A bántalmazásom egészen kicsi koromban történt. Olyan mélyre épült be a rettegés az elmémbe, hogy szinte sohasem volt kedvem az élethez. Éreztem, hogy nem az élet szeretettemmel van a baj, ezért nem lettem sohasem öngyilkos, de a depresszió bugyrait többször megjártam és járom még időnként most is.

Nem kaptam védelmet és magyarázatot akkor, amikor történt a bántalmazásom, úgy "szocializálódtam", hogy nem alakulhatott biztos szerető, biztonságot adó érzelem azokkal, akik neveltek. Azt hittem csak szorongóbb, zárkózottabb vagyok, néha kicsit bolond. Vannak olyan pillanatai az életemnek, amik elviselhetetlenek a fájdalom miatt, amiről eddig nem tudtam, hogy mi az. De ez a fájdalom most már ismert a számomra, ez az, amikor kicsi gyerekként féltem és nem kaptam segítséget azoktól, akiktől elvárhattam volna. Egyébként felnőttként sem hisznek nekem.

Örülök ennek az oldalnak, mert remélem, ahogy az érzéseinkről írhatunk, megerősíthetjük egymást abban, hogy fel lehet épülni még ennyi év után is, és boldog életet lehet élni.