Érdekes volt számomra a felfedezés, mikor rájöttem, hogy valamilyen módon én is áldozat vagyok. Bár 17 éves koromig blokkolva voltak az emlékeim, még utána is küzdöttem a saját gondolataimmal: akkor én most szexuálisan bántalmazott vagyok? Vagy ez még nem számít annak? A mai napig nem tudom, hogy hol is helyezkedem el ebben az egészben.

Konkrét emlékeim nincsenek a kezdetről. Ez szerintem azért lehet, mert olyan korán kezdődött, hogy elég természetessé vált már az életemben. Az apámnak két testvére van, egy bátyja és egy ikertestvére. Az ikertestvére értelmi fogyatékos, ezért kiskorunktól kezdve az unokatestvéreimmel arra tanítottak minket, hogy ő is egy rendes ember, nem kell félni tőle, családtag és ugyanúgy szeretnünk kell, mint mindenki mást. Itt volt a probléma gyökere, ugyanis amikor az értelmi fogyatékos nagybátyám engem és a lány unokatestvéremet a családi összejövetelek alkalmával egy kis külön szobába hívott, akkor úgy éreztük, hogy nem ellenkezhetünk, hiszen nekünk el KELL fogadnunk, hogy ő olyan, amilyen. A család semmi gyanút nem fogott, a nagyon kicsi panel lakás kis szobájában simán megtörténhetett... csupán pár szobával odébb a nagy családi összejöveteltől.

A rendszer a következő volt:

Kisebbik lévén nekem kellett állnom és figyelnem az ajtót, hogy jön-e valaki, míg az unokatestvéremnek az ő nemiszervét kellett fogdosnia, és még talán mást is csináltak, de rettenetesen homályosak az emlékeim. Amikor pedig valamelyik családtag a közelbe jött, nekem szólnom kellett és akkor úgy tettünk, mintha csak valami játszanánk az építőkockákkal vagy mesélne nekünk valami mesét. 

Fordulópont volt ebben az egészben, amikor egy alkalommal az unokatesvérem nem volt ott és én már voltam vagy 12 éves. Akkor a nagybátyám elkezdett nálam is próbálkozni abban a kis szobában és kérdezte, hogy felhúzhatja-e a kis nyári ruhámat, hogy adjon egy puszit a hasamra. Azt mondtam, hogy nem. Zavarban voltam és rémesen éreztem magam, bűntudatom volt, de tudtam, hogy nem. Ezt nem fogom megengedni. Még mintha próbálkozott volna, azt hiszem, megfogta a szoknyámat és még kérdezgette, de erőszakoskodni nem mert, tudta, hogy akkor zajt csapnék. Így volt az utolsó alkalom. 

Azóta az apámnak elmesélte unokatestvérem a történteket, de engem kihagyott a sztoriból, mert úgy érezte, hogy erről majd nekem kell beszélnem, ha akarok. A másik nagybátyám (nem az értelmi fogyatékos) is tud a dolgokról, bár az unokatestvéremmel neki nem mondtuk el. Szüleim rég elváltak, de ettől függetlenül anyámhoz is eljutott a hír. Amikor megtudta, anyukám felhívott és kiabált velem a telefonban, hogy tisztában van a történtekkel. Úgy beszélt velem, mintha az én hibám lenne, de később elmondta, hogy nem így van és teljesen kétségbeesett, és elment pszichológushoz, hogy tanácsot kérjen. 

Én azóta sem voltam pszichológusnál, pedig sokszor gondolom, hogy el kéne mennem. Az értelmi fogyatékos nagybátyám előtt pedig azóta is megy színjáték a családi összejövetelek alkalmával, mintha mi sem történt volna és csak egy boldog nagy család lennénk. Egyik felnőtt sem szembesítette őt azzal, hogy mit tett, és ennek az lett a következménye, hogy amikor kisgyerekek voltak az ilyen összejövetelen és bezárkóztak a kis szobába, akkor az unokatestvéremmel rögtön rohantunk, hogy nehogy baj legyen. 

A mai napig képtelen vagyok elhinni, hogy a "felnőtt" családtagok (anyámon kívül) az ég világon semmit nem tettek az egésszel. Azóta úgy érzem, hogy nem számíthatok rájuk.