Megpróbálok csak a tényekre szorítkozni, de nem ígérem, hogy tartom is magam ehhez. Szeretném elmesélni azokat a történeteket, amelyekről évekig nem beszéltem, mert szégyelltem. Mert vannak dolgok, amikről nem illik beszélni. 

Lépten-nyomon beleütköztem, beleütközöm lányok, asszonyok fájdalmas, halk, de leginkább szégyenkező suttogásába: „..mert tudod ez úgy volt, hogy engem gyermekkoromban molesztáltak..”. Lesütött szemmel, bűntudattal teli vallomások ezek. Sokan hordozzák magukba ezt a titkot több évtizeden keresztül. Miért? Valószínű azért, amiért én is… 

Majdnem negyven éves voltam, amikor egy önismereti alternatív képzésen valaki arról mesélt, hogy majd harminc év után jutott eszébe, ahogy az édesapja molesztálta gyerekkorában. Ahogy hallgattam a történetét, mélyen megérintett, és elkezdtek potyogni a fájdalom könnyei. Eszembe jutottak gyerekkori élményeim, mindjárt mesélem. 

Nem sok idő telt el ezután, és egy szerelmi együttlét alkalmával egy emlék hasított belém: valaki önkielégítést végez a hátamhoz dörzsölve férfiasságát. Az emlékből csak ennyi jött fel: fehér alsónadrág van rajta. Pont az a hely okozott valakinek örömet, ahol később kifakadt gerincsérvemet diagnosztizálták. 

A legnehezebb az, hogy nem tudom biztosra, enyém-e az emlék. Van, aki azt mondhatja, fantáziálok. Lehet, ezt a lehetőséget is számba vettem, sőt, kergettem ezt a képet sokáig, különösen azért, mert nagyon gyermeknek láttam magam ebben a képben, így nem sok választásom lehetett az elkövetőre. Csak rokon jöhet szóba.

9 éves lehettem. Néha öcsémre kellett vigyáznom. Előfordult, hogy édesanyám délutános volt, és este későn jött haza, majdnem 11 órakor. Édesapámnak előadása volt, egy művészegyüttesben énekelt, ők este hétkor kezdtek. Nem volt más lehetőség, ilyenkor – ritkán fordult ez elő – egy szomszéd idős házaspárra bíztak minket. A (nevezzük) Zöld házaspár korban közel volt a hetvenhez. Nagyon jó barátságban voltak szüleimmel. Ma is emlékszem a konyhájukra, tele volt zöld korondi cserépedényekkel. Érzem a cigarettájuk füstjét. Látom a mosolyukat, szerettem őket. 

Mindig fejlettebb voltam a koromnál, nagyon korán felnőtt akartam lenni, azt éreztem a gyermeki lét bezár, nem tehetem azt, amit szeretnék. Kilenc évesen a nőiességem kezdett rügyezni, kis hegyes mellecskéim voltak. 

Ketten voltunk testvéremmel otthon. Zöld bácsi becsöngetett és leült mellém a kanapéra. Testvérem ott játszott előttünk a földön. Mosolyogva, viccelődve Zöd bácsi megfogdosta a melleimet. A karom alatt dugta be a kezét, és közben viccelt. Én lenyomtam többször a karomat, de nem sok sikerrel. A bal mellemet fogdosta. Fogalmam sem volt mit kell tennem, csak azt tudom, nagyon zavarba voltam. Emlékszem, arra gondoltam, ha nevet, ha mosolyog a szeme, akkor biztos semmi rosszat nem tesz, csak nekem új ez a helyzet. Valami belül mégis tiltakozott bennem…Hű, én már akkora lány vagyok, hogy egy bácsi észrevesz…vajon ezt így csinálják a felnőttek? De ez a bácsi nagyon öreg…vajon mit szólna Zöld néni, ha tudná, biztos nagyon haragudna rám. És édesanyám? Biztos engem szidna meg, lehet, nagyon bizalmas voltam hozzá?....de hiszen viccelt…A bal mellem jóval kisebb maradt a jobbnál.

Az egész nem tarthatott pár percnél tovább, és aztán el is ment a szomszéd bácsi. A napok ugyanúgy teltek ezek után, mintha semmi nem történt volna. Senkinek nem szóltam, nem mertem. Visszagondolva azt hiszem itt már íródott a jövőképem. Kilenc évesen tudtam, hogy a férfit érdekli a mellem. Ha ezt egy idős bácsi is szereti, akkor az valami nagyon jó lehet. Keveredett bennem a bűntudat meg a büszkeség. 

Két év sem telt el, vendégeket fogadtunk, olyanokat, akik évente egyszer jöttek hozzánk, pár napot ott töltöttek Ilyenkor sütés, főzés, nagy dinom-dánom volt nálunk, szüleim nagyon örültek. A vendégek között volt egy új arc, egy újabb rokon, aki a fiatal feleségével jött. Este én filmet néztem a tévében, amikor bejött a szobába (egymásból nyílott az, amelyikben a felnőttek voltak, és amelyikben én voltam) és megdöbbenésemre ugyanazt a „technikát” alkalmazta, a melleimet fogdosta. Közben teljesen általános dolgokról beszélt: Nahát, milyen érdekes ez a film. Zavaromban én is válaszoltam tényleg. Nem is gondolkodtam rajta, hogy bárkinek szóljak. Azt láttam, hogy a szüleim sokat dolgoznak, nem ronthatom el örömüket, hiszen nem is történt nagy dolog. 

Felvettek középiskolába. Barátnők között gyakori téma volt a szex, hiszen mit sem tudtunk róla mást, csak azt, hogy ez tabu, tilos és szégyenteljes. Titok övezte az egészet, otthon sosem beszéltünk erről a témáról, csak sugallták a szülők, hogy nagyon vigyáznia kell magára egy lánynak, tiltottak a fiúktól, mert mindegyik csak „azt” akarja. De hogy mi az „az”, arról nem beszéltek.

Azt éreztük, hogy ha lefekszel valakivel, egy lépcsővel fennebb vagy a többitől, belelátsz a félelmetes misztikába. Csodálattal, irigységgel és félelemmel néztük azokra, akiknek volt tapasztalatuk ezen a téren, hiszen ők már beavatottak. És a szégyen, igen, az is ott volt, mert vasárnaponként elég sokat hallottuk a katolikus papot ismételni: Ne paráználkodj, az bűn. 

Nyár vége volt, augusztus. 14 éves voltam. Egy spontán középiskolai buliban találkoztam egy fiúval. Nagyon tetszett, oda is jött hozzám és megkérdezte szűz vagyok-e. Ő három évvel idősebb volt és abba az iskolába járt, ahol én ősztől kellett kezdjek. Micsoda kitüntetésnek éreztem, hogy egy ilyen nagy srác rá nézett. Igen, szűz voltam. Elég lesújtó pillantást vetett rám, de azért emlékszem néhányszor csókolóztunk még akkor délután, és azt mondta elválásnál, ha akarsz velem járni, akkor el kell felejtsd a szüzességedet, mert a kapcsolathoz a szex is hozzátartozik. 

Napokig gondolkodtam, izgatottan vártam, hátha találkozom vele. Mindenféle ürüggyel igyekeztem a közelébe kerülni, és bár elég hidegen viselkedett velem, örültem minden rám vetett pillantásának. Aztán döntöttem. Odaálltam elé, és azt mondtam, kész vagyok rá. Mosolygott és azt mondta, várlak este nálam. 

Egész délután remegtem kívül, belül. Azt hiszem leginkább belül. Október eleje volt, korán sötétedett, tudom, farmer volt rajtam és egy kötött kardigán, egy szvetter, ahogy nálunk mondják. Közel lakott hozzánk, azt hiszem 10 perre. Bementünk a szobájába. Égett a tűz, azt hiszem cserépkályhában. Csak ennyi fény volt. A lakásban lévő égő fa illatát most is érzem. Megcsókolt az ajtóban, ledöntött az ágyra, lehúzta a nadrágom és kettőt lökött rajtam, ezzel vége volt. Talán fájt egy kicsit, de nagyon kicsit. Azonnal elöntött a vér. Leszállt rólam, és már nem emlékszem mi történt ezután. Talán megcsókolt még egyszer. Azt mondta, most neki el kell mennie, így elkísért az utca végégig, ő balra, én jobbra. Hazamentem, és gyorsan bementem a fürdőszobába, hogy magamba lehessek. Beálltam a fürdőkádba és a zuhany alatt furcsa örömöt éreztem. Csalódással kevert örömöt. Ennyi lenne? 

A „beavatás” alatt megindultak a Holdas napjaim. Annak ellenére, hogy nem feküdtem le senkivel előtte, azt sem tudom szűz voltam-e vagy sem. Tudtam, hogy egy nagyon fontos esemény történt az életemben. Másképp láttam ezután a világot. Úgy éreztem több vagyok a többi szűz lánytól. Mert én fel akartam mindenáron nőni. Szabadabbnak éreztem magam.

Endrével pár nap után találkoztam az utcán. Egy gyönyörű lánynak fogta a kezét és odabiccentett felém. Aztán csönd. 

A következő nyár elején megállított egyszer az utcán. Majd kibújtam a bőrömből, hiszen erre vágytam azóta is. Nagyon naiv és hiszékeny voltam. Már elég rég nem láttam azzal a lánnyal kézen fogva, így remény csillant fel bennem. Megint elhívott magához. Ez egy másik bérelt lakás volt. Órák után menjek el, beszélgetni akar velem. És én mentem. Magamtól, senki nem küldött, senki nem vitt. Senki nem tartott fegyvert a fejemhez. Az udvaron egy idős házaspár is lakott. Köszöntem és hátra mentem az ő szobájába. 

Nem emlékszem pontosan vissza. Képek villannak fel bennem, pedig később, jóval később, amikor szembe mertem nézni magammal, sokszor vissza akartam idézni hogyan is történtek a dolgok. Nem egyedül volt otthon, hanem egy osztálytársával, akit szintén ismertem. Arra emlékszem, bezárták az ajtót. A következő kép, amire emlékszem, hogy az ágyon fekszem és először Endre, majd Zsolt lök. Arra emlékszem, hogy ellenkezek, de legyűrik a kezemet, nincs elég erőm. Mosolyognak, és én kezdem elhitetni magammal, hogy ez normális, kezd természetesnek tűnni minden. Az események egy részét mintha a plafonról látnám, de lehet ez már a képzelgésem. Nem tudom, kiabáljak, vagy maradjak csendben. Ameddig fontolgatom, hogy szégyen-e kiabálnom, addig végeznek. Merthogy ha kiabálok, úgy is én vagyok a hibás, hiszen én magam jöttem ide, egyedül. Látták. Mit keresek egy két fiús albérletben, magamnak kerestem a bajt…. A következő kép, hogy megyek hazafelé, a vonat sínek mellett sírnék, de nem tudok, milyen érdekes, mik jutnak eszembe, a barna táskámra a vállamon..A szűk farmeremre, ami nem tudom, hogy került le rólam…. 

Sosem mondtam el szüleimnek. Édesanyámmal arról beszélgettünk egyszer, hogy őt mindenki meg akarta dugni. Így mondta szó szerint. Engem is. Sokáig azt hittem a szex a biztos út a férfi felé. Tévedtem. 

Zöld bácsit több, mint harminc év után meséltem el édesanyámnak, és azt mondta, nem lehet, biztos fantáziálok, vagy nem jól emlékszem, félre értettem a helyzetet. Napok múlva dühösen megkérdezte, miért nem mondtam el apámnak, mert kitekerte volna a nyakát az öregnek. Ha tudtam volna, akkor, hogy így lesz, ha bíztam volna, hogy a szüleim megbíznak bennem, elmondtam volna. De féltem és szégyelltem. Valószínű az életem is másképp alakult volna. De a „volna”, az csak „volna” marad. 

Bűntudatban éltem sokáig, magamat hibáztattam. Hallottam, később Endre elvette feleségül azt a széplányt, akivel kézen fogva láttam. Sok év kellett, hogy elfogadjam magamban azt, hogy tudatlanságom, a szeretetlen érzésem, naivságom nem volt ok arra, hogy visszaéljen(ek) ezzel a helyzettel. Áldozat voltam, mert nem ismertem más mintát, csak az áldozatét. A legnehezebben emészthető része az a csend volt, ami körülölelte a molesztálásokat, hogy úgy tettünk „mintha”, pedig… 

Azt hiszem, ki merem jelenteni, sikerült feldolgoznom a történteket. Arra jöttem rá, hogy az életem az enyém, nem a molesztálóké. A legnehezebb a VALÓSÁG elfogadása volt, hiszen nem ezt képzeltem el magamnak, de attól, még nem tudok változtatni ezen. Felnőttként tudok dönteni az életem felett, és én úgy döntöttem, hogy nem szeretnék áldozat lenni. Megismerkedtem magammal, megtaláltam erősségeimet, látom gyengeségeimet, abból gazdálkodok, ami van. És, ha már ez is megtörtént velem, azt tűztem ki célul magamnak, hogy segítsek a nőknek erőt gyűjteni, kilépni az áldozat szerepből. Ahol tudom, elmesélem a sztorimat, bátorítva ezzel másokat arra, hogy beszéljenek róla valakinek.