Egy film néhány sora jut eszembe-Végy mély lélegzetet drágám, most kell megharcolnod a jövődért -Szóval megteszem. A harmincadik szülinapomon. 7 éve ért véget, réges rég kezdődött. Az anyám húga volt. Skizofrén. Egy házban éltünk,a nagyanyám, a nagynéném, a szüleim,a nővérem és én.

Apám sosem törődött magán kívül mással,nárcisztikus személyiség.A nővérem az apja lánya,késő kamaszkoromig minden nap megalázott,válogatott módokon terrorizált,14 évesen anorexiába hajszolt,annyi empátia sincs benne,hogy felfogja,az nem vicc ,ha csak ő nevet,de a másik sír.A nagyanyám tíz körömmel védte a nagynénémet,kikényszerítete, hogy nem tekinthettük őrültnek,de még csak betegnek sem,így abban nőttem fel ,hogy normális ha valaki néhány havonta a pszichiátriára kerül, két maréknyi gyógyszert szed és végtelenül bizarr módon viselkedik.Az évek során minél inkább tudatosodott bennem,mit tett velem,annál kevesebb dologra emlékszem.A legkorábbi emlékem az,hogy az ágyában fekszem hason mellette,és ő a kezével olyan csipkedve markolgatja a fenekemet.Azt mondta ,hogy szilvát szed.Éreztem hogy így,ott nem szabad,mondtam hogy ne.Talán 5-6 éves lehettem.De továbbra is ez a testrészem volt a kiszemeltje,mindig markolászta ,én meg nem akartam,mondtam ,hogy már 9 éves vagyok.Aztán 13, 14, 15...Mindig fröcsögő,közönséges megjegyzéseket tett,bámult azzal a nyálkás tekintetével,mutogatta magát,részletesen elmesélte a szexuális kalandjait,de persze anyámnak nehogy elmondjam.Mikor viszolyogtam tőle,a nagyanyám mindig lecseszett,hogy a nagynéném pedig úgy szeret.

Később 18 évesen egy kívülálló felnőttnek említettem meg ezeket az afférokat,akit sokkolt,ő világosított fel róla,mi történik valójában.Ezután fokozatosan elutasítottam a nagynénéméket,ellenséges lettem velük,mire nekik én voltam a rossz,mert hát ők úgy szeretnek.

Iszonyatosan vívódtam magammal és küzdöttem velük mert éreztem hogy rosszak hozzám,de mi van ha tévedek.Összedőlt a világ.Borotvával kezdtem vagdosni magam , csak így bírtam ki.Egy évre rá súlyos idegösszeomlást kaptam,kórházba kerültem,ahol majdnem meghaltam,mert túlérzékeny voltam a gyógyszerre amit adtak,de hiába szóltam,a pszichiátrián kuss a neved.Szerencsére anyám kimentett onnan,ő az egyetlen aki mellettem állt,és áll ma is.

A következő években gyógyszerfüggőség, alkoholizmus,öncsonkítás,majd ezek végeztével poszttraumás stressz szindróma és pánikbetegség.

Csak mostanában jöttem rá,miben nyilvánul meg az én szégyenem.Nem azzal kapcsolatban érzem ami történt,a testem egy részét szégyellem irtózatosan.A fenekem.Még leírni is.Annyira természetes volt ez az érzés,hogy fel sem tűnt,nem így kéne lennie.Mikor a testi emlékezésről olvastam,akkor értettem meg.Gyűlölöm ,ha megnézik,a tévében sem bírom ,ha másnak megfogják és én sem tudnám másét úgy megérinteni.Azt érezném,én is megrontom őt.

Mindig ápolatlannak és gusztustalannak érzem magam.Belebetegszem a koszba, vadul takarítok ,fertőtlenítek,olyankor úgy érzem újra és újra csatát vívok a mocsokkal minden értelemben,nem engedem,hogy a szobán, mint az életemen újra átvegye a hatalmat.És elpusztítom,megölöm őt.

Bár már 7 éve halott.Én élek. Nem túlélő akarok lenni.Győzni fogok.