Aki felnőtt, miért marad gyerek? 

- Gyere Andika, nézzük meg a kertet! Milyen szépek ezek a ribizlibokrok. Nézzük meg ott beljebb is. Ha leguggolsz, látod azokat a nagy fürtöket is. Milyen szép kis szoknyád van. Nagyon csinos ez a kis rózsaszín bugyi. Ugye megengeded, hogy Rezső bácsi kicsit megsimogassa?

Látod, milyen jó kislány vagy. Adok is rá egy puszit. Amiért ilyen jó kislány voltál, én is mutatok neked valamit. Fogd meg nyugodtan, biztos nem láttál még ilyent. Amiért ilyen jó voltál, adjál rá te is egy puszit. Ez most a mi titkunk marad, nehogy elmond a szüleidnek, tudod, így is azt mondják, milyen rossz kislány vagy, nem tudsz rendesen viselkedni. Ezért nagyon megszidnának. De én tudom, hogy jó kislány vagy, és ha továbbra is jó leszel, akkor én sem mondalak el senkinek. 

Elmúlt a nyár, jó kislány voltam. A kertet nem szerettem. Vártam az őszt, a rossz időt. Hűvös napok jöttek. Hétvége, újra itt vannak a rokonok. 

Rezső bácsi nagyon jó ember. Nála rendesebb embert nem is ismerek, szokta mondani apám. - - Nem is érdemli meg ez a Márta, hogy ilyen rendes férje legyen. Ne zavarj minket, amíg beszélgetünk. Inkább mutasd meg az előszobában Rezső bácsinak a könyvespolcodat. 

Nagyon kíváncsi rá, futó pillantás a polcra, de a keze már máshol jár. 

Sok év telt el így. Nem szerettem a kertben lenni és inkább beültem a felnőtteket hallgatni, nehogy kettesben maradjak valakivel. Rezső bácsi mindig talált néhány lopott percet, hogy megkapja, amit akart. 

A kis óvódás lassan iskolás lett. Tovább bosszantotta a szüleit. Nem szeretem a hétvégéket. Anyu minden szombaton fodrásznál van, hogy szép legyen, mire megjönnek a rokonok. Aztán sütés-főzés, a traktálás, ahogy mondani szokták. 

- Te csak játsszál nyugodtan, meg tanuljál, neked úgysincs más dolgod. Legalább ilyenkor hagyd békén a szüleidet, akik nagyon keményen dolgoznak, hogy neked mindened meg legyen. 

- Maradjál már nyugodtan, senki sem kíváncsi rád. Ha nem maradsz veszteg, akkor pofont kapsz, hogy elvisz a mentő. 

- Amióta megszülettél, csak bosszantasz. Ha nem viselkedsz rendesen, intézetbe foglak adni. Ott majd megtanítanak rendesen viselkedni. 

Így leírva ez annyira szánalmas. 

Igen, egy ötéves gyerek elhiszi, hogy megpofozzák, hogy intézetbe adják. Egy kisgyerek számára ez valós veszélyt jelent. Nem tudja felmérni, hogy ez valóban bekövetkezhet-e vagy csak ijesztgetés. 

Nagyon jó gyerek voltam. Nagyon. Csendben voltam, órákig eljátszottam némán, senkit sem zavarva. Nem játszhattam senkivel sem. 

- Az utcabeli gyerekek rosszak, azok csak bántanának téged! 

- Még mit nem, majd annak a hülye/bunkó/buta + liba/tróger/bunkó lányával/fiával töltsd az időt! 

Így otthon ültem, az ablakból néztem a többieket. Megtanultam még jobb lenni. Nehogy intézetbe adjanak. 

Segítettem a nagymamának, aki mindig mindent megmondott. Mindenkinek. A szüleim csak akkor voltak nyugodtak, ha otthonról távol voltak. Mert ott nem álltak ellenőrzés alatt. Ki is használtak erre minden időt. Munka, aztán anyám a fodrásznál, apám a meccsen a haverokkal. Aztán a hétvégi rokonlátogatás. Rám már nem maradt idő. Nem is kellett: tanultam, játszottam, jó kislány voltam. Legalábbis próbáltam az lenni. Ha valamit szóba mertem hozni már az első mondatnál letorkolltak: 

- Mit képzelsz! Hazudsz! Rossz vagy, csak szégyenkezünk miattad. Bezzeg más tud rendesen viselkedni. Éjjel-nappal dolgozunk, hogy neked mindened meglegyen, te meg egy hálátlan kölök vagy, aki csak bosszantani tudja a szüleit. 

Pedig annyira igyekeztem jó lenni. Rezső bácsit sem meséltem el. Soha. Ötéves lehettem, amikor először csalt ki a kertbe. Tíz voltam, amikor meghalt. Öt évig gyötört, amit én szó nélkül tűrtem. Tűröm ma is.

Soha senkinek nem tűnt fel. Főként a szüleimnek nem. Akkor sem, amikor nyálcsorgatva mesélt a külföldi nyaralásról, ahol átúszott a nudista strandra, ahol „hozzám hasonló kislányokat” nézegetett. Azt hittem elájulok, amikor ezt mesélte, de csak laza nevetgélés volt a szüleim részéről. Aztán a hirtelen halálakor a nagy gyász. Gondoltam, elmondom, ne sajnálják már olyan nagyon. De nem mondtam. Azóta sem. Mi értelme lenne? A családja mit szólna, ha ennyi év után előállnék a történetemmel. Nem tudom, hogy voltak-e még más „áldozatai” is, de könnyen meglehet. Halottról vagy jót, vagy…

A szüleim reakciójában biztos vagyok. Szinte hallom is: 

- Miket találsz ki, te hazug, utolsó ribanc! Képes vagy egy halott ember emlékét besározni csak azért, hogy minket bántsál! 

Egyre inkább érzem, hogy a lelkem elfáradt a sok titok cipelésében. Majdnem 40 éves történet, ami folyamatosan jelen volt és van az életemben. A családom hozzáállása miatt soha sem mertem volna kiállni és akárcsak utalást tenni ezekre a dolgokra. Így maradtam örökre kisgyerek. Elvettek öt évet az életemből, szinte semmire nem emlékszem ezekből az időkből. Mert nem akarok emlékezni. Mert ha emlékszem, akkor a rossz is előjön. Így inkább marad a semmi. És az örök kislány. Aki, ha jól viselkedik, akkor nem bántják. 

Mi nem beszéltünk semmi kényes dologról sem, főleg nem normálisan. Anyám felvilágosítás annyiban állt, hogy egy iskolai ünnepségre menet útközben gyorsan odavágta, hogy most már nagylány vagy, semmi rosszat ne csinálj a fiúkkal, mert nem ajánlom, hogy szégyent hozzál ránk. Az első fiús történetek is szörnyűek voltak: sehova sem engedtek el, ha valaki hozzánk jött, akkor másodpercenként ránk nyitották az ajtót, folyamatosan szemmel tartottak. Nem kellett volna annyira vigyázni, nagyon nehezen ment nekem mindenfajta intim kapcsolat egy ilyen gyerekkori előzmény után. 

Gyorsan férjhez is mentem, de a házból nem engedtek el. Így tudták kontrollálni, hogy mikor mit csinálunk, ki mikor megy, jön. Aztán ebbe gyorsan bele is lehetett kötni és addig terrorizálni, amíg nagyon hamar tönkrement a házasság. És utána a többi kapcsolat is, lásd: Férfiszívszaggató történetemet. Lassan oldódott a félelmem egy férfi közelségétől, de nagyon sok önfegyelem, önuralom kellett hozzá. Meg persze olyan partnerek is, akik – bár nem tudtak az előzményekről – sok gyengédséggel, odafigyeléssel és megértéssel vettek körül. 

Egyszer egy pszichológustól hallottam, hogy a jó anya legfőbb ismérve, hogy értő figyelemmel van a gyereke iránt. Ez az, amiben nekem soha sem volt részem és még ma is hiányzik. 

A mai napig érzem a megfelelési kényszert, hogy nem bánthatom meg a szüleimet. Nem mondhatom el nekik ezt a történetet, mert belehalnának és akkor az én lelkemen száradna a szüleim halála. Vagy inkább azért nem, mert úgysem hinnék el, hazugnak neveznének, és ebbe én halnék bele. Ezért elmondom inkább mindenkinek. Soha ne ítéljetek a látszatra. Mert ez látszatra egy szerető, gondoskodó, sőt túlféltő családban történt. Mert szeretnek és mindent megtesznek értem és az unokájukért is. Mintacsalád! 

A mindent kontrollálni akaró szülők soha nem adnának nekem igazat ezután sem. És folyamatosan meg kell felelnem az ő elvárásaiknak. Dolgozom a családi vállalkozásban, a megélhetésem, a lakhatásom tőlük függ. Zsarolható vagyok, mert a gyerekemet minden eszközzel elvennék tőlem – mint ezt sokszor meg is mondták - , ha valamit nem úgy csinálok, mint azt ők elvárják. Ezért úgy csinálom. Meddig? Amíg eljön értem valaki, aki ki tud menteni ebből a helyzetből. Vagy én mentem ki magamat, magunkat.