Lehet, többször is fogok írni, mert többen tették meg velem... nem vagyok képes velük szembenézni egyszerre. Nem emlékszem mindenre pontosan. Sokáig egyáltalán semmit nem tudtam, pár éve kezdtek előjönni, bevillanni emlékek, nem mindet tudom sorrendbe tenni.

Először el sem akartam hinni hogy igaz lehet, de az. Megtörtént mind. Megmagyarázza a kisiklott életemet, azt a poklot amivel együtt kell élnem, ami miatt már soha nem tudom meg ki lehettem volna. 37 vagyok. Túl tönkrement házasságon, tönkrement kapcsolatokon, ellenem fordult és elvesztett gyermeken, otthonról otthonra, munkából munkába vándorolva, segítséget évek óta hiába kérve. Persze ezzel a kitétellel lehet hogy sokakat megsértek akik mégis rám ismernek. De a bűntudatkeltés, a "lépj tovább", a "keress pszichológust" (hánynál voltam már!!!), önzőséggel vádolás nem segítség.

Ő az egyik, akinek az emléke most a legintenzívebben kínoz:

10 éves lehettem vagy 11. Nagyapámnál nyaraltam. Nagyapám, de nem vér szerinti. Nem mint ha ebből a szempontból fontos lenne. Leküldött a pincébe cseresznyebefőttért. A kazán után volt a szénhalom, előtte polcok. Válogattam, utánam jött. Lecsúszott a rövidnadrágja, vagy letolta, nem tudom. A számba kellett vennem. Azt mondta megver ha bárkinek elmondom.

Másnap, kora reggel elfutottam nagymamámhoz. Másik faluba, 10 kilométer. Estére eljöttek a szüleim, összeszidtak, visszavittek, és bocsánatot kértek amiért ilyen neveletlen vagyok. Éjjel a nagyapám ahogy ígérte, megvert. Nem mondtam senkinek semmit. Őt is eltemette a tudatom évtizedekre. Ő legalább nem dugott meg.

A másik. Őrá kezdtem emlékezni először, miután menetrendszerűen - és mint megtudtam tünetszerűen - összeomlott az életem sokadjára, és a sikerből, életből, saját cégből jött újra a hajléktalanság. Négy éves voltam. Apám alig volt otthon, távol dolgozott, hétvégén láttuk csak. Nem tudom tudott-e bármiről, már ő sincs.

"Család barátja", ismerős házaspár, saját gyermekük sosem született. Ők segítettek ellátni minket, gyerekeket. Arra emlékszem, részeg volt, bűzlött a sörtől. Emlékszem a borostáira, a hangjára, a szemére. "Ha nem sikítasz nem fáj!" "Ugye jó volt?" "Ne mondd el!" Majdnem hetente jött, két éven át, aztán elköltöztünk. A húgom egy éves volt akkor, neki is jutott. Nem tudtam megvédeni. Egyszer megpróbáltam, emlékszem. Berepültem a sarokba. Antidepresszánsoktól halt meg pár éve, szinte mindennek diagnosztizálták. Semmire nem emlékezett haláláig. Én már emlékszem helyette is. Nekem talán már van gyógyulás.