Korán érő kislány voltam, legalábbis testileg. Rendszeresen nyaraltam közeli rokonoknál (még a névtelenség mellett sem merem leírni a pontos rokonsági fokot...), ahol egyszer valaki simogatni, tapogatni kezdett, benyúlt a fehérneműm alá is. Ágyban feküdtünk. Egy nyolc-kilencéves kislánynál még természetes hogy szívesen bújik a nagy franciaágyba, a felnőtt hozzátartózók mellé, együtt tévézni, mielőtt elmegy a saját ágyába.

Tudtam, hogy ami most történik, az nagyon nem normális. Semmire nem emlékszem abból, hogy mit mondtam vagy csináltam, csak arra, hogy miután egyedül lefeküdtem a saját ágyamban, arra gondoltam, hogy "ez nem történt meg, csak álmodtam". Utána egy jó darabig teljesen egyszerű, hétköznapi, banális események után mindig el kellett gondolkodnom, hogy most az adott esemény megtörtént-e vagy sem? Csak azért, mert ezt az egy, fájdalmas dolgot így próbáltam eltemetni magamban. Én innentől datálom, hogy az ajtót is mindig hatszor ellenőrzöm, hogy tényleg bezártam-e... 

Senkinek nem meséltem el jó darabig. Csak később, tizenéves korom elején a legközelibb, legszívbélibb barátnőimnek. Sokat gondolkodtam a húszas éveimben, hogy ennek a történésnek szerepe van-e abban, hogy a "normálistól" sokkal, sokkal később kezdtem a testi kapcsolatot a fiúkkal. Pedig én nem éreztem, hogy félek. Csak az idős férfiaktól viszolyogtam... Annyira, hogy amikor még hittanra jártam- olyan kilenc éves lehettem, nem sokkal a történet után-, és egyszer egyedül maradtam a hittan teremben a pappal, én úgy ültem a széken, mint aki bármikor felugrik és kirohan a teremből. 

A testvéremet sosem engedtem egyedül nyaralni ezeknél a rokonoknál, pedig ő fiú. De még őt is féltettem. Ha már valaki a saját közeli hozzátartozóját, egy gyereket molesztál, akkor talán már az is mindegy neki, hogy fiú-e vagy lány...erre gondoltam, és óvtam ezektől a helyzetektől a testvéremet. 

Ez a rokonom mostmár idős, megtört ember. Most is, anno is köztiszteletben álló volt a településen; kedves, joviális embernek tartják. Nem tudom, miért tette, amit tett. Ma már nem beszélek róla senkinek, nem szeretnék fájdalmat okozni sem a rokonoknak, sem magamnak. Ennyi év távlatából szinte súlytalan a történet. 

Csak azért írtam le, hogy tízből egy érintettként én is hallassam a hangom. Mert van, aki kevésbé szerencsés: nem éri be simogatással a zaklató, erőszakot is tesz. Van, akinek az egész felnőtt életét, szexualitását megkeseríti egy ilyen abúzus. 

Én "revansot vettem": harmonikus, élénk szexuális életem van a párommal, nem hagytam magam, csak azért is kiveszem a részem a testi örömökből.