Nem emlékszem, mikor kezdődött, de azt tudom, hogy már a kisdobos avatáson bepisiltem, aztán később is kisiskolásként, amíg az anyám egyszer rám ripakodva meg nem fenyegetett, hogy ha holnap reggelre is bepisilek, akkor megyünk az orvoshoz. Onnantól kezdve már nem pisiltem be, de a szorongás és a vissza-visszatérő rémálmok 40-en túl is elkísértek. 

Szerelem, áldott állapot, korai férjhez menetel. Húszévesen enyém volt a világ, úgy éreztem mindent megkaptam az élettől. Amikor láttam vagy hallottam olyan esetekről, ahol szexuális visszaélés történt gyerekekkel szemben mindig konstatáltam magamban, hogy milyen jó nekem, hogy mindazok ellenére, ami velem történt normális életem van és nincsenek szexuális problémáim. Persze az akkori tudatállapotomban azt is normálisnak tartottam, hogy érzések szintjén úgy éltem a mindennapjaimat, mintha a világon belül én egy másik világban éltem volna és a külső világhoz éppen csak egy ablakon vagy rácson keresztül kapcsolódom. Ez álmaimban rendszeresen kifejezésre is jutott, amikor úgymond álmomban álmodtam. Ilyenkor az álom-álomban szorongás, félelem, bénultság volt jellemző rám, amiből mindig nehezen tudtam felébredni. Nem tudott senki az abúzusomról. 

Ebben a szándék nélkül bár, de önmagam alakította magányomban folyton menekültem. Nem az önpusztító szerekhez (alkohol, drog), hanem az „építő" munkába, a fizikai otthonteremtésbe, karrierbe, sikerhajhászásba, mániákus másoknak való segíteni akarásba. Mindegy csak figyeljenek rám, csak dicsérjenek meg, csak simogassa meg valaki a fejemet. Mindig vidám, pörgős voltam, túlságosan is, ma már tudom ez is az egyensúly vesztett állapot jele. Jól alakult minden, két gyermekkel összetartó családként szinte a semmiből indulva otthont teremtettünk, a munkában és a társadalmi színtéren a kompetenciáimat meghaladó magasságba jutottam. A férjemmel szerető társakként, egymást tisztelve, kiegyensúlyozott szexualitással színezve életünket, tartalmas házasságban éltünk, a „kalitkám" védelmén belül ugyan, de ott teljességben. 

Sokan voltak, akik a bizalmukkal megtiszteltek (bár egy más megvilágításból mondhatnám azt, hogy lelki szemetesládaként működtem). Aztán érkezett egy olyan ember, aki nemcsak a legféltettebb titkait osztotta meg velem, hanem a csekély női önbizalmamat kihasználva kiédesgetett a „kalitkámból". Ez az esemény földrengésként hatott rám, de akkor még nem voltam tudatában miért. Aztán, miután papírforma szerint kihasználva, megalázva magamra lettem hagyva, mint egy vulkán tört fel belőlem az a sok elfojtott fájdalom, amit gyermekkorom óta cipeltem magammal. Mint ahogyan gyerekként is, amikor a „szerető" nagybátyám ágyában fekve ő engem szexuális segédeszközként használt a nemi vágyai kielégítésére, és én a történteket át akartam írni, most is mindent meg akartam szépíteni. Nem akartam elhinni, hogy velem ilyen megtörténhetett, mivel merőben ellenkezik az értékrendemmel. Az elmém, az egóm olyan szinten tagadott és nem engedett normálisan, felnőttként gondolkodni, hogy nem sok híja volt, hogy teljesen bekattanjak. 

Elmentem szakemberekhez (pszichiáterhez, kineziológushoz), mert azt bizton tudtam, hogy valami nagyon nincs velem rendben. Ezeken a helyeken ugyan „megszépítve", mint egy gyakorta előforduló hűtlenség történetet mondtam el az esetemet, de azért napvilágra hozva a szexuális abúzusomat kértem segítséget. Mivel akkor még nem tudtam (csak éreztem), hogy összefüggés lehet ezen események láncolatában, a szakemberekre bíztam magam. Azt mondták, hogy szerelmes vagyok és, hogy majd el fog múlni. Nem igazán értettem, mert a férjemhez szerelemből mentem hozzá és ez az érzés nem ugyanaz volt és az sem stimmelt benne, hogy a férjemet még jobban megszerettem és a szexualitás terén még közelebb kerültünk egymáshoz. De mivel ezekről a szakemberekről akkor úgy gondoltam, hogy többet láttak a világból, mint én, biztosan úgy van, ahogy mondják. Hagytam magam továbbra is kihasználni, majd egy idő után már én voltam az, aki kihasználta ennek az embernek az irányomba való vonzalmát. Először úgy éreztem, hogy nem vagyok ura magamnak, a testemnek, nem tudom magam megvédeni, aztán pedig élveztem, hogy én vagyok ilyen hatással erre a tőlem közel 10 évvel fiatalabb emberre. 

Két és fél év után tudathasadáshoz közeli állapotba kerültem. A férjem, aki érezte, hogy itt valami nincs rendjén, ő sem bírta már és komolyan nekem szegezte a kérdést. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az egyetlen kiutam ebből a helyzetből, ha őszintén elmondok mindent. Az abúzusról ő akkor már tudott. Miután a többi dolgot is elmondtam egyrészről határtalan megkönnyebbülést, nyugalmat éreztem, hogy vége a hazugságnak, másrészről a napvilágra került viselkedésem olyan gyilkos indulatokat gerjesztett a férjemben, ami majdnem az életembe került. Az agresszív közegtől (a férjem ki akarta nyírni a fiút, aki kikezdett velem) és attól a gondolattól, hogy elveszíthetem a férjemet (első felindulásában el akart válni), hogy elveszíthetem a családomat, a szorongás még inkább eluralkodott rajtam. 

Együtt maradtunk, amit annak köszönhetünk, hogy nagyon szeretjük egymást. A ma már felnőtt gyerekeink is sokat segítettek ebben és pszichiáter szakember párterápiáját is igénybe vettük. 

A szorongásaim, a rémálmaim, a hisztérikus állapotaim később sem szűntek meg. Végső elkeseredésembe felkerestem egy médiából országosan ismert pszichiáter szakembert, akihez bizalommal fordultam. Az első beszélgetést követően kérte, hogy menjek vissza a férjemmel (bár én nem párterápiára jelentkeztem nála, hanem a rosszulléteim miatt, amit akkor már a gyermekkori szexuális abúzusnak véltem tulajdonítani). Elmentünk hozzá a férjemmel és méltatlanul ordibálva semmisített meg. Képtelen voltam magamat megvédeni, mert érzés szinten újra átéltem egy másik személy által elkövetett gyerekkori szexuális abúzusomat. 14 évesen egy fogorvosi székben az orvos a fogam kihúzása közben a karfán lévő kezemhez dörgölve a nemi szervét élvezett el, miközben a számat a fogóval szétfeszítve, kéjesen nézett a szemembe, számomra örökkévalóságig tartó ideig. A pszichiáter miután hozzám intézett legyalázó monológját befejezte, a férjem kérdésére (mivel én már megszólalni sem tudtam), hogy van-e köze a gyerekkori szexuális abúzusomnak a rosszulléteimhez, határozottan azt válaszolta, hogy nincs és gyakorlatilag „kivágott" minket a rendelőjéből. Ezt követően napokig nem szűnő sírógörcsök és pánikrohamok törtek rám, az állapotom már veszélyeztette a szülői és munkahelyi kötelességeim ellátását. 

Akkor a férjem javaslatára visszamentünk ahhoz a szakemberhez, akihez párterápiára jártunk. A találkozást megelőzően és még a rendelőbe bemenet utáni első percekben ismét olyan pánikrohamom volt, hogy ha a férjem nincs velem, valószínűleg nem mertem volna bemenni és maradni. Azt már tudtam, hogy a kulcs bennem van, de segítség nélkül akkor még nem ment. 

Közel egy éve, hogy befejeződött a terápia. Nem lehetek eléggé hálás a családomnak, a gyerekeim szeretetéért, a férjem végtelen türelméért. Köszönet Kurimay professzor úrnak, hogy megértette velem: gyerekként, egy felnőtt mindennemű erejével szembeni tehetetlenségemért nem én vagyok a felelős; Csutor Lívia rezgésterapeutának, hogy a lelkemben megbújt, kiszolgáltatott gyermek részemet szeretettel segített felnöveszteni; Anoni Marának, hogy bármikor beszélhettem róla. És köszönet Isten kegyelméért, hogy új életet kaphattam ugyanabban a testben, miközben fájdalommentesen emlékezhetek előző életemre.