A történetem gyerekkoromban kezdődik, mint ahogy sok más emberé is. Talán kicsit zavaros lesz a beszámolóm, de az agyamban is eléggé össze-vissza minden. Feltehetően két oka van, amiért csak foltokban emlékszem mindenre: egyrészt nagyon régen történt, másrészt az agyamnak olyan mély szegletébe rejtettem őket, hogy nagyon nehéz előhívni. Olyan sokáig nem beszéltem róla senkinek, hogy már azt sem tudom, hogyan kezdjek bele, de azért most megpróbálom.

Nálunk gyakoriak voltak a közös fürdőzések, kádban ülés esténként: apa, anya, két gyerek, ami ugyan lehetne egy idilli családi élet mintaképe is, de rohadtul nem volt az. Legalábbis számomra. Nem is volt semmi baj addig, míg apámmal kettesben nem maradtunk. Fürdőzések alkalmával az én feladatom volt apámat megfürdetni, amit én örömmel vállaltam is. Az utóbbi időben kezdenek ezek az emlékek egyre jobban zavarni, a fel-felugró képek, ahogy apám a fürdőkádban ül, és a kezem a nemi szervére helyezi, hogy még ott is mossam meg alaposan, vagy ahogy míg én mosom, ő fejét hátradőlve dohányzik, majd rándul párat, aztán elélvez. Persze akkor nem is tudtam, mi történik, csak azt, hogy nekem aput mindig meg kell mosni, és cserébe ő is megmos engem. Ez gyakran nem állt másból, csak a nemi szervem fogdosásából.

Van még egy emlékfoszlányom arról, ahogy egyik éjjel arra kelek, hogy a pizsamámat lehúzták, és apám feje a lábam közt van. Aztán hirtelen felkapcsolódik a lámpa, bejön anyám, és kiabálva kizavarja apámat, aki szó nélkül távozik. Én sírni kezdek, mire anyám idegesen rám szól, arra már nem emlékszem, mit mond, csak az irántam érzett dühre emlékszem. Aztán ott, sírás közben lekapcsolja a lámpát és rám vágja a szobaajtómat. Lehettem olyan 6-7 éves, és a mai napig nem tudom, hogy csak azért olyan homályos az emlék, mert csak egy rossz álom volt az egész, vagy mert tényleg meg is történt.

Emlékeimben él még, hogy egyszer az iskolában, nagyjából másodikos vagy harmadikos lehettem, elmeséltem a tanítónak, hogy mi apuval bizony szoktunk csókolózni, majd idéztem apám néhány mondatát is, amiket a fürdőkádban mondogatott nekem mindig („azért mossa meg apu a puncidat, hogy tudd, hogy kell, hogy majd amikor a fiúk azt akarják nyalni, akkor tiszta legyen. Hidd el, nagyon fog tetszeni.”) Tanító néni összeráncolta a homlokát, magával hívott egy másik tanítót, odajöttek hozzám még vagy tíz másik gyerek kíséretében, és elkezdtek faggatni. Persze rögtön zavarba jöttem, teljesen elszégyelltem magam, és utána kimentettem annyival a szituációt, hogy „csak vicc volt”, mire jól leteremtettek, hogy ilyennel nem illik viccelni.

Azt a szégyenérzetet soha nem fogom elfelejteni, amit akkor éreztem, úgyhogy soha többet nem említettem senkinek semmit arról, mit mond nekem apám, vagy mi történik köztünk. Amikor iskolából hazaérve még aznap elmeséltem a szüleimnek az esetet, anyám teljesen kikelt magából, apám meg csak röhögött, hogy sikerült megbotránkoztatni a tanítót. Szerintem számára ez az egész nem jelentett semmit, nem is értette, miért van anyám annyira felháborodva. Számára ez nem volt szexuális zaklatás, mert végül is nem tett velem semmi rosszat az ő meglátása szerint, meg semmi olyat sem, amit én ne akartam volna. Merthogy imádtam apámat, össze voltunk nőve, bármit megtettem neki, amit csak kért, és soha semmi kivetnivalót nem találtam benne, mert hát miért is találtam volna.

Ezt követően nem is zaklatott többet, legalábbis nincsenek róla emlékeim, ahogy kezdtem nagyobb lenni, nem is fürödtünk együtt, sosem jött be, mikor tusoltam, a szobámba lépés előtt mindig kopogott. Össze voltam zavarodva tiniként, nem értettem, hogyan lehetnek apámról olyan kétes emlékeim, mikor ilyen mintaszerűen viselkedik velem. Igaz, sokszor el is hagyott bennünket, és nyilván mikor nem élt velünk, nem is tudott velem semmit tenni. Aztán mikor utoljára hazaköltözött néhány évre, akkor még párszor sopánkodott, hogy milyen jó volt, mikor még kicsi voltam és együtt fürödtünk, de soha semmi többet nem mondott és nem tett.

Próbáltam az egészet elfelejteni. Próbáltam úgy tekinteni a dologra, hogy apám nem is tett semmi rosszat, hisz én mindenbe beleegyeztem, nem az ő hibája volt. Próbáltam ártatlan eseteknek titulálni őket. Próbáltam elhitetni magammal, hogy apám nem tudta, mit csinál, hogy nem tudta, milyen nyomokat hagy az majd bennem, hogy azt hiszi, nem fogok rá emlékezni... Annyi felmentő mondatot kreáltam számára, hogy felsorolni sem tudom. Csakhogy ezek a képek az utóbbi időben egyre többször elém tolakodnak, egyszerűen feszít belülről az érzés, hogy meg kell osztanom valakivel, el kell mesélnem valakinek. Csakhogy olyan mélyen él bennem a szégyenérzet, hogy képtelen vagyok rá, továbbá a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy elhiszi-e bárki, amit mondok, vagy hogy tekinthető-e egyáltalán zaklatásnak az, ami velem történt.

Ha végre tudnék beszélni róla, akkor talán eljönne az is, hogy végre a saját szexualitásomat is elfogadjam. (Leszbikus vagyok, ami azt hiszem, nincs kapcsolatban azzal, amit apám tett. Sokkal korábbról vannak emlékeim arról, hogy szeretem a lányokat, mint ahogy apám elkezdte volna az esti „fürdetéseket”. Tehát nem hinném, hogy a kettő összefügg, de abban egész biztosan vastagon benne volt, hogy képtelen voltam elfogadni magam. Érdekes felfogásra utal, hogy számára amit velem tett, az teljesen elfogadható, ugyanakkor a leszbikusság szerinte undorító, a homoszexuálisok pedig állatok, akiket irtani kellene.)

Furcsa mód sokáig anyámra haragudtam és őt gyűlöltem, amit nem is nagyon értettem. Talán mert magamra hagyott, és nem segített, holott tudnia kellett neki is, hogy nem normális, amit apám művel velem. Sokáig nem haragudtam apámra, sőt, sokkal jobban szerettem, mint anyámat. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, aztán az utóbbi években ez megfordult. Ahogy a szüleim elváltak, és ahogy anyámmal valamelyest normalizálódott a viszonyunk, úgy távolodtam el apámtól egyre jobban. Júniusban lesz egy éve, mivel képtelen vagyok arra, hogy tettessem magam. Nem akarom látni, nem akarok beszélni vele, nem akarom felelősségre vonni, semmit nem akarok. Csak túltenni magam az egészen, hogy békét leljek végre.

Hát ennyi lenne az én történetem. Legalábbis amire emlékszem belőle. Furcsa volt leírni mindezt, de hiszem, hogy megosztani másokkal a velem történteket a gyógyulás első lépcsője lehet.