Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból. Anyám nem igazán szeretett, vagy talán mégis, csak mindig a beteg húgom kötötte le a figyelmét. Arra emlékszem, hogy már elég korán foglalkoztatott a szexualitás. Van olyan kép, hogy arra gondolok, hogy kikötnek valahová. Ezért tartok tőle, hogy egész kisgyerekként is ért-e valami.

10 éves koromban meghalt anyám, hárman maradtunk, én, apám és a húgom, majd félév múlva jött nevelőanyám. Kisgyerekként imádtam apámat, felnéztem rá, úgy éreztem, hogy ő szeret, anyám meg nem. De talán már anyám halála előtt elkezdődött. Apám molesztált. Nálunk is volt ez a csikizés, és emlékszem, hogy egyszer csak megmarkolt alulról. Utána többször is fogdosott meg, simogatott. Egyszer esti jóéjt puszi helyet be akarta dugnia a nyelvét a számba, undorító volt. Volt, amikor tévé nézés közben a takaró alatt simogatott, nekem meg orgazmusom volt. Ez is hányinger.

Nem volt sok alkalom, de néhány évig húzódott. Kerültem a helyzeteket, amikor kettesben kellett lennünk. Sajnos azt is tudom, hogy a húgommal is csinálta, de ez is csak egy véletlen elejtet megjegyzéséből derült ki. Aztán 14 éves korom körül abbahagyta. Azt hiszem addigra megerősödtem, annyira, hogy félt tőlem. Nem tudom a húgommal meddig csinálta. Volt mikor arra gondoltam, hogy feljelentem, de annyira voltam racionális, hogy nem tettem meg. Anya nélkül, nyolcvan éves nagyszülőkkel, tuti állami gondozásba kerültünk volna. Ezt végképp nem akartam. Azt hiszem apám egy beszari alak, mert csak addig bántott, amíg érezte, hogy hatalma van felettem.

A következmény az volt, hogy onnantól bármelyik pasinak odaadtam magam. Általában olyanokkal feküdtem le, akikre egy normális kamaszlány rá sem néz. Vagy száz férfivel volt szexuális kapcsolatom, kb. harminccal le is feküdtem.

Mára háromgyerekes anyuka vagyok, szép családdal, karrierrel, de a múlttól nem tudok szabadulni. Minden nap eszembe jut. A szexet szeretem, de csak akkor van orgazmusom, ha közben valami erőszakos dologra gondolok.

A legrosszabb az egészben, hogy úgy élünk, mintha nem történt volna semmi. Apámat mindenki tisztességes, becsületes embernek hiszi. Összejárunk időnként, bár szerencsére elég nagy a távolság. A családomban senki nem tudja, hogy mi történt. Gondolkodtam már rajta, hogy kiborítom a bilit, de félek több kárt okoznék vele magamnak és a húgomnak, mint amennyi értelme lenne az egésznek. És borzasztó elviselni, hogy még így is szeretem. Legalábbis azt az embert, aki enélkül a borzalom nélkül lett volna. Néha várom, hogy meghaljon, de attól tartok az sem segítene. Meg kell tanulni ezzel az egésszel együtt élni valahogy.