Még mindig kétségeim vannak afelől, hogy tényleg lehetek mérges azért, ami történt. Anyám volt az, aki bántott, a családom pedig elegánsan nem vett róla tudomást. Nem fér bele egy anya-lánya viszonyba az, ahogyan ő kezelt engem. 18 éve meghalt már. Nem hiányzik, nagyon nem, mert most már legalább nem tud bántani. Nem emlékszem pontosan, mikor történt, már vagy 13-14 éves voltam.

A világoskék melegítőm volt rajtam, amit ő varrt. Délután lefeküdtünk aludni, ő háulról átöltelt. elalvás előtt beszélgettünk, kérdezgetett. Majd azt vettem észre, hogy a fenekemhez dörgölőzik, húzogatja a fenekemet, hogy olyan szögben álljon, hogy a nemi szervét hozzám dörzsölhesse. Beszéltetett, néha visszakérdezett, hogy "tényleg, és még mi történt...", közben lihegett és dörgölőzött. Arra emlékszem, hogy rettentően szégyelltem magam. Nem értettem, mi történik, nehezen fogtam fel, amikor rájöttem, hogy az történik, amire gondolok. Egy idő után hasra fordultam, akkor abbahagyta. Mintha mi se történt volna, rá se mertem nézni. Soha nem beszéltünk róla.

Többször előfordult, hogy úgy ért hozzám, hogy nem akartam. Megállított a folyosón, hogy hadd nézze meg a mellemet, amikor növésben voltam, kamaszodtam, felhúzta a pólómat és megpuszilta. Nem akartam, nagyon nem. Volt, hogy a nemi szervemben turkált, a konyhában mások előtt, mert azt hitte, elkezdtem menstruálni. Pedig csak az ujjamat vágtam el és összevéreztem a hálóingemet. A keresztanyám is ott volt, emlékszem, hogy néztek egymásra, mikor azt hitték, menstruálok (12 évesen). Már a nézéstől is rettentően féltem és szégyelltem magam. Leskelődött utánam, ha a tükörben nézegettem magam, ahogy fejlődtem. Bejött, ha fürödtem. Eltiltott a fiúktól, a plátói iskolás szerelmeimtől is.

Állandó hatalmi harc ment köztünk, folyton védekezésben voltam, bármikor lecsaphatott, szóval vagy kézzel. Rengetegszer megvert. Pl. 15 évesen, mert nem akartam velük a strandra menni, hanem otthon akartam maradni olvasgatni. Abban a korban már gyakran előfordul, hogy a gyerek egyedül akar lenni. Ő pedig kiállt a kocsival a garázsból, majd behergelte magát és négy emeletet azért felrohant, hogy megverjen. Úgy megvert, hogy bepisiltem. Este, amikor apámnak el akartam mesélni, előadott egy nagyjelenetet, mártírkodott. Mindig ezt csinálta, amikor tudta, hogy rosszat tett. A két nővérem az autóban várta, hogy végezzen a veréssel. Soha senki nem védett meg tőle. Se az apám, se a nővéreim.

Igazából nem is a molesztálás volt a legrosszabb, hanem az állandó alázása. Hogy én mindig rossz voltam, én soha nem tudtam nekik megfelelelni. Rendszeresen megkaptam tőle, hogy nem várt gyerek voltam. Ezt vasárnapi ebédek után mesélte, amikor apám elment aludni, csak úgy mellékesen az ebédlőasztalnál. Hogy apám nem akart, mert olyanok leszünk, mint a nyulak. És amikor a kórházban meglátott, bepárásodott a szemüvege. Ergo akkor fogadta el a születésemet. Bezzeg anyám, ő akart...

Gyakorlatlag azt ültették el bennem, hogy rossz vagyok, nem érdemlem meg az életet. Állandóan lekurvázott. Tizenévesen aztán állandóan balhéim voltak, nem véletlenül. Jeleztem, ahogy tudtam, hogy baj van, de senki nem hallotta meg. 17 évesen bezabáltam egy rakás gyógyszert, kimosták a gyomromat, de apám egyszer sem kérdezte meg, hogy miért tettem.

Azóta is hatással van az életemre. Évek óta terápiára járok és próbálom feldolgozni, új kört indítani, de nagyon nehezen megy, tele vagyok haraggal. Mind a mai napig kevesebbnek érzem magam másoknál, rossznak, kicsinek, rondának, butának. Kepesztek mások szeretetéért. Most már jobb, mint volt, de még mindig mesze vagyok a kiegyensúlyozottságtól, egy boldog párkapcsolattól meg fényévekre. Karácsonykor aztán otthon kitálaltam. Azóta nincs családom. Pár hónapig úgy kommunikáltak velem, mintha mi sem történt volna, csak az időjárásáról és kajáról volt hajlandó beszélni velem az apám. Az egyik nővérem isteníti anyámat, az életét is átvette. Meg is mondta, hogy nem akar ezzel foglalkozni. A másik nővérem csak hülye, mártír. Apám leszúrt, hogy miért nem szóltam (gyerekként!), és most miért szóltam, és különben is mindenkit elmarok magam mellől, állandóan hisztizek, ezért hagynak el a férfiak. A nővéreim szintén hasonló dallamokat fújnak.

Igazából azt reméltem, hogy sikerül valalmiféle felmentést kapnom végre, hogy nem én tehetek róla, nem azért történtek velem ezek a dolgok, mert megérdemeltem, nem az én hibám, és rossz az, ami történt. Sajnos ezt senki nem mondja ki. Sajnos felmentést nem kaptam, még magamat sem nagyon tudom felmenteni. Azóta túlvagyok sok rossz kapcsolaton, sok rossz helyzeten. Látom benne a felelősségemet, de kikerülni nem tudtam. Volt egy főnököm, aki évekig zaklatott. Nagyon nehezen keveredtem ki és mondtam fel, mert tőle is rettegtem. Mint a szüleimtől, azoktól az emberektől, akiknek állítólag szeretniük kellene engem, akik állítólag szeretnek.

Sajnos tombol bennem a harag. Szomorú és magányos vagyok, nélkülük főleg, de nem tudom már úgy folytatni, mint korábban. Csak addig működött velük valamiféle kapcsolat, amíg loholtam utánuk. Amint erre nemet mondtam, már nem kellettem. Reméltem, hogy valamiféle új viszonyulást sikerül felém mutatniuk, de nem ez lett. Hazug, nárcisztikus, kőkemény emberek. Nem akarom szeretni őket, nem akarom, hogy hiányozzanak, nem akarom, hogy közöm legyen hozzájuk, mégis annyira nehéz, rengeteget sírok és várom, hogy egyszer bocsánatot kérnek. Egyszerűen nem értem őket.

Anyám mintapedagógus volt, faterom a mintakutató, én meg a ribanc, bukott erkölcsű, kurva... Ha igazam volt, akkor "nagyokos". Ja, és egy veszekedésnél azt is megkaptam, hogy utál (anyám). Olyan igazi undorral, lassan elnyújtva mondta: U-TáL-LAK. Amikor ezzel szembesítettem, megint levágott egy mártír szöveget, hogy persze, mert én csak azt hallom meg, amit az ember kétségbeesésében mond. Akkor éppen apám is ott volt, ezért ment a színház. Sajnos a haragomat az sem csillapítja, hogy már nem él. Megúszta basszameg! Faterom pedig azóta is lerázza magáról a felelősséget.

Öt és fél éve járok terápiára. Három és fél év után kezdtem el arról beszélni, amiről kellett volna, ennyi ideig tartott, amíg ezt be tudtam ismerni. Mit csináljak, hog elmúljon a haragom és az önutálatom? Hogy ne hiányozzanak? És hogy többet ez ne forduljon elő? Háborog az igazságérzetem, hog ezek mindent megúsznak, a volt főnökömet is beleértve? Hol van itt az igazság? Én váltok munkahelyet, én veszítem el a családomat, sőt barátot (hasonló viszonyulás, folyton beszól, javítgat, csupat jóiindulatból), amikor kiállok magamért? Egyszerűen nem múlik.