem kontrázott, csak mindig hallgatott és tűrt. Egyedül én követtem el tiniként öngyilkossági kísérletet, egyedül én voltam már zárt osztályon pszichiátrián, és ők? Ők náluk nem ütközött ki ennyire ez a komoly visszaélés és bántalmazás. De lehet azért, mert én mindent csendben tűrtem, nem lázongtam, ők viszont rendesen kiadták a feszkót magukból...
Én olyan szomatikus tüneteket produkálok, amik megnehezítik a mindennapjaim. Szüntelenül szorongok, ami savtúltengést okoz, állandóan fáj a gyomrom, éjszakánként is felébredek, és míg a szorulás másnak néha előfordul, nálam minden egyes székelés így zajlik. Fájdalmasan, véresen, szenvedve... Agyon lettem vizsgálva, alul-felül tükrözve, de nemhogy kóros elváltozást, még refluxot se találtak nálam. Egyedül a beleimre van magyarázat, az adjunktus, aki már negyven éve praktizál, még nem látott olyan görcsös beleket, mint az enyém. Nincs benne egy 5 cm-es egyenes szakasz sem. És erre nincs gyógyszer, ezt nem lehet gyógyítani.
A tanács, hogy ne stresszeljek annyit. Én, aki kiskereskedésbe be se merek menni, nehogy megszólítsanak, de még étteremben is mindig ugyanazt rendelem, mert félek újat kérni, nehogy visszakérdezzenek. Fárasztó ez a non stop készenlét, éberlét, agykattogós állapot.

Nem vagyunk egyformák, ettől nem egyformán reagálunk a traumákra sem. Az sem mindegy, ki mennyi idős volt a trauma idején, a kezdetekor és a végén, hogy milyen szerencséje volt a környezetével, talált-e barátokat, egy-egy jó tanárt, stb. Ezek mind rengeteget számítanak. Nem vagyok egyébként biztos, hogy a testvéreid jobban jártak a páncéljukkal, még ha most ez úgy is tűnik. A páncél egyszer el fog törni, és akkor nagyon nehéz lesz nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy neked nem iszonyú nehéz. Csak nem szeretném, ha úgy élnéd meg, hogy te kevesebb vagy, mint ők, attól, mert téged jobban megviselt a gyerekkorod.
Ha sikerül a traumát feldolgoznod, akkor minden meg fog változni. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem szép lassan. Szerintem az, hogy itt vagy velünk, hogy beszélsz minderről, már nagyon nagy dolog.

A testvéreim a legfontosabbak a számomra. Egy igaz szerelmet is feladnék értük, oly mértékben kötődöm hozzájuk. Még a pszichopata húgomhoz is. Őt is mindennél jobban szeretem a világon. Mindig szemét volt velem, önzősködött, gonoszkodott velem, de ha ketten kaptunk, védtük egymást. Sose fogom azt elfelejteni, hogy akármelyikünket is kezdte el verni apánk, a másik mindig odajött, kibújtunk a rejtekhelyből, és szolidaritást vállaltunk. Egymáshoz bújva vészeltük át a veréseket... azt hiszem, ezek a pillanatok kovácsoltak bennünket össze. Egymást védeni bármi áron.
Az abúzusnál már versengtünk. Azt hiszem, nekünk ez volt a szeretetnyelv apánkkal. Melyik gyerek szereti, ha ütik-verik? Én borzasztóan utáltam, és szerintem nem is magától a veréstől, hanem attól a szorongástól, hogy mikor dühödik be, mikor üt meg, meddig tart még... Az ágyban kedves volt, bizalmaskodó. Furcsa érzésem mindig volt, de én nagyon sóvárogtam, hogy apukámhoz bújjak... Ambivalencia volt bennem, szerettem is, meg nem is.
Sosem fogom elfelejteni, amikor első osztályban az órán hideg és meleg dolgokat kellett felsorolni. Hideg: jég, hűtő, stb. Meleg: kályha, radiátor, kabát, stb... Én is jelentkeztem, és elmondtam, hogy apukám is forró, amikor mellém bújik. A tanárnő nagyon zavarban volt, és utána annyit mondott csak, hogy írjuk akkor azt, hogy a test is meleg.
Ma is voltam ülésen, egész jól ment. Elég jól el tudok mesélni mindent, de amikor pont a történéseket boncolgatjuk...mármint hogy mi zajlott le bennem, szégyenlem-e magam, hibásnak érzem magam... ezek engem mind felzaklatnak. Mindent elnevetek zavaromban, kínos.

Tisztelt Rotebeete. Ha nem gond, lenne egy kérdésem. Az abúzus során ön és a huga között is történtek olyan dolgok?