Honnan tudják? Honnan tudják ezek az emberek, felnőtt, érett férfiak, hogy melyik az a kislány, akit lehet? Aki van annyira megfélemlített, van annyira összetört lelkileg, hogy büntetlenül, következmények nélkül lehet őt/őket zaklatni?! Stigma van rajtam?

Egészen kicsi korom óta emlékszem, hogy a nyaralások alkalmával nagypapám, akit csak nyáron láttam egy-egy hónapig, nyúlkál a bugyimba... És nagymamám nagyon mérgesen engem ver meg érte, mert én "akarom" és biztatom a papát, hogy csinálja ezt velem. Sokszor megvert... Anyu azt mondta, biztos megérdemeltem, én vagyok az oka. Nem volt rá kíváncsi, mi volt az indok, de már egyre kevésbé szerettem nyaralni menni papáékhoz.

Kb. 7-8 éves lehettem, amikor anyu sokadik élettársa, akivel már tartósan együtt él, ugyan ezt csinálta velem. Honnan tudta, hogy lehet?! De ő jóval tovább ment, nem elégedett meg a "nyúlkálással", a tapogatással, fogdosással és az állandó beszólogatással... (Megnyalogassam a kis puncidat? De szépen nőnek a cicijeid, elszopogatnám... Bedugom az ujjam a puncidba, neked is jó lesz! - szörnyű volt, nem is értettem, de az izgatottsága nagyon átjött és borzongatóan idegesítő és borzasztó volt.) Kb. 9 éves koromban megerőszakolt, utána már szinte minden olyan napon, amikor anyu délutános vagy éjszakás volt, vagy csak átment a szomszédba, vagy elment a boltba. Nem tudhattam, hogy mikor jön rá éppen a dolog, mindig kéznél voltam neki. Ha nem megdugott, akkor a farkát kellett fogdosnom az asztal alatt vagy kivernem. De volt olyan is, hogy éjjel arra ébredtem, hogy épp gyömöszöli a számba, én meg fuldoklom, mert az orramat befogta, hogy ne kiabálhassak. Anyu sokszor hajszál híján rajtakapott bennünket, de mindig csak annyira, hogy zilált volt a ruhám, vagy nagyon lihegett a nevelőapám, én meg rémültem mentem volna mosakodni, de nem engedett... Sosem szembesítette őt azzal, amit csinált, mindig elnézett másfelé, feladatot talált nekem... Próbáltam szólni a tanároknak a suliban, de csitítottak, nem hallgattak végig. Nevelőapám mindig azt mondta, nem történt semmi, ez teljesen természetes dolog, ő nem az apám, csinálhatja, úgysem hisz nekem senki. 

Azt hittem, sosem lesz vége. Azt mondta, nem kellek senkinek, haszontalan, büdös kurva vagyok és az leszek egész életemben. Mindig azt és úgy éreztem, nem vagyok semmire sem jó. Rengeteget olvastam, az volt a menedékem, a képzeletemben okos voltam, kedves és mindenki szeretett. Én voltam a pöttyös és a Verne könyvek hőse, bejártam a világot... Sokat és jól tanultam, jó fejem volt. Gyűlöltem a tesiórákat, féltem levetkőzni, megmutatni a testem. Azt éreztem, mindenki látja rajtam, hogy kurva vagyok. A húgom 3 évvel fiatalabb nálam, vele nem próbálkozott, de helyette is engem "baszott" meg. El is mondta minden egyes alkalommal, hogy "szétbasz", a "picsámat is szétbassza", mert megteheti. Nem fájt már, amit csinált, de azt éreztem, kívülről is látszik, hogy szétbaszott... A mai napig sem szeretek levetkőzni. 

Kb. 14 éves koromig tartott a dolog. Azért csak addig, mert akkor elkezdtem másik városba, másik iskolába járni, ahol koleszos lettem. Akkortájt megismerkedtem egy kedves fiúval, beleszerettem. Nagyon sokáig nem volt köztünk semmi testiség, a csókolózáson kívül. Érdekes, ahogy visszaemlékszem, nevelőapám sosem akart velem csókolózni... A fiú azóta a férjem lett. Nagyon hihetetlen volt, hogy szeret és kíván. Nehezen meséltem el neki, hogy mi történt velem. Súlyos fenyegetést kapott a páromtól a nevelőapám és onnantól megszűntek a zaklatások teljesen. Közölte vele a a párom, hogy ha csak gyanítja, hogy még egyszer rámnéz, bármilyen hátsó szándékkal, akkor nem éli túl. Utána történt, hogy légpuskával ránk lőtt az ablakból, amikor sétáltunk az utcán. Akkor volt némi tetlegesség, csak két nagy pofont kapott, de soha többet nem mert hozzám érni, semmilyen formában. Nagyon nehezen melegedtünk bele a szex témába. Első néhány alkalommal sírtam szex közben, szex után... 

A mai napig nem meséltem el senkinek, a férjemen kívül. A szex közöttünk nem tabu téma, de volt időszak, amikor szinte egyáltalán nem kívánom/kívántam és ő megértően végighallgatott és most is vígasztal, ha kiborulok. Vannak rosszabb és vannak jobb időszakok az életünkben. 

A legrosszabb még mindig a bűntudat. Tényleg én akartam? Tényleg nem vagyok jó semmire? Gyűlöltem magam. Nehéz együttélni ezzel a tudattal. Nem lehetetlen, de nehéz. 

Anyuval a viszonyunk nem felhőtlen, de én igyekszem. Érdekes, hogy így, felnőtt korunkra, ő a húgomat választotta, vele napi kapcsolata van, sokat vigyáz az unokákra, nyaralni jár velük. Hozzánk két-három havonta jön, de nem túl szívélyes a viszonya a férjemmel. Ő nem tud és nem akar megbocsátani anyunak, de erről sosem beszélnek. Ahogyan én sem. 

Köszönöm, hogy ezelet szóba önthettem. Szükségem lenne vagy lett volna jó emberre, jó tanárra, jó orvosra, aki segít és mellettem van. Nem mindig éreztem magamban azt az erőt, amit most.