3-4 éves voltam. A szüleim válófélben. Apám alkoholista volt, anyám a szülei alárendeltje. A nagyszülőknél laktunk egy egoista, erőszakos, agresszív nagyapával és egy szavanincs nagymamával, aki mindent úgy tett, ahogy a férje mondta. Bár náluk éltünk, szinte sosem vigyáztak ránk, ezt a feladatot meghagyták nagymamám testvérének és a férjének. A férfi egy fogatlan, láncdohányos, nagydarab ember volt, akinek az ujjai a nikotintól sárgállottak, egész nap a díványon feküdt, pöfékelt és a tv-t nézte vagy a rádiót hallgatta. Nem tudom, hogyan kezdődött, valószínűleg annyira fiatal voltam, hogy ezért nem emlékszem.

Azt tudom, hogy rendszeresen odafektetett maga mellé az ágyra, és egyszer csak bent volt a keze a bugyimban. Aztán a mellemet csipkedte, ami nagyon fájt és az ujját is feldugta a hüvelyembe, ami szintén. Később nekem kellett őt kielégíteni kézzel és előrevetítette, hogy ezt hamarosan szájjal is folytathatom majd. Sokszor azt sem várta meg, hogy a felesége az öcsémmel elmenjen a boltba (ahova én nem mehettem, mert neki ott volt szüksége rám valamiért), hanem ott előttük is benyúlt a bugyimba vagy fogdostatta magát velem. Délutáni szunyókálás címén is ez ment.Minden hétvégén, iskolai szünetben ott voltunk. Persze az elején nem mulasztotta el, hogy megfenyegessén, hogy megvernek majd, ha elmondom a mi kis titkunkat. Tudta, hogy szoktam kapni és félek a veréstől, valamint azt is, hogy a családunkan legutoljára egy gyereknek hinnének, nem kellett nagyon félnie a lebukástól. Évekig ment ez így. A felelése tudta, az öcsém tudta, és engem vádolt. Sokszor gondolom, hogy az anyám is tudta. Hiszen a nagynénjénak a férje volt, és valószínúleg nem öregkorára alakult pedofillá. Sőt tett is rá homályos célzásokat, hogy mennyi kislányt vezetett már be a felnőtt életbe és volt, akinek segített is gyereket csinálni.

Egyszer a rokonaink sírjához mentünk a temetőbe, amikor keresztanyám felhozott egy pedofil történetet. Mi ültünk hátul a Trabantban unokatesómmal, én pedig izzadó tenyérrel bemakogtam, hogy az I... bácsi is ezt kéri tőlem. Erre unokatesóm azt mondta: "Nehogy már elmenj vele!" Keresztanyám semmit nem szól, anyám sem, csak sandán, vádlón rámnézett a visszapíiilantó tükörből. Soha többé nem beszéltünk erről. Ugyanúgy ők "vigyáztak" ránk még évekig. Kb. 4 osztályos voltam, mikor szünetekben már nem kellett hozzájuk menni. A néni iskolaidőben minden hétköznap jött felügyelni minket, egészen 8-os koromig, hogy ne csavarogjunk, ha beteg volt, a bácsi jött. Kulcsuk volt hozzánk. Egyszer az öcsém nem volt otthon, anyu elvitte valahová. A bácsi jött akkor is. Bebújtam az asztal alá, reméltem, nem talál meg. De kirángatott onnan. azt mondta, ne izéljek, tudja, hogy én is akarom. Akkor majdnem megerőszakolt, de mivel kiabáltam, a papírvékonyságú falak miatt megijedt.

Mivel rokon volt még évekig jártunk hozzájuk látogatóba és ők is jöttek. Figyeltem őt. Minden nőt tapizott a családban, még a 70 éves nagymamámat is. És mindenki hagyta. Nem szóltak rá, nem kérték ki maguknak. Szerintem velem kapcsolatban is tudtak mindent, csak nem akartak botrányt a családban.

Közben meg a családunkban mindig nagyon elítélően beszéltek a pedofíliáról. Anyám azt állította, hogy ő azért nem ment újra férjhez, mert nem mert volna beengedni a lánya mellé egy férfit a házba.

Nem értettem, hiszen tudta , mi történik velem, és nem tett semmit. Ennek ellenére ment ez a hangzatos szöveg. Azóta sem beszéltünk arról, hogy mi történt velem De nekem is mindig elmondja, hogy vigyázzak, ha férfiakkal ismerkedem, hogy a lányomnak nehogy baja legyen. (Nem nagyíon ismerkedek.)

Van egy lányom, 10 éves. Gyönyörű, csinos kislány. Nagyon féltem. A saját apámra sem nagyon merem rábízni. MIndenkit árgus szemekkel figyelek, aki a közelébe kerül. Egész kicsi korában elmeséltem neki, hogy velem mi történt, és azt is, hogy milyen mondatokkal próbálják titoktartásra bírni a gyerekekt. Csak abban bízom, hogy köztünk nagyon jó a kapcsoat, és azonnal szólna nekem, ha valami történik, ahogy erre mindig figyelmeztetem is. Nekem nem volt erre lehetőségem.

A legnagyobb lelkifurdalást számomra az okozta, hogy elejében azt hittem, azért csinálja ezt velem, mert szeret. (Ezt is mondta). Annyira vágytam a szeretetre, hogy még a fájdalmakat is viseltem, de ahogy nőttem, rájöttem, hogy mi történik velem. És akkor már nagyon szégyelltem. Azt éreztem, a családom nem szeret, elítél, és ez ezért van. Sokáig senkinek sem beszéltem róla. 18 éves koromban volt egy barátom, neki mondtam el először. Nem túl jól reagált rá. Aztán a gyerekem apjának, de ő hitte is meg nem is. Ez még jobban megerősített benne, hogy erről hallgatni kell. Végül pár éve kezdtem beszélni róla többeknek, hogy tudják, a veszély valós, bárkivel megtörténhet. Nem volt könnyű, az segített, hogy a lányomnak már korábban beszéltem róla az ő érdekében, és akkor rájöttem, hogy mennyire fontos ez.

Igazából büszke vagyok magamra, mert túléltem, talpra álltam. Nem vagdostam fel az ereimet, nem lettem depressziós, de sokat szenvedtem. Nem bízom a férfiakban, nem is akarok magamhoz közel engedni senkit. Akikkel eddig találkoztam, szinte mind beteglelkűek voltak, mert valósíznűleg őket vonzom magamhoz. Erre nincs szükségem. Akkor inkább egyedül. viszont ezt menekülésnek érzem. A lányíom ezt a mintát látja, és félek, hogy neki emiatt nem lesz normális párkapcsolata.