Sokat gondolkoztam, hogy leírjam-e a történetem. 1 hónapja még az sem tudatosult bennem, hogy érintett vagyok a témában. Az apám ugyan soha nem ért hozzám, de tudtam, hogy nem normális, ahogy viselkedett velem. Egy könyvben olvastam az abúzus fogalmát, majd rátaláltam Mara oldalára, ahol sokkoltak a fórumon leírt jelek, mert magamra ismertem.

Amivel kiegészíteném a leírtakat az az, hogy rettegtem, ha megnéztek a férfiak az utcán, vagy kaptam egy kedves bókot - pl milyen csinos vagy ma - egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Csak gyűltek a szép ruhák a szekrényben, én meg sokszor nem mertem felvenni őket. Szorongtam, ha társaságba kellett menni, ahol férfiak is vannak és sokszor lefagyok, ha a férfiak segítőkészek velem.

Azért már elkezdtem dolgozni a "nőiség témán", fél éve voltam Kriston Andrea tréningjén, ami után többször beugrott egy emlékkép, amivel nem tudtam mit kezdeni. A húgom és én pancsoltunk este a kádban, én kb. 10 éves lehettem, a húgom pedig 4. Egyszer odanéztem az ajtóhoz és láttam, hogy az apánk elhúzta az ajtón lévő függönyt (üvegablakos ajtó volt, régi ház) és nézett engem. Az a nézés belém égett, annyira furcsa volt, ahogy bámult és annyira szégyelltem ezt az egészet, hogy nem is akartam ezzel az emlékkel foglalkozni. Akkor jött az a könyv majd a fórumolvasás és tudatosult bennem, hogy nagyon is kell ezzel a témával foglalkoznom.

Az apámnak folyton undorító megjegyzései voltak - "Látom már domborodik a pólód. Milyen jó combjaid vannak. Na és odalent van már valami? " csak hogy néhányat említsek. Nagyon viccesnek tartotta magát. A mellemhez és a fenekemhez is csak "viccesen ért hozzá"... meg akart csikizni. Persze mindig igyekeztem elkerülni ezeket, de sajnos nem tudtam láthatatlanná válni.

Ha felvettem egy szoknyát elkerülhetetlen volt, hogy meg ne jegyezze, így inkább fiúsan kezdtem öltözködni.

Emlékszem egyszer levest főztem, ő is a konyhában volt, anya dolgozott. Megkóstoltam a fakanállal az ételt, ő pedig hozzám simult és megjegyezte, "a szűznyáltól finomabb lesz".

Ez annyira undorító. Még ennyi év után is. Soha nem ért hozzám de... azt hiszem, van min dolgozni.