Barátság

Nekem nagyon nehezen megy a bartákozás. Gyerekként - kisgyerekként - volt egy nagyon jó barátnőm, de aztán ahogy nőttünk, ő elkezdett a fiúk iránt érdeklődni. Én meg abnormálisan nem akartam ezt a témát, inkább babáztam tovább. Így aztán eltávolodtunk egymástól. Ő volt az utolsó igazi barátnőm, ha jól számolom, ennek úgy 35 éve. Azt hiszem, nagyon hiányzik egy barátnő, de nem tudom, ennyi idősen tud-e még az ember barátokra szert tenni. És ahogy egy kicsit közelebb kerülök valakihez, az megrémít. Nagy örömmel szervezek meg egy találkozót, aztán mikor találkozunk, alig várom, hogy vége legyen...
Szóval érdekelne, nektek is vannak-e ilyen problémáitok? Van-e ennek köze a gyerekkori történésekhez, vagy egész egyszerűen ilyen vagyok?

Nekem ez az élet egy ajándéka, hogy van egy barátnőm, akivel együtt felnőttem, és több, mint testvér már...Viszont ugyanúgy hiányzik, hiszen babázik, két gyerek és egy férj mellett nehéz ugyanazt a világot élni, amit éltünk. Én itt maradtam az akadályaim előtt, és vágyom vissza azokat az érzéseket, amiket együtt átéltünk, a minden jóban-rosszbant, a nagy kalandokat. Igazán csak vele tudom azt átélni, ami én vagyok mellette. Beszélgetni bárkivel tudok, de nem ugyanaz. Van még egy barátnőm, ő szintén lelkitárs és sokat tanultam tőle, felderül tőlük a szívem. Persze ugyanúgy kiütközött egy idő után pár érzés, pl. amikor eljött a pillanat, hogy elmondom, hogy nőttem fel, és mi a konfliktusaim forrása, előtte már nagyon kiforgatott magamból az, hogy nem értenek még meg ,és dühös voltam már bizonyos dolgoktól, mert úgy éreztem a barátságom tisztaságában van egy kínai nagy fal, és ez a gyerekkori történések, az abúzus stb. miatt van. A gyerekkori barátnőm tudta, hogy történtek velem dolgok, mert együtt nőttünk fel, és volt olyan, hogy nagyon kiborult állapotban hívtam el, hogy menjünk valamerre, csak akkor nem tudtam elmondani, hogy mi van. Pár évvel később pedig egy étteremben sírva mondtam ki neki, hogy az apám molesztált. Aztán mindketten eltemettük. Most kellett újra felhoznom, és meg is mutattam neki a történetem.

Szerintem lehet barátokat szerezni, de ahhoz kell, hogy tudják, hogy te min mentél keresztül. Mert ez szigetel el. Én másokhoz nem tudok úgy közelíteni, illetve nem olyan mélységgel, ami úgy érzem, nem is baj. Mert egy barátságot kellő mélységgel ápolni nem mondom, hogy nem egy nagy feladat, de vigyázni egy barátságra az egy nagyon fontos dolog A kölcsönös kitárulkozáshoz is kell bátorság . Szóval lehet barátkozni, csak ahhoz meg kell tudni úgy nyílni, mert akkor tudsz befogadni, meg tudnak befogadni. Ez olyan, mintha megenné két ember egymást, de ha be vagy csomagolva akkor nem tud megrágni. Én is próbálom, hogy ne legyek ilyen mások számára, mert nekem is hiányozna, hogy valakit csak úgy hirtelen elhívok moziba és nem kell két héttel előre betervezni. Valahogy nincsenek körülöttem ilyen barátnők. Nem tudok ilyen barátságokra szert tenni. Valószínűleg azért, mert ezeknek megvan a minőségbeli különbsége.

A másik, hogy engem soha nem engedtek le játszani hétközben pl, mindig a tankönyvek fölött kellett görnyednem, hétvégén is, csak a tesómmal mentem tanulás után, vagy egyedül bringáztam. Egy csomó fiú ismerősöm volt, de lány barátaim nem igazán voltak. Már akkor is el voltam szigetelődve, és nekem nem voltak ilyen egymásnál ottalvós programok sem soha, stb.
Pont gondolkoztam, hogy nyáron is egy csomószor a lakásban voltunk tesómmal, amíg haza nem értek a munkából. Aztán pedig elmentünk a családdal nyaralni, vagy nagymamához. Később mentünk úszni, meg egyszer voltam valami napközi táborban, mindenhol csak fiúkkal barátkoztam a fiú testvérem lévén...

Én nemrég voltam Luxemburgban a legjobb barátnőmnél, nagyon jól éreztem magam vele.
32 év van köztünk, és ugyan a pszichológusnál is mindig bizonygattam, hogy csak barátság van köztünk, néha nagyon féltékeny vagyok a gyerekeire, és azt kívánom, bár ő lenne az anyukám.
Mindenről tudok vele beszélgetni, szüleimről, abúzusról, párkapcsolati dolgokról, amikről anyámmal soha nem beszélnék. Ő is megosztja az ő saját dolgait, gondjait, és olyankor meg halálra aggódom magam. Mert segíteni akarok neki, de nem tudok. Az ott létem alatt sem engedett semmit kifizetni, de még a vonatjegyemet se! Számomra ez nagyon kellemetlen volt, mert jó oké, most gyűjtenem kell pénzt a költözésre, egyetemi jelentkezésre, stb. és ezt ő is tudja... Jólesett, hogy ilyen kedves, de azért rosszul is éreztem magam miatta. Utána a szemébe is mondtam, hogy többet ilyet nem csinálhat, és elfogadta. Őszinte vagyok vele, mindent elmondok neki, amit gondolok.
Kártyáztunk, filmeztünk, sétáltunk, kirándultunk... és egyik nap annyira meghatott, hogy ennyi energiát és időt szán rám hogy sírva fakadtam. Ő meg azt gondolta, hogy a film, amit néztünk, esetleg felzaklatott, vagy a szex. abúzusról szóló cikk, amit mutatott, de nem ezek... Hanem örültem, hogy végre van egy igaz barátom, akit szeretek, és aki viszont szeret. (Nekem ez azelőtt sose adatott meg, mindig egyirányúak voltak a barátságaim.)
Olyan kedves volt, megölelt és adott nekem egy puszit. De ez olyan anyáskodós viselkedés volt, nem olyan, mint egy baráti.

Valamelyik nap elkezdtem neki hülyeségeket írni, meg is kérdezte, hogy mi a fene van velem, hogy össze-vissza hordok mindent, és ott lyukadtunk ki, hogy én nem hiszem el, hogy szeret. VAgyis elhiszem, hogy szeret, de nem annyira, mint én őt. Én őt tartom a legjobb barátomnak, de ő nem tart a legjobbnak. Azt mondta, neki nincs ilyen fogalom az életében, hogy legjobb barát. Sok barátja van, és a fontosak közé tartozom, de azt mondta, ne ragadjak le a kizárólagosságoknál, örüljek, ha minél több barátom van, akikre számithatok... De erre én megsértődtem, és megkérdeztem, mit tehetnék, hogy a legjobb barátja lehessek. Azt mondta, ő már túl sokat élt ahhoz, hogy ilyen dolgoknál leragadjon, mint legjobb barátok. Mert aki barátai vannak (nem sok rajtam kívül, talán egy-kettő), őket ugyanúgy szereti.

Most szerintetek? Én vagyok a hülye?

nehezen tudnám azt mondani, Mara, hogy egyszerűen ilyen lehetsz. Amúgy én is kb. így vagyok ezzel. Nagyon jó lenne, ha lenne barátnőm, olyan igazi, de olyan nincs, csak majdnem olyan. Megelégszem ezzel is, jobb híján, de akkor is hiányzik.

Hajnalkám írta: nehezen tudnám azt mondani, Mara, hogy egyszerűen ilyen lehetsz. Amúgy én is kb. így vagyok ezzel. Nagyon jó lenne, ha lenne barátnőm, olyan igazi, de olyan nincs, csak majdnem olyan. Megelégszem ezzel is, jobb híján, de akkor is hiányzik.

Én nem elégszem meg, küzdök érte veszetten... De aztán mikor ott a lehetőség, akkor annyira megijedek, hogy inkább előre feladom.

Mara, beleolvastam a könyvedbe megint, az utószót amit a pszichológusod írt. Szerintem akit a családban lelki erőszak is ért, nehezen barátkozhat. Most lehet, hogy durván fogalmaztam, de anyukádra gondoltam, hogy nem engedett el..

Alicia09 írta: Mara, beleolvastam a könyvedbe megint, az utószót amit a pszichológusod írt. Szerintem akit a családban lelki erőszak is ért, nehezen barátkozhat. Most lehet, hogy durván fogalmaztam, de anyukádra gondoltam, hogy nem engedett el..

Igen, biztosan ez is megnehezíti a dolgom, meg egyáltalán, a túl szoros családi kötelék nem tesz jót a barátságoknak. Meg aztán lehet, hogy egyszerűen valami adottság is ez, nem tudom. Végül is nem lehet mindent az abúzus számlájára írni. Csak az gyanús, hogy mindig van ez az érzés, hogy kívül kerülök az adott szituációkon, látom magam, amint véres verejtékkel barátkozom, de nem bírom elengedni magam. Vagy feszengek, vagy poénkodok. De sosem vagyok ott igazán. És mindig nagyon félek attól, hogy nem tudok őszinte lenni. És úgy érzem, annyi energiát vesz el ez a barátkozósdi, hogy nem is éri meg. Viszont egészen más a helyzet írásban. Sok olyan barátnőm van, akikkel csak írásban vagyok kapcsolatban, mert messze élnek. Az nagyon megy, nem tudom, miért.

Mara, ezzel én is pont így vagyok. Írásban minden könnyebb.

Anoni Mara írta:

Alicia09 írta: Mara, beleolvastam a könyvedbe megint, az utószót amit a pszichológusod írt. Szerintem akit a családban lelki erőszak is ért, nehezen barátkozhat. Most lehet, hogy durván fogalmaztam, de anyukádra gondoltam, hogy nem engedett el..

Igen, biztosan ez is megnehezíti a dolgom, meg egyáltalán, a túl szoros családi kötelék nem tesz jót a barátságoknak. Meg aztán lehet, hogy egyszerűen valami adottság is ez, nem tudom. Végül is nem lehet mindent az abúzus számlájára írni. Csak az gyanús, hogy mindig van ez az érzés, hogy kívül kerülök az adott szituációkon, látom magam, amint véres verejtékkel barátkozom, de nem bírom elengedni magam. Vagy feszengek, vagy poénkodok. De sosem vagyok ott igazán. És mindig nagyon félek attól, hogy nem tudok őszinte lenni. És úgy érzem, annyi energiát vesz el ez a barátkozósdi, hogy nem is éri meg. Viszont egészen más a helyzet írásban. Sok olyan barátnőm van, akikkel csak írásban vagyok kapcsolatban, mert messze élnek. Az nagyon megy, nem tudom, miért.

Nekem is rengeteg bajom van a barátkozással, de szerintem ellenkező előjellel, mint Neked, Mara. Pl. én gyerekként, talán 10 éves koromtól folyton beszéltem, ha kellett, ha nem, ha alkalmas volt, ha nem, akárkinek. Hogy segítsen már valaki. (Szorongások, pánik miatt.) Előtte viszont az óvodában képtelen voltam megszólalni, megvédeni magam, Iskolában sem, stb. Arra tanítottak, hogy nem üss vissza. Sok "barátnőm" használt arra, hogy rajtam növesztette az önbizalmát. (Leszóltak.) Ez a mindig mindenütt kitárulkozás később megmaradt nálam, amit idővel azért megtanultam viszonylag kontrollálni. Most már csak négyszemközt teszem, és vagy bejön, vagy nem. Ha bejön, megnyithat másokat, hogy én merek beszélni. Ugyanakkor, ha társaságban vagyok, vigyázok, meg ne szólaljak, mert sokszor nem a "helyén" szólaltam meg. Nem odavaló, meglepő dolgokat mondtam, túl személyest, túl közvetlent, vagy nem mertem felvállalni a humoromat, csak halkan tettem, így nem veszik komolyan, nem jut el hozzájuk. Tök bénának érzem magam társaságban. Általában megpróbálok valakivel kettesben beszélgetni ilyenkor is.

Az jutott eszembe, hogy egy gyógyuló csoport jó terápia lehetne, és barátságokra is adhatna okot. Nem terveztek ilyet?

Alicia09 írta: Az jutott eszembe, hogy egy gyógyuló csoport jó terápia lehetne, és barátságokra is adhatna okot. Nem terveztek ilyet?

De, tervezünk. Csak a megvalósítás nem olyan egyszerű... De dolgozunk rajta.

Anoni Mara írta:

Alicia09 írta: Az jutott eszembe, hogy egy gyógyuló csoport jó terápia lehetne, és barátságokra is adhatna okot. Nem terveztek ilyet?

De, tervezünk. Csak a megvalósítás nem olyan egyszerű... De dolgozunk rajta.

De jó lenne! És egyelőre gondolom Pesten? Vagy országosan is? El se tudom képzelni, milyen jó lehet személyesen találkozni olyanokkal, akik értenek. Hatalmas szerencsémre nagyon jó barátaim vannak, akik ezt is tudják rólam, de nem tudják, milyen ez (hála Istennek persze )

Mara, írásban nekem is sokkal jobban megy. Amikor a netes csoportok aztán találkozót szerveznek, minden bajom van. Volt, amikor el se mentem, utóbb aztán megbántam. Most már, ha van időm, elmegyek, lesz, ami lesz. Aztán van, amikor jó.

Szerintem nagyban megnehezíti a barátkozást az, ahogy a külvilág reagál "ránk". A legtöbb ember, legyen férfi vagy nő, aki nem esett át zaklatáson, vagy igen, de elfojtásban él, egyszerűen nem tud mit reagálni arra, amikor ez kiderül. Én meg nem tudok, és nem is akarok úgy csinálni, mintha ez a része az életemnek nem történt volna meg. Mindeközben meg nemcsak áldozat vagyok, vannak kedvenc könyvek, filmek, rendezvények, témák, mindennapi történések, amikről olyan jó lenne beszélgetni anélkül hogy lesajnált áldozat lennék. Nagyon nehéz olyan embert találni, aki megérti, mi történt, tudja kezelni, ha az életünknek arról a részéről beszélünk, de mégis mindennapos barátnő, tehát nem anyapótlék, áldozatsajnáló szeretetzsák, vagy lelkiismeretfurdalásos ember, hanem valaki, akivel nevetni és sírni is lehet. Néhány kezdeményezésbe belekukkantottam a neten, meg közösségi oldalakon, de én azt látom, hogy nem beszélgetnek egymással a nők-lányok. Van ötletetek, hogyan lehetne ezen segíteni? Szerintem hatalmas erőt jelentene mindenkinek legalább egy barátnő.

Lili a hegyről írta: Szerintem nagyban megnehezíti a barátkozást az, ahogy a külvilág reagál "ránk". A legtöbb ember, legyen férfi vagy nő, aki nem esett át zaklatáson, vagy igen, de elfojtásban él, egyszerűen nem tud mit reagálni arra, amikor ez kiderül. Én meg nem tudok, és nem is akarok úgy csinálni, mintha ez a része az életemnek nem történt volna meg. Mindeközben meg nemcsak áldozat vagyok, vannak kedvenc könyvek, filmek, rendezvények, témák, mindennapi történések, amikről olyan jó lenne beszélgetni anélkül hogy lesajnált áldozat lennék. Nagyon nehéz olyan embert találni, aki megérti, mi történt, tudja kezelni, ha az életünknek arról a részéről beszélünk, de mégis mindennapos barátnő, tehát nem anyapótlék, áldozatsajnáló szeretetzsák, vagy lelkiismeretfurdalásos ember, hanem valaki, akivel nevetni és sírni is lehet. Néhány kezdeményezésbe belekukkantottam a neten, meg közösségi oldalakon, de én azt látom, hogy nem beszélgetnek egymással a nők-lányok. Van ötletetek, hogyan lehetne ezen segíteni? Szerintem hatalmas erőt jelentene mindenkinek legalább egy barátnő.

Erre nem jött válasz. Én például, bevallom, nem értem, mi az igazi kérdés. Mit értesz az alatt, hogy nem beszélgetnek egymással nők-lányok?

Ez a fórum például hiánypótló. Az abúzus áldozatainak az élete (és bármilyen abúzusról is legyen szó) az elhallgatásról, az elleplezésről szól, a környezet úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, és pont ezért szűnik meg az igazi dialógus, a kapcsolódás, még mielőtt elindulhatna. Ott nem lehet dialógus, ahol az áldozat szerepjátszásra van kényszerítve, hiszen meg sem hallgatják másképpen.
Igazi kommunikáció talán akkor kezdődhet, ha már eleget beszéltünk, és a megfelelő nyelven (amit itt mi teremtünk meg, hiszen az abúzusnak talán nincs is nyelve, csak szakmai, hűvös, egyirányú). Lehet, hogy mindenki szeretné átélni, hogy tudomásul van véve, hogy észre van véve teljes egészében.
Talán ezért nem könnyű a barátkozás sem, az elszigeteltség miatt. Hogy ott van az állandó félelem, hogy ezt a töménytelen mennyiségű fájdalmat, ami a részünk, senki sem lesz hajlandó elviselni. Marad a szerepjátszás, és akkor megint elmarad a bensőséges kapcsolódás.
Itt meghallják egymást az emberek, és beszélgetnek egymással. Itt nem kell játszani. Ez a legjobb kezdeményezés, amit valaha láttam.
(És néha könyvekről és filmekről is szó esik.)
Elnézést, ha nagyon messzire szaladtam, azt hiszem, ez már kikívánkozott belőlem amúgy is.

Itt az előzőekhez csatlakozva írom, hogy egyetértek, itt barátkozunk. Itt megértjük egymást. Nekem nagyon nehéz az egy társaságban, hogy ne beszéljek a problémáimról, mert folyton eszembe jutnak, és van, ahol nem illik, mert csak jópofizni illik. Most is legszívesebben kiordítanám mindenkinek, hogy a pszichológusom szerint az abúzus csak hab a tortán, mert az anyám nem normálisan szeretett, illetve inkább nem szeretett. Szerinte, ha ez nem így van, az abúzust helyre lehetett volna ütni szépen. Folyton a bajaim körül pörög az agyam, emiatt iszonyú nehéz, hogy ne gondoljak rá. Nemrég voltam egy társaságban, a végén tiszta feszült voltam, mert nem mertem megszólalni, csak hallgatni őket. A végén úgy tudtam csak megnyugodni, hogy egy egész zacskó mogyorót megettem lefekvés előtt, hogy el bírjak aludni.
Ma meg kaptam egy végrehajtótól egy levelet, mely szerint tartozom egy társkeresőnek, mert mikor befizettem 1 havi pénzt nekik, (hogy kipróbáljam az oldalt), ezzel arra "szerződtem" szerintük, hogy amíg nem mondom le a szerződést, addig fizetek. Csakhogy direkt úgy utaltam nekik, hogy maguktól ne tudják levonni a pénzem. Így 1 hónap után le is tiltották a hozzáféréseimet a dolgokhoz, ami a tagság miatt járna. Tehát nem is használhattam az oldalt, mégis most már a háromszorosát követelik annak, amivel szerintük tartoztam eredetileg. A végrehajtó.. Emiatt most képtelen vagyok lefeküdni, hogy még ilyen szarságokkal is idegesítenek, mikor rokkantosítva vagyok, épp, hogy elvagyok valahogy a pénzemből. Netem is csak amiatt van, mert az egyik fiam informatikus. Én a Facebookon való kiposztolással, meg a fogyasztóvédelemmel fenyegettem meg őket eddig. Nem tudom, mi a véleményetek, mint barátoknak? Nem tudtok olyan jogszabályt, hogy amit nem használtam, azt miért fizessem ki? Merthogy valóban nem olvastam el az eredetileg vagy 8 oldalas hülye, idióta szerződésüket. Ezzel élnek vissza, hogy úgysem olvassuk el, mert a fene kíváncsi a sok jogi szövegre, nehéz is értelmezni általában... :angry: :