Kedves Anya!

[…] Messziről kell kezdenem egészen a gyermekkoromtól vagy akár majd ahogy később írni is fogom, a te gyerekkorodtól. Sokáig azt hittem, hogy szép és boldog családi életünk volt, hogy az a természetes, hogy egy gyereket hamar felnőtté tesznek, felnőtti döntésekkel ruházzák fel, mint ahogy tettétek ti is ezt velem. Ahelyett, hogy játszottam volna felhőtlenül és szabadon, felnőtt dolgokat intéztem kicsi koromtól.

Bevontatok apával magatok közé egy egyensúlyozónak és nekem panaszkodtátok ki magatokat egymásról és nem egymás között beszéltétek meg a köztetek felmerülő nehézségeket. Nagyon nehéz volt ez nekem mint gyereknek, aki mindkét szülőjének igazat akar adni, nem akar választani közülük, a családi békét fenn akarja tartani. Sok területen szülővé vagy felnőtté tettetek, ezáltal elveszett a gyermekkor. A családi egyensúly záloga az én kezembe került és én belül majd összeroppantam a súlytól, a felelősségtől, miközben kívülről egy nagyon okos, intelligens, elvárásokat teljesítő jó kislány lettem. Az érzelmi szükségleteim nem lettek kielégítve, és amikor meghallgatásra, támaszra lett volna tőled szükségem, akkor nagyon sokszor a te életed vigasztalásába torkollott a beszélgetés, hisz én a szülőddé váltam szinte, aki támogat, meghallgat téged, konfliktusokat old, egyensúlyoz. Mivel nem lehetett rád, rátok haragudni, hiszen te is hozod azt a családi örökséget, hogy szülőre nem lehet haragudni, így a belső feszültségem egyre csak nőtt, nem tudtam kivel beszélni a bennem lévő dolgokról, igaz gyermekként majd később kamaszként még meg sem tudtam volna fogalmazni az érzéseimet, gondolataimat.

[…] A belső feszültségeim, rosszulléteim állandósultak, és amikor már csak a testemen keresztül tudtam jelezni, hogy valami nincsen rendben velem, akkor terápiás segítséget kértem, mely során az rajzolódott ki, hogy a szexuális fejlődésemben és a személyiségfejlődésemben a zavarok egy része abból keletkezett, hogy gyermekkoromban apa úgy ért hozzám, úgy nézett rám, olyan dolgokat tett, ami egy egészséges apa-lánya kapcsolatba nem fér bele vagyis szexuális tartalommal. A nevezzük úgy, molesztálás miatt és amiatt, hogy te sem voltál érzelmileg elérhető számomra, szülői védelem, támasz nélkül maradtam. A bizalom és a biztonság sérülése miatt nagyon nehézzé vált nemcsak a gyermekkorom, hanem a felnőttkorom is. A családi titkok őrzése és a család összetartása – most már látható - hogy felőrölte minden belső energiámat és elszigeteltté, magányossá, kétségbeesetté tett belül.

Szia apa!

Jó régóta nem beszéltem és találkoztam veled és most úgy érzem eljött az ideje, hogy mondjak valamit a távolmaradásom miértjéről. […] Talán ez a történet, vagy ami most velünk történik, messze a múltba, vagy úgy 6-7 évtizedre nyúlik vissza, egészen a te gyermekkorodba. […] Talán nehézségeket, fájdalmakat okoztak ott neked, és talán emiatt is okoztál te nekem fájdalmakat, nehézségeket, melyekről talán nem is sejted, hogy azok.

Nem tudtál olyan apa lenni, aki meleg, biztonságos, szeretetteljes légkört biztosít a gyermekének, aki megvédi, óvja a lányát és akire igazán fel lehet nézni. Miközben anyagilag igyekeztél nekünk mindent megadni, elhanyagoltad az érzelmi szükségleteimet. Gyermekként közös játékokra, igazi jó nyaralásokra és nagy őszinte, nyílt beszélgetésekre vágytam, ám ezek helyett egy titkokkal és titkolózásokkal teli családot kaptam. […] Az ígérgetéseid, az, hogy gyakran nem lehetett rád számítani, a nyíltságod hiánya, az esti el-vagy félrevonulásaid, alkoholizálásaid csak fokozták a bizalom és biztonság hiányát bennem. Egy támasz nélküli, szomorú, elhagyatott és csalódott gyerek lettem, aki mások felé és saját maga felé is egyaránt őrízte a jó és problémamentes, boldog család látszatát.

Jött a kamaszkor, majd a 20-as éveim, jöttek a fiúk az életembe és én csak azt éreztem, hogy valahogy egyikőjükkel sem tudok igazán jól működni, együtt lenni mint nő, bár én nagyon küzdök, nagyon szeretném. Most már tudom, hogy folyamatosan kerestem bennük azt a biztonságot, amit gyermekként nem kaptam meg tőletek illetve tőled. A párkapcsolati majd egészségügyi problémák világítottak rá életemnek az egyik legnehezebb részére, ami hozzád kapcsolódik és amin évek óta dolgozom pszichoterápiában. Olyan dolgokat tettél velem, melyek megzavarták a szexuális fejlődésemet és a személyiségfejlődésemet egyaránt. A gyermekkori szexuális tartalmú érintések vagyis a molesztálás kihatott az egész életemre, meghatározta a férfiakhoz való viszonyomat. Zavarodott, kétségbeesett, férfiakban igazán bízni nem tudó nővé váltam, hisz neked, akinek meg kellett volna engem védenie, pont te bántottál. Ahhoz, hogy ezzel a szexuális bántalmazással és az egyéb családi sérelmekkel szembe tudjak nézni, el kellett távolodnom tőletek. Lelki segítséget kaptam abban, hogy az évtizedek alatt elfojtott haragom és dühöm feléd (is) felszínre kerülhessen és meggyászoljam mindazt, amit az életben ezáltal elveszítettem.

Nem lehet jó érzés olvasni ezeket a sorokat, de régóta fájdalomban élek és szenvedek attól, ami történt. Most azért írom le ezeket, hogy egészségesebbé válhassak, hogy a továbbiakban ne betegítsenek meg a rossz érzések és gondolatok.

[…]

A fenti sorok részletek azokból a konfrontáló levelekből, melyet annak a két embernek írtam, akik a szüleim, és akik erre jelenleg csak tagadással és csenddel tudnak reagálni.

S hogy hogyan jutottam el odáig, hogy megtegyek valami olyasmit, amiről egész eddigi életemben azt gondoltam, hogy elképzelhetetlen, nem bírnám ki és ők sem bírnák ki? Esetemben egy képzelt szép gyermekkor és egy hosszú terápia következménye mindez.

Én tényleg azt hittem, hogy szép gyermekkorom volt. Csak közben nem vettem, mert nem tudtam tudomást venni arról a széthasadt belső világról, ami bennem volt: egy tökéletes, szép és jó világ és egy rossz érzésekkel, gondolatokkal és furcsa testi érzetekkel teli világ, melyről beszélni nem lehetett, és amely fogvatartott évtizedekig. A tudattalan sejtés, mely sok-sok réteg alatt el volt nyomva, hogy talán történt valami nehézség velem, és talán az valami szexuális jellegű, és talán ehhez az apámnak is köze lehet. Veszélyes gondolatok lettek volna ezek, ha előtörnek, de hát az én lelkem csírájában fojtotta el ezeket, így hát alig-alig tudtam róluk. Ellenben nem voltam jól, nem haladt előre az életem és nem tudtam miért. Kisebb testi bajok és egy jeles születésnap környékén végül segítséget kértem egy pszichoterapeutától, akiről annyit hallottam, hogy „ő tényleg jó”. Elkezdtük a közös munkát, messziről indultam, párkapcsolati nehézségeket, majd szülőkkel kapcsolatos nehézségeket és a „remény/te/lenn”-séget hoztam a terápiába. Ha másképp nem jött ki valami belőlem, jöttek az alkotások- rajzok, agyagfigurák- amelyek beszéltek, helyettem is. A sok formátlan színből, formák, alakok képződtek hosszú órák alatt. Jöttek az agresszív, véres fantáziák lenyomatai a képeken és kezdett a bennem lévő másik világ is megjelenni. Lehetett végre haragudni, még ha nem is tudtam megmondani, hogy kire, lehetett az alkotásokban az agressziót megjeleníteni, ami oly régen el volt temetve, csakúgy mint az a 4-5 éves kori kislány énem, akit valami vagy valaki bántott és ettől az szinte meghalt bennem. Elértünk addig a terápiában, ameddig a lelkem bírta, időközben lett egy párkapcsolatom, amiből házasság lett és a munkahelyi létemben is változás állt be, így véget ért a terápiás kapcsolat.

Eltelt egy pár év mely egy bizonytalan eredetű súlyos betegséget, nagy szorongásokat és egy egyre romló házasságot hozott. Amikor a testi-lelki zűrzavarból már nem láttam ki, életválság címen újra terápiás segítséget kértem ugyanott. Innentől kezdve mi egy 4-5 éves kori vagy akkor kezdődő molesztálással vagyis szexuális bántalmazással kezdtünk foglalkozni, mert a korábbi terápiás élményanyag ezt mutatta, de én ezt sokáig nem tudtam tudomásul venni. Ez a terápiás fázis egy a korábbinál intenzívebb kapcsolatot, mélyebb megismerést hozott a hosszabb találkozások által. Hihetetlen élmény volt, hogy valaki a végzettségei révén érti nemcsak a lélek, hanem a test történéseit is. Ez sokat segített az évek óta kiderítetlen testi problémák kezelésében, megértésében, illetve a terápiás folyamat előrehaladásában, hiszen a test helyett a történések egyre inkább a lelkemben zajlottak és egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam. Megjártam a lelkem poklát, gyermeki, regresszív, kiszolgáltatott állapotba kerültem és egyszer csak nem lehetett többé nem tudomást venni arról, hogy bántalmaztak és hogy ez a bántalmazó személy az apám volt. És amikor megláttam a terapeutám szemében a saját szenvedésemet, amiről addig nem nagyon tudtam, elkezdtem összekapcsolódni azzal a bántalmazott kislánnyal, akit eltemettem magamban. Innentől kezdve még intenzívebben jelent meg a harag és az agresszió és a terapeutám kibírta az éktelen, ijesztő, tomboló vad haragomat, dühömet, sőt bátorította az egészségesebb működésemért. Számos terápiás óra után hálát adtam azért, hogy van valaki, aki tényleg érti és érzi, amit mondok, sőt azt is, amit nem, amit csak gondolok, vagy amire még gondolni sem merek. Hosszú évtizedek után valaki érthetővé teszi a belső káoszt. Mint egy jó „anyamadár” megemészti a nehéz falatot és úgy adja vissza, emészthető formában a valójában szinte megemészthetetlen, felfoghatatlan tartalmat. És ezáltal megtart engem és a nehezebbnél nehezebb, elviselhetetlenebbnél-elviselhetetlenebb érzéseimet, akár a halállal kapcsolatos képeket, gondolatokat. És állást foglal, és egyértelműen mellém áll, a bűnöst nem mentegeti, a bántalmazást elítéli. Fáradhatatlanul százszor és ezerszer elmondja - hisz jól ismeri a bántalmazás jelenségét -, hogy „nem maga a hibás”, „mindig a felnőtt a felelős, nem a gyerek” mire talán átjutott valami hozzám, hogy nem én vagyok a rossz, hanem az ami történt velem, és aki tette ezt velem.

Időközben ritkítottam majd megszakítottam a szüleimmel a kapcsolatot, hogy szembe tudjak nézni ezzel a traumával és a gyermekkorommal, és azzal, hogy mit veszítettem el ezáltal hiszen a közelükben maradva nem lett volna esélyem erre. Nagyrészt végigmentem a Mérgező szülőkben (írta: Susan Forward) leírt fázisokon. Megéltem azt, hogy nem vagyok egyedül, hogy van valaki, akire számíthatok. Mikor pedig kidühöngtem magamat, akkor gondolkodtam el azon, hogy most már esetleg lehetne valamit mondani a szüleimnek erről az egészről. Hisz fél életem rááldoztam erre a traumára, kötött a családi lojalitás, de az életem másik felét nem szeretném erre elvesztegetni. Ekkor születtek a konfrontáló levelek.

Szóval évek óta rakosgatom életem puzzle-jét, jó pár darab a helyére került és persze vannak, maradtak lyukak is. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a terápiás kapcsolat mellett mások is segítettek: egy férj, aki támogat, egy csak nemrég beavatott testvér, aki hisz nekem és mellémáll, egy-két közösség, egy-két jó orvos, gyógyító és kutyák (éltükben és holtukban egyaránt). Ez egy nagyon lassú folyamat, melyben a változások is csak lassan indulnak el és szinte alig észrevehető módon. A lelki tünetek mellett a testi tünetekkel is kellett valamit kezdeni, ehhez számos testtudatosító mozgásos módszert alkalmaztam, igénybe vettem és veszek, hisz az ezekkel való birkózás még most is feladat.

Összességében szembenéztem az érzelmi elhanyagolás és a szexuális bántalmazás következményeivel egy biztonságos és támogató hosszú terápiás kapcsolatban, mely által közelebb kerültem magamhoz, másokhoz és reményt kaptam.

Feldmár András azt mondja, ha bántalmaztak keress egy tapasztalt jó terapeutát. Nem tudtam, hogy bántalmaztak, nem kerestem bántalmazásban jártas terapeutát, de találtam vagy kaptam. Hálás vagyok érte.

Ez tehát az én hosszú terápiám rövid története. És mivel ez a kapcsolat lassan a végéhez ér, ezáltal ez egyben egy terápiás búcsúajándék is. Neki. És magamnak.