Nagyon hosszú idő kellett, hogy rászánjam magam, hogy megosszam veletek a történetemet. Valójában ezek csak kiragadott esetek, a jéghegy csúcsa.

1. Ott rontottam el, hogy egy fiús családban lánynak születtem, és ezt sohasem bocsátják meg nekem. Anyámat sohasem ölelhettem meg, csak néztem vágyakozva kicsi koromban, hogy a tökéletes fiútestvéreimnek mesél, az ölébe is ülhetnek, nekem ez nem adatott meg. Ha megpróbáltam odaosonni, azzal emelt ki a kupacból és lökött el undorral, hogy ő nem "lezbikus". Az érintés általában pofonban nyilvánult meg, mivel a fiúkat nem lehet megütni, ezért helyettük is én kaptam, hiszen kisugárzott rólam a rossz. Apámtól rettegtem, alkoholizmusa ingerlékenységgel párosult. A többit el lehet képzelni.

2. Tíz éves voltam, amikor megtörtént velem. A halálfélelemre, a hasogató fájdalomra, a vérre, az iszonyra emlékszem. Hazabotorkáltam véresen, piszkosan, sírva, és amit kaptam, azt soha nem felejtem el. Először anyám vert el, majd amikor apám hazajött, anyám elépenderített "kurv@ lett a lányod!" szavakkal, és kaptam a folytatást. Megtanultam egy életre, hogy mennyire szégyellnem kell magam, és hogy engem soha senki se fog szeretni, mert már "használt" vagyok. Orvoshoz nem vittek, a sérüléseim hetek alatt gyógyultak be. Elmondani senkinek sem mertem, hiszen tudatosították bennem, hogy akkor megyek az intézetbe, börtönbe, és az árok szélén, egyedül fogok felfordulni. Így őriztem a titkot. Talán ettől az eseménytől datálódik, hogy nem viselem el az érintést sem.

3. Egy családi ünnep, falusi búcsú, tizenhat lehettem. A család egyik idősebb férfitagja tuszkolt egy szobába, és haraptam rúgtam, hogy engedjen el. El tudtam menekülni, anyámhoz rohantam. Félrevontam, neki sírtam el, hogy mit akart X. bácsi, hogy fogdosott, és "b@szni való kis k-nak" nevezett. Anyám feldühödött, és ott helyben pofozott fel azzal, hogy "mit gondolsz te rüfke?? minden f@sz csak rád áll fel???". Nagyon szégyelltem magam.

Most 48 vagyok. Soha nem volt egyetlen párkapcsolatom sem, annyira rettegek a másik nemtől. Meg folyton anyám megvető hangját hallom a fejemben: "Mit gondolsz mit gondol egy kan, ha rád néz? Hogy hová hányhatna az undortól!"

Miért is csodálkoznék? Hiszen én nem vagyok senki sem. Vagyis én vagyok: senki sem.