Körülbelül 4-5 éves lehettem, amikor egy családi összejövetel során az egyik családtagom mondta, hogy menjek be vele a fürdőbe. Ott levetkőztetett, és mindenre emlékszem amit tett velem, egyedül az illető arcára nem. Minden szavára, a kérésére, hogy erről sosem beszélhetek senkinek sem és hogy ez a mi kettőnk titka marad örökre, soha senki nem tudhatja meg.

Tényleg mindenre emlékszem, csak az arcára nem, annak a helyén egy fekete folt van. Emlékszem arra is, hogy az eset után elvesztettem szobatisztaságomat otthon is és az óvodában is, valamint teljesen elzárkóztam a kortársaim elől, képtelen voltam játszani velük. Ezek az emlékek valahogy elnyomódtak bennem, egészen serdülő koromig, amikor ún. emlékbetörésem lett.

14 évesen Borderline személyiségzavart diagnosztizáltak nálam, ami ennek a traumának a következménye, ma már felnőtt fejjel tudom ezt is. (14 évesen nem emiatt kellett pszichológushoz járnom, és érdekes, hogy ezen történések elmondása nélkül is Borderlinet állapított meg, tehát gondolom valamit sejthetett a pszichológusom. Szintén felnőtt fejjel tudtam meg, hogy az egyik nálam idősebb unokatestvéremet szintén szexuálisan zaklatta ugyanaz az ember mint aki engem.Az unokatestvérem idősebb volt mint én, amikor vele történtek, és ő tudja is hogy ki az, de sosem volt hajlandó elmondani nekem. Ő a trauma hatására alkoholista és szexfüggő lett, én pedig azt hiszem (magam sem tudom hogyan, talán a tudatos szembenézésem a történésekkel segített ebben) szexuálisan teljesen normális életet élek.

Nekem egyedül az segített, hogy tudatosan lépésről lépésre szembenéztem a velem történt esettel, de csakis kis lépésenként haladtam, mert amikor éreztem hogy kezdek túl zaklatott lenni, akkor megszakítottam a visszaemlékezést. S hogy a tudatom miért nem képes emlékezni az illető arcára? Azt hiszem az elmém így véd meg a még nagyobb traumától, és egy fekete foltot tesz a személy arcának a helyére. Az is lehet hogy életem során bármikor, hirtelen bevillan az arc, de az is lehet, hogy sosem fogom megtudni ki volt az.

Minden sorstársamnak üzenem, hogy bármennyire is fájdalmas, nézzenek szembe a velük történtekkel, ha szükséges kérjék szakember segítségét, és ami a legfontosabb: sose érezzenek szégyent, mert ez nem a mi szégyenünk, hanem az elkövetőé, és ne hagyják hogy az akkori bántalmazás kihasson a felnőttkori szexuális életükre, ugyanis igenis jogunk van a normális, kiegyensúlyozott felnőttkori szexualitás megélésére, és alapvetően a kiegyensúlyozott lelki életre.