Disszociáció

pipacs írta: Hát én ezt csak most fedezem fel tudatosan, úgyhogy nincs bevált módszerem. Tegnap automatikusan és nagyon erősen elkezdtem kapaszkodni a külvilágba, "az ott egy szék, ez itt egy terem, az ott zöld szín", ez segített. Ugyanezt csinálom (és teljesen automatikusan), amikor érzelmi "betörések" jönnek, kimondom, hogy hol vagyok földrajzilag, évben, próbálom a kezem-lábam mozgatni, érezni, hogy vagyok, hogy fizikailag nem olvadok bele a külvilágba. Ha nyilvános helyen történik, azt nagyon szégyenletesnek érzem, nem akarom magamra felhívni a figyelmet, mint ahogy tegnap is történt. Szerintem meghaltam volna szégyenemben, ha nem sikerült volna tartani magam.

Ezt most vettem észre, hogy erre nem írtam. Azt akartam írni, hogy én ezt durva pánikrohamos és emléközönös időszakomban csináltam otthon, amikor még nem mertem felhívni a pszichológusom. Az emléközön nem egyszerre történt, hanem huzamosabb ideig, és elég volt egy is, ami folyamatosan pörgött, mint valami lemez a fejemben és félelmet keltett bennem. Ez úgy múlt, hogy sokat dolgoztunk a pánikrohamokon és a félelmeken. És valahogy a félelmek elkezdtek veszíteni velem szemben. Elég durva időszak volt, most határozottan azt tudom állítani, hogy erősebb vagyok. Azt nem mondom, hogy kifutott az összes pánik, mert úgy érzem lenne még hatalma felettem, valahogy úgy érzem, hogy a mellkasom egy mély szakadék, és a gyomorszájam. Testileg így tudnám leírni, viszont a fejemmel tartom magam.
Tudom, hogy ez már a jelenem. Van még emlékem, ami nem fejeződött be, de határozottan szeretném ezt is, hogy ne is legyen meg a vége. Egy éve még ezen küzdöttem, hogy nem tudom, és jó lenne tudni, meg ha erősebb leszek, akkor majd betörhet. A nagy frászt. Akármi is történt az a múltam. Valahogy minél jobban és többször átdolgozod a meglévő emlékeidet, annál kevésbé fogják ezek a betörések megszakítani a kapcsolatodat a jelennel és a múlttal, vagy épp nem lesz ez az állandó híd. Nekem mindig volt, spontánul is, terápián is, munkahelyemen ebéd közben, mikor arra lettem figyelmes, hogy ökölben van a kezem, és offline voltam és a kollégám jelzett felém, hogy hahó. El tudnék menni a múltba most is, de már csak azért, hogy küzdjek, ez már más sodródás, de érzelmileg nem tudom, mit jelentene.

Szóval kitartást, ez az idő+érzéscsapongás sok munkával és erővel múlni fog.

karácsony írta: Ezt most vettem észre, hogy erre nem írtam. Azt akartam írni, hogy én ezt durva pánikrohamos és emléközönös időszakomban csináltam otthon, amikor még nem mertem felhívni a pszichológusom. Az emléközön nem egyszerre történt, hanem huzamosabb ideig, és elég volt egy is, ami folyamatosan pörgött, mint valami lemez a fejemben és félelmet keltett bennem. Ez úgy múlt, hogy sokat dolgoztunk a pánikrohamokon és a félelmeken. És valahogy a félelmek elkezdtek veszíteni velem szemben. Elég durva időszak volt, most határozottan azt tudom állítani, hogy erősebb vagyok. Azt nem mondom, hogy kifutott az összes pánik, mert úgy érzem lenne még hatalma felettem, valahogy úgy érzem, hogy a mellkasom egy mély szakadék, és a gyomorszájam. Testileg így tudnám leírni, viszont a fejemmel tartom magam.
Tudom, hogy ez már a jelenem. Van még emlékem, ami nem fejeződött be, de határozottan szeretném ezt is, hogy ne is legyen meg a vége. Egy éve még ezen küzdöttem, hogy nem tudom, és jó lenne tudni, meg ha erősebb leszek, akkor majd betörhet. A nagy frászt. Akármi is történt az a múltam. Valahogy minél jobban és többször átdolgozod a meglévő emlékeidet, annál kevésbé fogják ezek a betörések megszakítani a kapcsolatodat a jelennel és a múlttal, vagy épp nem lesz ez az állandó híd. Nekem mindig volt, spontánul is, terápián is, munkahelyemen ebéd közben, mikor arra lettem figyelmes, hogy ökölben van a kezem, és offline voltam és a kollégám jelzett felém, hogy hahó. El tudnék menni a múltba most is, de már csak azért, hogy küzdjek, ez már más sodródás, de érzelmileg nem tudom, mit jelentene.

Szóval kitartást, ez az idő+érzéscsapongás sok munkával és erővel múlni fog.

Remélem. Most éppen úgy érzem, hogy nem bírom tovább, eddig tart a teljesítőképességem és az akaratom. Ha tudnék sírni, sírnék. Így csak a gyomrom fáj.
És még két hét van a szünetből is, jajj.

pipacs írta:

karácsony írta: Ezt most vettem észre, hogy erre nem írtam. Azt akartam írni, hogy én ezt durva pánikrohamos és emléközönös időszakomban csináltam otthon, amikor még nem mertem felhívni a pszichológusom. Az emléközön nem egyszerre történt, hanem huzamosabb ideig, és elég volt egy is, ami folyamatosan pörgött, mint valami lemez a fejemben és félelmet keltett bennem. Ez úgy múlt, hogy sokat dolgoztunk a pánikrohamokon és a félelmeken. És valahogy a félelmek elkezdtek veszíteni velem szemben. Elég durva időszak volt, most határozottan azt tudom állítani, hogy erősebb vagyok. Azt nem mondom, hogy kifutott az összes pánik, mert úgy érzem lenne még hatalma felettem, valahogy úgy érzem, hogy a mellkasom egy mély szakadék, és a gyomorszájam. Testileg így tudnám leírni, viszont a fejemmel tartom magam.
Tudom, hogy ez már a jelenem. Van még emlékem, ami nem fejeződött be, de határozottan szeretném ezt is, hogy ne is legyen meg a vége. Egy éve még ezen küzdöttem, hogy nem tudom, és jó lenne tudni, meg ha erősebb leszek, akkor majd betörhet. A nagy frászt. Akármi is történt az a múltam. Valahogy minél jobban és többször átdolgozod a meglévő emlékeidet, annál kevésbé fogják ezek a betörések megszakítani a kapcsolatodat a jelennel és a múlttal, vagy épp nem lesz ez az állandó híd. Nekem mindig volt, spontánul is, terápián is, munkahelyemen ebéd közben, mikor arra lettem figyelmes, hogy ökölben van a kezem, és offline voltam és a kollégám jelzett felém, hogy hahó. El tudnék menni a múltba most is, de már csak azért, hogy küzdjek, ez már más sodródás, de érzelmileg nem tudom, mit jelentene.

Szóval kitartást, ez az idő+érzéscsapongás sok munkával és erővel múlni fog.

Remélem. Most éppen úgy érzem, hogy nem bírom tovább, eddig tart a teljesítőképességem és az akaratom. Ha tudnék sírni, sírnék. Így csak a gyomrom fáj.
És még két hét van a szünetből is, jajj.

Nekem huszonévesen volt az első pánikrohamom. Teljesen más esemény váltotta ki, akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy az abúzus miatt, de van más problémám is, ami a kötődést illeti. És történt egy érzelmi megrázkódtatás, ami miatt képtelen voltam sírni. Enni és aludni nem tudtam, akkor egy Írisz diagnosztikát csinált nekem egy természetgyógyász. Tőle kaptam egy teakeveréket, amit kúraszerűen kellett innom. Annyira nem hittem benne, de csak segített.
Nekem azért szűkült össze a gyomrom, mert teljesen összezártam és elfojtottam és nem találtam a problémám, sem azt, hogy hogyan tudnék kioldódni.
Ez borzalmas állapot! Ha úgy van Pipacs szerintem nyugodtan írj a pszichológusodnak, hogy mit javasol, mert kezded nagyon rosszul érezni magad.
Ha ezt nem szeretnéd, próbálj meg lazítani.
Nekem ekkor nem volt segítségem, és én is nehezen éltem meg, hogy nem tudok sírni. Fájdalmas érzés, de majd meg fog indulni az a könnycsepp. Először csak annyi...Nekem így volt. Aztán felszakadt, hosszabb munka után. Én egy könyvvel dolgoztam és ott betalált egy-két mondat. Jóskönyv a címe, nem jósol. Jung is foglalkozott vele. Itthon Müller Péter írta meg, és ad mellé segítséget is. Mind a mai napig segítségemre van. Ennél több gyógyító mondatot tartalmazó könyvvel még nem találkoztam. Nekem akkor ez a könyv, a tea, és a sok sport segített. Még képes voltam egyedül kimászni. Bár, ha akkor kapok egy pszichológust, ha valaki szól, támogat ebben, akkor most nem itt tartanék, és nem omlottam volna össze tíz évvel később.

Szerintem ne ítélkezz magad felett Pipacs, ne bíráld a saját teljesítőképességed. Óriási dolog, hogy tudsz küzdeni, hogy kitartasz. Majd később meglátod, hogy milyen erős is voltál.

Köszönöm, Karácsony
Elkezdtem nyugtató teát inni most én is, mert volt néhány átvirrasztott éjszakám, de már jobb. Nem tudom, hogy a tea miatt, vagy csak már kiütöttem magam, de sikerült eleget aludnom. Kis fellélegzés.
Hú, azt hiszem, én sosem bírnám keresni a pszichológusomat órán kívül. Amúgyis csak vészhelyzetben kereshetem, de szerintem még akkor sem merném.

De miért? Attól félsz, hogy látja, hogy mennyire szükséged van rá, vagy hogy meglátja a fájdalmaidat, vagy hogy sírnál? Vagy attól félsz, hogy ezzel hibát követnél el, és felmondaná kettőtök kapcsolatát? Vagy úgy érzed, hogy a végsőkig bírod. Szégyenletes dologként éltem meg, de én egy ponton túl meg mertem mutatni, milyen is az az állapot, hogy valaki üssön le, különben baj lesz.
Ugyanolyan erős dolog felvállalni, hogy gyenge vagy, mint erősnek lenni.

Az a baj, hogy a terápiás szerződés azt követeli meg, hogy maradj erős a végsőkig. De egy pánikrohamos ember nem tudja eldönteni, hogy mikor jelezhet és szólhat ha baj van.
És fél a visszautasítástól, hogy ha szól a pszichológusának és elmondja, megmutatja magát, hogy szüksége van segítségre, akkor azt esetleg a pszichológusa felül fogja bírálni, hogy "ezért keresett engem?" Esetleg attól fog félni a paciens, hogy leértékelik az ő állapotát és a pszichológusa azt fogja elvárni tőle, hogy legyen erős és tartsa magát, miközben ő egy elesett állapotban van. De ez így nem fog bekövetkezni, ha ilyenkor segítségért fordultok, vagy úgy érzitek, hogy végstádium van, akkor igenis kérjetek segítséget. És, ha visszautasítást érzékeltek, akkor azt meg kell beszélni!

De egy pánikrohamos embertől ilyesmit nem lehet elvárni, hogy csak akkor szóljon, hogy baj van, mert teljesen nincs tisztában semmivel sem. A terápiás szerződés egy baromság. Szerintem bármit meg lehet beszélni, és a paciens szót tud érteni abból, ha elmagyarázzák neki, hogy ez már nem tartozik a pszichológus szabadidejére. Ez is érthető, én elhiszem, hogy van, aki visszaél ilyesmivel.

Így a beszéljróla szünet előtt úgy éreztem, hogy ezeket le kell írnom.

karácsony írta: Ugyanolyan erős dolog felvállalni, hogy gyenge vagy, mint erősnek lenni.

karácsony írta: De miért? Attól félsz, hogy látja, hogy mennyire szükséged van rá, vagy hogy meglátja a fájdalmaidat, vagy hogy sírnál? Vagy attól félsz, hogy ezzel hibát követnél el, és felmondaná kettőtök kapcsolatát? Vagy úgy érzed, hogy a végsőkig bírod. Szégyenletes dologként éltem meg, de én egy ponton túl meg mertem mutatni, milyen is az az állapot, hogy valaki üssön le, különben baj lesz.
Ugyanolyan erős dolog felvállalni, hogy gyenge vagy, mint erősnek lenni.

Így, együtt, mindegyik, plusz a szégyen, hogy teher vagyok.
És nem értem, hogyan kerültem ilyen állapotba, nem akarom elhinni, hogy ez van. Ez is belejátszik. Nem is hiszem el magamnak sokszor.
Segítséget kérni, előtte felismerni, hogy segítségre van szükségem, azt hiszem, ez egy újabb fejlődési fok.

karácsony írta: Az a baj, hogy a terápiás szerződés azt követeli meg, hogy maradj erős a végsőkig. De egy pánikrohamos ember nem tudja eldönteni, hogy mikor jelezhet és szólhat ha baj van.
És fél a visszautasítástól, hogy ha szól a pszichológusának és elmondja, megmutatja magát, hogy szüksége van segítségre, akkor azt esetleg a pszichológusa felül fogja bírálni, hogy "ezért keresett engem?" Esetleg attól fog félni a paciens, hogy leértékelik az ő állapotát és a pszichológusa azt fogja elvárni tőle, hogy legyen erős és tartsa magát, miközben ő egy elesett állapotban van. De ez így nem fog bekövetkezni, ha ilyenkor segítségért fordultok, vagy úgy érzitek, hogy végstádium van, akkor igenis kérjetek segítséget. És, ha visszautasítást érzékeltek, akkor azt meg kell beszélni!

De egy pánikrohamos embertől ilyesmit nem lehet elvárni, hogy csak akkor szóljon, hogy baj van, mert teljesen nincs tisztában semmivel sem. A terápiás szerződés egy baromság. Szerintem bármit meg lehet beszélni, és a paciens szót tud érteni abból, ha elmagyarázzák neki, hogy ez már nem tartozik a pszichológus szabadidejére. Ez is érthető, én elhiszem, hogy van, aki visszaél ilyesmivel.

Így a beszéljróla szünet előtt úgy éreztem, hogy ezeket le kell írnom.

Nagyon tetszik ez az eszmefuttatás.
Azt hiszem, van értelme a terápiás szerződésnek, számomra talán az, hogy meg merem-e szegni, merem-e a saját szükségletemet többre tartani, és háttérbe tudom-e szorítani a pszichológus vélt szükségleteit, merek-e extra figyelmet követelni, ha szükségem van rá. Annak, aki meg eleve követelőzik és rögtön átlépni a határokat, meg talán arra jó, hogy megtanulja tolerálni a frusztrációt, és kezelni az indulatait kicsit.
Vagy nemtom.
Mindenesetre nagyon köszönöm a biztató sorokat. Nagyon jól estek.

Így is fel lehet fogni. Mindenesetre szólni kell, ha rosszabbodik a helyzet. Mi nem írtunk szerződést és így sem mertem szólni, csak mikor már eljutottam oda, hogy ha valaki nem üt le baj lesz...tudom, h hogy jutottam odáig, és tudom, h hamarabb kellett vna segítséget kérnem.

Hál' istennek nekem már véget ért ez a szakasz....milyen jó lett volna, ha előbb találok Rátok!!!..Egy évvel ezelőtt még minden naposak voltak, olykor rohamokkal egybekötve...de néha most is "leáll" az agyam...
Visszaolvasva az írásaitokat...a kirakós egy darabkája megint előkerült...a "mintha én nem én lennék"...Istenem, én ezt nem is egyszer felhoztam anyukámnak!!...és nem értette...ahogy én sem..
Azt hiszem a disszociáció nélkül nem éltem volna túl...vagy teljesen megőrültem volna..

Két éve történtek velem, amikor még frissen jöttek elõ az emlékek, képek, töredezve, teljesen valószerũtlenül. Volt hogy a mũhelyben a földön ülve tértem magamhoz, valami szerszámmal a kezemben. Volt hogy egy parkban a város másik felén, a fák között aludtam az õszi viharban, talpig vízálló ruhában, de csak arra emlékszem hogy ott ébredek, nem tudom hogyan kerültem oda. Volt hogy biciklivel nekivágtam a csúcsforgalomnak, és tízenkilométereket tekertem a semmibe, közben fotóztam szinte bármit, és csak az elkészült képekbõl tudtam meg hogy mit csináltam egyáltalán aznap. Nem tudom hány hasonló eset történt akkoriban.
Szerencsére mostanra ezek elmúltak, de akkor azt hittem itt a vég.

Bukott Angyal, ez félelmetes...