bende írta: Igen, azelőtt is történt valami, de az nem rövid történet, s úgy gondolom magam szépítésének tűnne, így nem tartom lényegesnek.
De bocsánat, talán tényleg nem pont a legmegfelelőbb helyre írtam.
Nem vezekelni, s nem bocsánatért jöttem. Ezen hozzászólásom is az utolsó, nem szándékozom sebeket tépkedni, s semmi olyat tenni, mellyel magam fényezhetném. Nem is ismertek, arctalan nick mögött nem is kellhet ez.
Sok-sok sérelem, sok-sok fájdalom érheti az itt lévőket nem csak a múltat illetően. Én mégis azt mondom, bármekkora a sérelem, kell tudni azt hova tenni, kell tudni rendezni a sorokat, nem lehet önmarcangolással, önsajnálattal élni. Bennem is vannak még rendezetlen sorok, de igyekszem hogy minden rendben legyen. Aki bántott annak megbocsátani talán nem lehet teljesen, de megbocsáthatatlan bűn szerintem sokkal kevesebb van mint amit annak vélnek.
Azért be kell valljam, magam sem számítottam itt ekkora elítélésre. Mindenesetre szerintem a topic címéhez igazodó, s nyílt hozzászólásom mégsem való ide, ezért bocsánatotokat kérem, s bármit gondolhattok rólam, én mindenképpen csak a jót kívánom nektek. Akik ellenetek elkövették tettüket helyettük bocsánatot nem kérhetek, de szégyellem magam. Biztosan nem tennék már olyat amit tettem, de úgy érzem volt akinek időben sikerült felnyitnom a szemét, milyen veszélyforrás "ólálkodik" szerette körül, s ez a látásmód (sajnos) csak elkövetői szemmel látható. Egyetlen megmentett gyerek már eltölthet örömmel, s még ha visszacsinálni a régmúlt tettekek nem lehet, a jövőbe még bele lehet nyúlni. Én komolyan gondolom, hogy későn nőtt be a fejem lágya, de ha már megkésve benőtt, állhatok a sértetti oldal mellett. Nem egyforma súlyban, de higgyétek el, megértelek benneteket.
Teljesen más szögből nézzük a dolgokat. Közeli pszichológus ismerősöm sokat segített már, s most már mindkét oldalt jól látja. Tudja, mi az elkövető és mi a sértett oldal terhe.
Még egyszer elnézéseteket kérem mert megbolygattam az álló vizet. Mint írtam, többet nem írok.
Bende
Számomra úgy tűnik, hogy nem nőtt be, mert az első írásodból az derült ki, hogy nem tudod, és meg merem kockáztatni, hogy még most sem tudod, hogy miért baj, hogy te kiskorúakkal kezdtél kapcsolatot harminc évesen. Nem tudom, hogy a börtön alkalmas intézmény-e arra, hogy megtanítsa az ezzel kapcsolatos aggályaimat, vagy pedig egy továbbképző központ. Valami fényt mégis érzek az alagút végén. Szerintem egy komolyabb feltáró munka mégis rád férne. Belegondolok abba, hogy esetleg lesz gyereked...A te életed nem állt meg ott, hogy elkövettél valamit, de az áldozatok élete, és túlélők élete, ha mindkét oldalon állsz látnod kellene, hogy nem ott áll meg, hogy na nosza lépjünk tovább, ne marcangoljuk magunkat, és mi több mégcsak ne is éljünk önsajnálatban. Hidd el, hogy sokan sokáig úgy éltünk, hogy nem sajnáltuk magunkat, mi több büntettük, halmoztuk az áldozat szerepeinket, és még csak megbocsátani is nehéz azt, magunknak, hogy miért nem szóltunk. Én sokáig azt hittem, amikor a terápia alatt feljött egy emlékem, hogy megmutattam egy testrészem valakinek. De egy olyan környezetben voltam benne, amiből az a csoda, hogy éppelmével kikerültem. Sem vágy, sem előre eltervezett cselekedet nem vezérelt, semmilyen szexuális tartalom nem volt a tudatomban, egyszerűen bekattant egy mozzanattól egy történés a fejemben és azt tettem, amit az apám rámerőszakolt, feláldoztam magam, és azt tettem amit egy kurva az útszélén. Sajnos ez a testi felajánlás később is visszaütközött. A te magatartásod viszont határozottan eltervezett, kitervelt, többszörösen elkövetői. Csak, hogy te is lásd a mi oldalunkat, mert neked is meg kell ismerned, hogy hogyan döntitek romba az áldozatok életét. Nem tudok veled ellentétben normálisan párkapcsolatot kialakítani, és nincs családom, és kirekesztettként élek. Örülök, hogy a pszichológusod mostmár mindkét oldalt látja. Remeléme, hogy te is! És tényleg ne írj többet. Így bocsánatot kérni, egyáltalán itt? Mikor ha arra gondolok, hogy megbocsássak az elkövetőimnek, amiért az lettem, az a roncs ami vagyok. Add meg azt a lehetőséget, hogy sajnáljuk magunkat, legalább most, amikor már felszínen vannak az emlékeink. Ugyanis úgy nőttünk fel, hogy senki nem állt ki a traumánk mellett. Elhiszem, hogy megvan a tiéd is, de ha jól értem, neked már csak pár rendezetlen sorod van ahhoz, hogy boldogan tudj élni....
