Sajnos sok alkalommal a nevelőapa követi el ezeket a szörnyűségeket. Nálunk is ez történt. Édesanyám dolgozott, mi a testvéreimmel egész nyáron otthon voltunk a mostohaapánkkal. Szörnyű ember volt. Alkoholista és ilyenkor rendkívül agresszív is. Nagyon sokszor sajnos én voltam a céltábla. A bátyámmal nem tudott mit kezdeni, mert ő mindig visszaszólt neki. Mi lányok meg féltünk, nagyon. Én kb 6-7. osztályba jártam, pontosan mikor történt már nem emlékszem, de egyébként sajnos a 30-as éveim közepén minden másra úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna és sajnos nem megy a felejtés.

Nyár volt, mi otthon voltunk. A többi testvéremet elküldte a mostohaapám a közeli játszótérre játszani, de nekem otthon kellett maradnom mosogatni. Először hátulról tapogatott, majd levetkőztetett és az ágyon simogatott, a nemi szervét hozzám dörgölte. Szerencsére csak eddig ment, de én annyira féltem tőle, hogy úgy viselkedtem mint egy darab fa. Utána elküldött fürdeni és megfenyegetett, hogy nehogy szólni merjek bárkinek is. Persze a félelem miatt nem szóltam. Sajnos!!!! Utána még párszor próbált simogatni, mikor nem látta más, de mindig valahogy sikerült tőle megszöknöm. Az én védekezési mechanizmusom az otthoni állapotok elől az volt, hogy a tőlünk 70 km-re lévő középiskolába mentem, kollégiumba. De hétvégén mikor hazamentem mindig féltem vele egyedül maradni. A taperolást két-három alakalom után abbahagyta és én kicsit megkönnyebbültem.

Sajnos pár évvel később a nagyobbik húgommal is hasonló történt, de ő szólt anyunak. Utána a számonkérés és persze a fogadalom, hogy soha nem tett ilyet és csak a gyerek találta ki. Én még mindig nem mertem szólni. Két-három hónap múlva egyedül voltunk otthon a húgaimmal és a mostohaapámmal, mert anyu kórházban volt, a bátyám pedig a barátainál. És ekkor történ az amitől a lavina elindult. A mostohaapám olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán és úgy ordítozta a másik szobából, hogy a húgom azonnal mennyen oda hozzá, mert meg akarja.... Mi rettegtünk hárman összebújva és nem tudtuk, hogy mit csináljunk, mert még elszökni sem bírtunk volna. Szerencsére a bátyám megérezhetett valamit, mert a barátaival együtt jött és kivitt minket a lakásból a nagymamámhoz.

Anyu kijött a kórházból és azonnal mentünk a rendőrségre. Ott sikerült először elmondanom. De olyan csalódottnak és szomorúnak még soha nem láttam anyut. Utána a bírósági tárgyalás, ahol mindent tagadott a mostohaapám. A bírónő kedves volt, próbált úgy kihallgatni, hogy ne legyen nagyon fájdalmas a beszélgetés. De egyébként én is bűnösnek éreztem magam abban az időben. Öt év fegyházat kapott. (És én csak abban bízom, hogy ő is megkapta azt ott a börtönben ami neki járt.)

Sajnos az utcánkban és még a nagymamám is a mostohaapám pártján állt, mert "ezt mind csak mi találtuk ki" mondták. Folyamatos megaláztatás volt mindenkinek (anyunak és a húgomnak is).

Hogy a legkisebb húgommal kikezdett-e azt sosem árulta el a húgom, de erről már nem beszélünk. Mindenki próbált valahogy túllépni rajta. Most a nagyobbik húgomnak van 3 szép kislánya és mondtuk neki, hogy próbálja őket felkészíteni mit kell tenniük, ha ilyesmi velük is megtörténne. Ezt kivédeni sajnos véleményem szerint egy ilyen kisgyereknek nem lehet.

Én próbáltam valahogy túltenni magam a történteken, de nagyon nehéz. Sokszor vannak visszatérő álmaim ezzel kapcsolatban és ahogy az elején is írtan nem lehet elfelejteni. Én is olyan vagyok, mint már egy jópáran írtátok, hogy befelé fordultam, nagyon nehezen barátkozom és a szexben egyszerűen nem tudom magam rendesen elengedni. Én beszéltem a férjemmel erről, hiszen a tárgyalás idejében ismerkedtünk meg. Sokat segített és támogatott. Neki el tudtam mondani mindent.

Örülök, hogy van ilyen oldal ahol erről beszélni lehet, de sajnos olyan emberek akik ezt nem élték át, tényleg csak megvonják a vállukat. Például itt a munkahelyemen is egyszer a kolléganőm megjegyezte, hogy ő biztosan verekedne az illetővel vagy valami hasonló. Én mondtam neki, hogyha valakitől olyan szinten rettegsz, hogy megmozdulni sem bírsz, nem tud csinálni semmit. Ekkor beszéltem először nyilvánosan (persze nem részletesen) a velem történtekről. Utána a kolléganőm is bocsánatot kért.

A másik nagy problémának én azt tartom, hogy a szerencsétlen áldozatot még azok is megalázzák és még tovább rontanak a helyzeten akik esetleg körülveszik ezután. Mint nálunk a rokonság és az utcabeliek, akik még minket hibáztattak a történtekért. Én nekik csak annyit tudnék mondani, hogy örüljenek, hogy velük ez nem történt meg.

Mindenkinek aki átesett ilyenen csak annyit kívánok, hogy találják meg azt a személyt vagy személyeket akik megértik és segíteni tudnak a gyógyulási folyamatban. Még én sem gyógyultam meg és talán soha nem is tudok rendesen, de már tudok róla beszélni akár nyíltan is.