Soha igazán sem elfelejteni,sem feldolgozni,sem megbocsátani nem tudom... bár én nem hittem soha bűnösnek magam,csak kiszolgáltatottnak és tehetetlennek. S elsősorban nem mostohámnak,anyámnak nem tudok megbocsátani. 9 éves voltam,mikor édesapámat agyonlőtték,s ezzel véget is ért a gyerekkorom.Anyám,28 évesen,három leánygyermekkel maradt özvegyen.

Szép asszony volt,kapós volt,három gyerekkel is.Ő egy nála hat évvel fiatalabbat választott,aki 22 évesen már elvált volt.10 éves voltam,mikor mostohám rám mászott.Halvány gőzöm se volt,mint afféle vidéki,bigott,szexualitásról nem beszélő családban élő gyereknek,hogy mit művel velem.Azt hittem,naív gyerekként,hogy lepisil...Rettenetesen hiányzott az édesapám és azt akartam,hogy szeressenek.No,ő épp ezt használta ki.S azzal tett némává (neveltetésem mellett),hogy anyám se fog szeretni és mehetek állami gondozásba,ha ő úgy akarja.

Nekem (sajnos) nem volt olyan szerencsém,hogy a memóriám törölje.Mindenre emlékszem.Anyám véletlenül jött rá.S akkor abbamaradt,12 éves voltam.Anyám,mellém állás helyett közölte velem,hogy ha akarom elválik és én hozzámehetek.Ahhoz,akitől irtóztam,iszonyodtam.Meggyőzött,hogy ez szégyen,hogy az én szégyenem,hallgassak róla.És én hallgattam.12 éves koromtól,16 éves koromig.Mikor anyám megtudta,nagyobbik hugomat odaadta édesapám öccsének,minden magyarázat nélkül.Ő kifaggatta,s így tudta meg édesapám családja,hogy mi folyik nálunk.Engem is megkérdezett,én elmondtam mindent,s ő kért,hogy beszéljek anyámmal,hogy jelentse föl,mert ha nem,akkor ő megteszi és anyám is ülni fog.Anyám ezt elmondta mostohámnak,aki teljesen megvadult és ütni ,verni kezdett bennünket.Anyám akkor mondta nekem,"menj a rendőrségre és mondj el mindent!"Annyira megvert a mostohám,hogy a szomszédok szedtek össze a kerítés aljáról.Anyám ekkor ment el a rendőrségre.Ő közben teljesen nyugodt volt,mert úgymond csak játszadozott rajtunk (igen,a húgaimon is),szüzek maradtunk.

S ekkor kezdődött életem legszörnyűbb nyara.A rendőrségi kihallgatások,a nőgyógyászati vizsgálatok,a tárgyalás,a szembesítés...Aztán az iskolakezdés...Persze,a városban mindenki tudta és mindenki ezen csámcsogott és szörnyülködött.A gimnáziumba nem akartak visszaengedni,mint erkölcstelent,a kollégium igazgatóm megparancsolta,hogy ne szóljanak hozzám.S egy darabig valóban ki is közösítettek.Osztályfőnököm és kollégiumigazgatóm nem is voltak arra kíváncsiak,hogy valójában mi történt,hisz 17. éves voltam,s elkönyvelték,hogy elcsábítottam a nevelőapámat.ő hat évet kapott, melyből négy és fél évet le is ült.Anyám semmit nem tett ez idő alatt,hogy megszabaduljunk tőle,látogatta és visszafogadta,fogadtatta velünk.Utolsó éves főiskolás voltam,elmentem otthonról,abbamaradt a főiskola...volt egy öngyilkossági kísérletem..22 évesen.No,ekkor anyám egy kicsit megijedt.

Férjhez mentem lett egy fiam,de kapaszkodó helyett szalmaszálat találtam.Két szatyorral és a fiammal,mindent hátrahagyva menekültem.Nagyobbik húgom 24 évesen "sikeresen" öngyilkos lett.Egy árvát hagyott.Kisebbik 17 évesen kapaszkodott ,terhes lett,s "s természetesen" ő is mellé választott.Mindezekért "természetesen" anyám az istent is vádolta,csak épp magában nem talált hibát soha.A mai napig sem,már 86 éves,de még mindig ő az az anya,aki mindent megtett a gyerekeiért...Semmi nem úgy volt,ahogy én tudom...szerinte.

Mivel elkerültünk otthonról "konszolidálódott "a helyzet.Hazajártunk nyaranként,igyekeztem nem kettesben maradni mostohámmal.No,már rég nem tőle féltem,magamtól,hogy megölöm.Persze,sem a történtekről sem a börtönéveiről szó sem esett.Majd 15 évig.Akkor a tőle származó öcsém engem kérdezett,hogy nem tudom-e véletlenül,miért volt börtönben az apja az ő kicsi korában.Én megmondtam neki,mert szerintem joga volt hozzá,hogy megtudja.Ebből óriási botrány lett,s anyám megint engem tett felelőssé.Végül mostohám önmagán hajtott végre ítéletet,benzinnel leöntve fölgyújtotta magát.A temetésén rettenetesen sírtam.Nem őt,hanem az általa tönkretett életemet sirattam.Időközben másodszor is férjhez mentem,az se sikerült,bár született egy gyönyörű,okos lányom,s ez mindent megér.

Most egyedül élek,már lenyugodtam,nem pörölök istennel,a sorssal,hogy így kicseszett velem.Én is depressziós vagyok,de talpon tudtam maradni.De,azért fáj,nagyon fáj.Azt hiszem a házasságaim is azért sikerültek félre,mert ezek miatt mindig alul értékeltem magam és magam alatt választottam.