Gyerekkoromban a hétvégéket gyakran töltöttük nagyszülőknél. A nővéremet mindig az apai, engem meg az anyai nagyszülőkhöz helyeztek el. Imádtam a nagyszüleimnél lenni, imádtam a nagyapámmal sétálni az LTP játszóterein. Kb 11 éves voltam, amikor meghalt a nagyapám, nem voltam igazán szomorú a halála miatt. Évekkel később elkezdtek beugrani képek, hogy a nagyapám az ölébe ültetett és benyúlt a bugyimba.

Lassan összeállt a kép. Nem tudom hányszor történt, hány évesen és hány éven keresztül, de gyanítom sok. A nagymamám egy reakciójából tudom, hogy tudhatott arról, milyen ember a férje: azt magyaráztam épp az anyámnak telefonon, hogy a nagypapa mindig piszkál a görkorival, hogy milyen drabális darab . A nagymamám rögtön megkérdezte, hogy mi az, hogy piszkál, és rögtön mondjam el ha úgy piszkál. Persze rögtön tudtam, hogy tagadni kell mindent, bár senki nem mondta.

Amikor összeraktam, hogy mi történhetett velem, úgy éreztem, hogy ezt egyedül kell feldolgoznom, és ezzel nincs mit tenni. Később a nővérem került más családtaggal bajba, ezért elmondtam neki, hogy tudja, nincs egyedül.

A történtek után nem zárkóztam be, egy társasági, nyitott, népszerű, az élet szinte összes területén sikeres életet élek, mégis rengetegszer van ok nélkül nagyon rossz kedvem. Igazából ez egy melankólia függöny, ami persze rengetegszer fellibben és jókedvbe, pörgésbe vált, de mégis valahogy meghatározza az alaphangulatom.

Végül ez is volt az ok, amiért elmentem pszichológushoz pár hónapja. Néhány hét után elmondtam neki, hogy ez történt. Még elég hosszú terápia áll előttem, de egy dolgot megértettem: nem ok nélküliek a hangulatingadozásaim, a szomorúságaim, van ennek oka, csak annyira mélyen a tudatalattiban, amit nehéz már visszakövetni egyedül. Ez a tudat végtelenül megnyugtat, meg az is, hogy azt mondta, ezt teljesen fel fogjuk dolgozni.

Amikor apámnak elmondtam nemrég, hogy mi történt, nagyon rossz volt látni, hogy mennyire fáj neki hallani, hogy mi történt velem. Persze magát hibáztatta.

Engem viszont egy dolog nem hagy nyugodni. Világossá vált anyám pszichoszomatikus betegségeinek átgondolásakor, hogy ennek a hátterében csak egy valami állhat: őt is zaklatta a nagyapám gyerekkorában. Ebben biztos vagyok. Tudnia kellett tehát, hogy hova küld. Amúgy sem vagyunk jóban, szeretnék rá nagyon haragudni, hiszen hogy tehette ezt velem, de még haragot sem érzek iránta, csak sajnálatot.