Anyám a helyi tsz-ben dolgozott állatgondozóként. Én gyakran voltam ott vele az istállóban, gondolom azért, hogy ne legyek otthon egyedül. Hét éves lehettem. Anyám munkatársnőjének a fia jóval több, nem tudom mennyivel, talán tízzel vagy többel.

Nem szokott az istállóban járni, nem tudom hogyan került oda pont akkor amikor én is ott voltam. Nagy épület volt ez az istálló, több helyiséggel. Anyám kiment a szabad ég alá a kinti karámhoz a vályút tölteni vízzel, hogy ihassanak az állatok. Tavasz lehetett. Én benn maradtam az istállóban. Odajött hozzám ez a fiú, hogy akarok-e kisfecskéket látni. Akartam. Persze hogy akartam. Attilának hívták, gyűlölöm ezt a nevet. Akkor menjünk át a szénatárolóba mondta, és átmentünk.

Képszakadás. Fekszem a szénában, alul nincs rajtam ruha. Semmi. Pedig nadrág volt rajtam meg harisnya és bugyi is, de most semmi. Lenézek és látom magam hogy meztelen vagyok. Beégett a retinámba ahogy látom, hogy hozzám nyomkodja azt az érzésre meleg, de amúgy puha és főleg vastag és nagy valamit. A meztelen bőrömhöz. Nem tudom mi történik pontosan, de zsigerileg érzem hogy ezt nem lehetne, nem szabadna. Félek is, minek jöttem ide? Kérlelem hogy ne, hogy hagyja abba, hogy engedjen innen kimenni, és már felfogtam hogy buta vagyok mert becsaptak és a kisfecskék... ugyan hagyjuk már. Sírok.

Képszakadás. Majd képfoszlányok, az ő anyja nyit be, valami feladat van, vagy mit csinálunk itt. Tényleg mit? Képszakadás. Nem tudom hogy került rám vissza a ruha és nem tudom hogyan kerültem ki onnan. Csak azt hogy buta vagyok, mert becsaptak.

Ha megtörtént velem aminek nem lett volna szabad, akkor azt jótékony homály fedi, mint mikor a tű ugrik a lemezen. Onnan folytatjuk, nem érdekes mi történt közben. Hiszen csak egy kislány vagyok, majd kinövöm vagy elfelejtem! Mi baj lehet???

Mentem anyám felé a fűben, alig vártam hogy odaérjek a karámhoz. Elmondtam neki hogy mit mondott és mit csinált az Attila és vártam hogy szóljon.....az anyám...

Szólt is: - Hazudsz, meg minek mentél oda?

Hazudok? Én hazudok? Minek mentem oda? HÁT HONNAN TUDTAM VOLNA??? KICSI VAGYOK!!!! CSAK HÉT!

Veszekedtem, szemrehánytam, fájt, kikerültem a világűrbe. Egyedül. Megfordult velem a világ, éreztem az agyam bukfencet vet a koponyámban. A mellkasomban is fájdalmat éreztem. Nem tudom a fejemben vagy a mellkasomban tombolt jobban. Most akkor kihez mehetek????

Többé nem szerettem az anyámat. Egy pillanatra sem. Volt amikor sajnáltam, és gondoskodtam is róla amikor muszáj volt, de többé nem tudtam szeretni. Bezárultam mint a kagyló héja. Apám masszív alkoholista volt, a kapcsolatunk a nulla felé konvergált. Szóval apám nem volt soha, de most meg már anyám se. Senkiben nem lehet megbízni és mindenki egy rohadék, ezért később megpróbáltam kiolvasni a falusi könyvtárat. A betűk és a számok legalább nem hazudnak. A mesék és történetek álomvilágában ragadtam.

Felnőttként már tudom, hogy anyámnak (is) komoly önértékelési problémái voltak és nagyon sérült személyisége. Talán ezért hagyott cserben. De isten látja lelkemet, még tudta tetézni ezt is.

A gyűlölet bennem maradt, akartam hogy Attila meghaljon. Nagyon akartam, erősen és szokszor gondoltam rá, úgy éreztem megérdemli. A Jóisten(?) meghallgatott, megtörtént, tán 30 éves ha volt, vagy annyi se. (Majd megnézem a sírkövön, jogom van hozzá hogy nézegessem hiszen volt közünk egymáshoz.)

Győztem! Addig a pillanatig, míg anyám feketét nem öltött, hiszen megy a temetésre. A búcsúztatásra! Mert mégiscsak a munkatársnője fia volt.

Az agyam újra bukfencet vetett. Hiába üvöltöttem vele, hiába tettem szemrehányást, elment a temetésre. Mert mit fog szólni a falu? Tán azért.

Újra elárult engem.

Egy alkalommal apám részegen beszélgetni kezdett velem, ekkor is kicsi voltam és valamiért megsimogatta a hasamat. Anyám aki látta ezt, szokatlanul nagyon durván ordított az apámra, hogy hagyd békén a gyereket. Teli gyűlölettel és teli indulattal szólt neki. Azóta is motoszkál bennem, tán korábban is történt velem valami amit az agyam törölt? Itt is ugrott a lemezen a tű? Sosem fogom megtudni, nem élnek már ők sem.

50 vagyok és még mindig hordozom. Idővel beszéltem róla a férjemnek, de az apámnak, az ismerőseimnek és a barátaimnak sose. Anyámmal néha álmodom, de annyira tele vagyok haraggal és gyűlölettel, hogy mielőtt megütném, a kezelhetetlen indulattól hirtelen kiszakadva ébredek fel minden alkalommal.

Tudom, hogy aki 20 és 30 év elteltével szól erről és nyílik meg, előtte pedig hallgat és magába temeti, az igazat mond. Tudom, mert évek óta olvasom ezeket a történeteket, de az enyémet eltussoltam. Mindig arrébb lökdöstem a tudatomban, hogy még ne, nem jöhet ki mert szégyellem, és nem is bírok szembenézni vele. Ma már tudom kicsit távolabbról szemlélni és tudom kicsit tárgyilagosabban nézni. Ma reggel képes voltam leírni, tovább tartott mint másnak, de gyengébb is vagyok mint más, meg gyávább is.

Azóta csoportra osztom az embereket. Van aki elárul és van aki nem. A baj az, hogy nagyon kevesen vannak akik nem. Aki nem árul el, szeret. Aki elárul, nem szeret. Engem senki se szeret.