Elolvastam az összes itt leírt történetet, sorban egymás után. Majd napokig őrlődtem, vajon leírjam-e, ami velem történt, hisz jó pár történethez képest az enyém mondhatni semmiségnek tűnhet. De nem az, hiszen máig gyakran eszembe jut. Próbálom magamban kisebbíteni a történtek súlyát, de hatással van rám majd 30 éve, ahogy az elkövetővel való "kapcsolatomra" is, hiszen bár a bátyámról van szó, hosszú évek óta még a létezéséről sem vagyok hajlandó tudomást venni.

Persze nem "csupán" amiatt, amit velem tett, hanem amiatt, amivé lett, ahogyan a szüleinkkel is bánt.

Még óvodás lehettem, mert tisztán emlékszem a díszes hímzett papucskára, amit az ovis farsangi jelmezemhez kaptam és aznap este nem is voltam hajlandó levenni, sőt fogadkoztam, hogy aludni is abban megyek. A báyám, aki nálam 11 évvel idősebb, már lefeküdni készült a saját szobájában, anyukám épp az ő holmiját pakolászta a szekrényébe, én pedig körülöttük ugrabugráltam. Nem tudom honnan jött az ötlet, de emlékszem, hogy kérleltem anyukámat, hogy aznap a tesómnál alhassak. Az ottalvás nekem akkoriban izgalmas, örömteli dolognak tűnt, hiszen amikor az unokahúgommal ott alhattunk a nagymamáéknál, az mindig olyan jó emlék volt. Talán innen vehettem az ihletet, de a motivációra sajnos már tényleg nem emlékszem.

Anyukám kiment, én bebújtam a bátyám mellé, és leoltottuk a lámpát. Nem sokkal később éreztem, hogy a testvérem benyúl a bugyimba, és elkezd simogatni. Én teljesen megdermedtem, mozdulni sem mertem. A bátyám egy ideig simogatott ott lenn, majd megkérdezte, hogy nem akarom-e én is megsimogatni a hasát. Nem tudtam, nem mertem válaszolni, ezért megint megkérdezte. Ekkor sem válaszoltam, ezért megkérdezte, hogy alszol? Én pedig úgy csináltam, mintha erre a kérdésre ébredtem volna fel, és gyorsan felkeltem, majd átrohantam a szüleimhez a nappaliba, ahol ők épp tévét néztek. Nem vettek észre semmit, nem is lett ügy az egészből. 

Emlékeim szerint soha többé nem ismétlődött meg a dolog, de attól kezdve nem szerettem a bátyám közelében lenni, pedig addig mondhatni rajongtam érte. Évről-évre hidegebb lett közöttünk a kapcsolat, ő szépen lassan elzüllött, alkoholista lett, és látványosan utált engem, mivel szerinte otthon én vagyok a bezzeg gyerek, én kapok mindent. Ez a valóságban arról szólt csupán, hogy a szüleim büszkék voltak rám, mivel vele ellentétben egy jól tanuló, szorgalmas, megbízható gyerek voltam. Egy gyerek, akit bár zaklatni csak egyszer próbált a bátyja, de a gyerekkorát elvette azzal, hogy végig kellett néznem nap, mint nap az alkoholista műsorát, mely többnyire arról szólt, hogy (elnézést a kifejezésért) segg részegen ordítozik a szüleimmel nyomdafestéket nem tűrő stílusban, hogy adjanak még neki pénzt italra, cigire, vagy játékgépre, illetve velem, ha épp a szeme elé kerültem. Soha, egyetlen barátomat sem mertem elhívni hozzánk, mert mindig attól rettegtem, hogy vajon aznap milyen műsor lesz otthon. 

Kamaszkorom elején jó párszor sírva rohantam el otthonról, haragudtam a szüleimre a tétlenségük miatt, egy esetben figyelemfelkeltés céljából még édesanyám nyugtatóit is beszedtem. A megváltást a vidéki iskola, és a kollégium hozta meg számomra (leszámítva természetesen az otthoni hétvégéket). Ezt az embert, és a viselkedését a szüleim mégis tűrték, egészen a bátyám 40 éves koráig. Már főiskolásként egyik hétvégén én magam csomagoltam össze a holmiját, és mondtam édesanyámnak, hogy vagy a saját lábára áll végre a kisfia, vagy én leszek ritkán látott vendég a házban. (Én ekkor már évek óta dolgoztam, és főiskolára jártam párhuzamosan, és csak hétvégékre mentem haza.) 

Végül a szüleim vettek neki egy házat, a bátyám elköltözött, de amíg éltek a szüleink, mindvégig ők tartották el. Apukám halála után édesanyámat hiába faggattam időről-időre, hogy miért tűri, az alkoholizmusát, a lehúzását, az elviselhetetlen stílusát, amely minden tiszteletet nélkülöz, de anyukám mindegyre csak azt válaszolta:- Most mit csináljak? Ő is a gyerekem. 

Végül ennek a "gyereknek" köszönhetően anyukám pár éve öngyilkos lett. 

Emlékszem, egyszer már felnőttként elmeséltem anyunak, hogy a bátyám egyéb érdemei mellett ovis koromban zaklatni próbált. Anyukám arcán csak kételyt láttam, és nem is kérdezett semmit a dologról. Pár hétre rá ő maga hozta szóba, miszerint rákérdezett a bátyámnál erre, de ő azt mondta, hogy nem történt semmi. Láttam rajta, hogy hisz neki, én pedig nem beszéltem róla többet vele. Ahogyan mással sem, a mai napig. Köszönöm az oldal létrehozóinak, hogy megtehettem!