Nekem is kusza emlékeim vannak az esetről, kisiskolás koromra vezethető vissza a történet. Szüleim gyakran látogattak kereszt szüleimhez, nagybátyámmal gyakran maradtunk kettesben is. Így aztán történt olyan, hogy meg kellett fogjam a hímvesszőjét, ő is hozzám nyúlt, olykor pornó filmmel szórakoztatott vagy striptease showjával.

Kamaszkoromban, mikor szívesen kerültem volna el nagybátyámék házát, anyum ragaszkodott a családi szent béke megtartására és még az arcon puszilás protokollja elől sem tudtam kibújni, de ekkora már nem maradtunk kettesbe sosem. Aztán valamikor egyetemista éveim alatt meghalt, míg mindenki végtelenül sajnálta, én örültem, hogy végre megszabadulhattam tőle. Ezután nagynéném, anya testvére mindig furcsának tartotta, hogy sosem látogatom a sírt.

Sosem éreztem jól magam a bőrömben, nem tudtam honnan ered a hangulatingadozásom, szokásos depresszióm, végtelen alacsony önbecsülésem. Valahogy tudtam, hogy ez, amiről már halvány de mégis élénk emlékeim voltak nem lehetett helyénvaló. Aztán sokat segített az erről szóló szakirodalom, és végül egy szakember. A gyógyuláshoz rengeteg idő és energiára van szükség amíg úgy érzed megint picivel könnyebb az élet, mint volt és ez az állapot egyre inkább állandó marad.

Miután befejeztem a terápiát, még ezelőtt jópár évvel, elhatároztam, hogy beszélek édesanyámmal, akivel gyerekkorom óta bizalmatlan kapcsolatban álltunk. Meglepődtem, amikor azt mondta, tudott a dologról, mivel elmondtam neki kiskoromban és ő arra intette nagybátyámat, hogy hagyja abba. Viszont ennek ellenére a történet folytatódott, később kiderült, hogy mégsem tett még ennyit sem az ügy érdekében, mivel félt a családtól, félt, hogy nem hiszik el h egy ilyen jó ember képes lenne erre és a családja tekintélye többet ért nálam. Míg én próbáltam hozzá közeledni, ezt a megrázó eseményt amiről végre tudtunk valamennyire nyíltan beszélni, lekicsinylően kezelte és úgy vélekedett róla, mintha megtette volna a tőle telhetőt, sajnálja hogy ez történt. Sokszor előkerült még azóta a téma, megértettem miért nem áll ki sosem mellettem a későbbi életem során, mivel ez nemcsak gyerekkoromban, természetesen utána sem volt "szokása". Félig-meddig dühében, bevallotta h tévedett egyik veszekedésbe torkolló beszélgetésünk során. Apukám addig nem tudott semmit és iszonyúan mérges lett, mivel ő akarata ellenére ki lett zárva a történtekből így most nagyon szenvedett, hogy nem tehetett semmit sem.

Sokáig bosszantott a dolog, hogy ennyire magamra hagytak, és még idő elteltével sem egyértelmű a megbánás,ilyen körülmények között próbáltam kihozni a legjobbat a helyzetből, megbékélni talán a legnehezebb dologgal, hogy nemcsak akkor voltam egyedül, hanem most is. A megbocsátás jó volt nekem, mert felülkerekedtem a helyzetemen, és áthelyeztem a történetet egy másik dimenzióba. Egy ilyen felfoghatatlan történetet nem lehet csak egy hasonló "felfoghatatlan" világban megmagyarázni. A temetőbe vittem virágot neki, és otthagytam terhem nagyobb részét. Most arra törekszem, hogy azzal foglalkozzak, ami örömöt hoz életembe, próbálom szeretni önmagam, hogy ha már a gyerekkoromat elrontották mások, amikor én nem tudtam erre megfelelően reagálni, a felnőttkoromat ne rontsam én tovább.