Pszichoszomatikus betegségek

Az erőszak után én is mentem nemigyógyászhoz, csináltak teszteket, és paráztam, hogy elkaptam valamit, hisz ott semmivel nem tudtam védekezni.... Másfél hónapra rá újra kellett mennem vizsgálatra, mert a HIV az csak kb. egy hónap után kimutatható... Nem kívánom senkinek azt a félelmet, ott álltam 21 évesen, hogy mi van, ha halálos beteg leszek, és tíz év múlva elpatkolok... Hála a jó égnek, semmit nem kaptam el... De azóta már volt kapcsolatom, így megint esélyes, hogy elkaphattam vmit, szóval már én is örülnék egy szűrésnek. Csak nehezen veszem rá magam, hogy elmenjek a dokihoz. Ugyanis mindig rákérdez az erőszakra, hisz hozzá mentem először is, és látom, hogy mennyire sajnál... Úgy bánik velem, mint egy törékeny lélekkel...

Hú hát az erőszak alatt, aki amúgy egy orvos volt...nem volt védekezés nálam sem, de azóta csak kijött volna, ha aidses vagyok. Nekem jóval azelőtt volt a mindenféle parám, terhes tesztet is csináltam, nem emlékszem, hogy jött az egész, de az aidssel kapcsolatban a nőgyógyászati bajaim és apám jut most is eszembe...és szagokat érzek, de tudom, h nincs semmi bajom, ezek a szemét gondolatok olyanok, mintha önmagam ellensége lennék, és ilyenkor nem engedem, h ezek eluralkodjanak rajtam. Most csak pánikrohamok vannak.
Menj el Rotebeete, mert az azért megnyugtat.

karácsony írta: Nekem is voltak hasonló gondjaim, egy időben aids parám is volt, de nem emlékszem, hogy vertem ki ezeket a fejemből. Pár orvost megjártam és mindig nyugtatgattam saját magam, hogy nincs semmi bajom, de még fiatal voltam és szerintem annyira lekötöttem magam a sok tevékenységgel, hogy azért nem emlékszem, hogy tűntek el ezek a gondolatok.

AIDS az nekem is. És akár lehetett volna az is, hogy összeszedek valamit, vagy ezt, vagy bármi mást. Bár nem mozogtam olyan közegben, de mégis, ki tudja. Ahány pasassal összejöttem akkoriban... Nem vagyok rá büszke, de ma már legalább értem az okát.

Tetszik Mara ötlete, a pszichológus nőgyógyász. Tényleg hasznos lenne. Nem kéne mondvacsinált okokat kitalálnom, ha elbőgöm magam egy vizsgálat, vagy mint a múltkori rutin beavatkozás alkalmával. Szegény doki meg csak néz, hogy vajon mivel bántott meg.
Nálam a legszembetűnőbb a migrén volt, ami hányással végződött mindig. Volt némi bőrproblémám, néha felbukkanó magas pulzusszám, székrekedés. Aztán meg pár megmagyarázhatatlan fájdalom mellkas környékén, derék tájon. Ilyesmi. Jártam párszor kivizsgáláson, de semmi konkrét.
Persze mikor valami tünetem van, rögtön a legrosszabbra gondolok. Ha meg nincs abba betegszem bele, hogy már biztos valami annyira alattomos betegség támadott meg, hogy már tünete sincs, és csak akkor fogom észrevenni ha már túl késő lesz.
Szeretnék a belsőmbe nézni, és jól megfigyelni, hogy rendben van-e minden.

Én is nagyon nehezen viselem a menstruációs időszakot és ezt meg is kellett beszélnünk az orvosommal, miért irtózom ennyire ettől az időszaktól, hiszen ez természetes. Nekem viszonylag későn jött meg az első már majdnem 15 éves voltam és milyen érdekes, hogy nagy nehezen akkor jött meg először mikor ahhoz a „személyhez” küldött lakni az anyám aki 4-6 éves korom körül abuzált. „Milyen érdekes?” Azóta is ez az időszak maga a pokol nekem, görcsös fájdalom és mély szomorúság. Nálam van még egy dolog, amit egyszerűen nem birok elviselni az a fenékbe injekció. Nevetséges, de le tudnám rúgni a fejét, aki így akar gyógyszert bejuttatni a szervezetembe. Vénásan nincs problémám, de a nagy farizomba kizárt. A házi orvosom „megmosolyogja” de szerencsére tiszteletben tartja, és vagy gyógyszer formájában adja be, vagy vénásan a gyógyszert. Köszönöm, hogy vagytok és beszélhetek veletek.

Mi is örülünk, hogy írsz Keira. A menstruációs időszakomról én még soha nem beszéltem senkinek, de mindig nehezen viseltem, aztán Feldmár egyik könyvét olvastam el, nem jut eszembe a címe, de ír a negatív érzésekről, és nekem az segített, bár sokszor a halálomon vagyok, de már jobban elfogadom az egészet.

Pszichológus-nőgyógyász…
Tetszik az ötlet… nagy szükség lenne rá!!!

Igazság szerint hiába nem élek fizikai bántalmazásban, erőszakban már 10 éve, még mindig komoly problémákkal küzdök.
Az én életemben is voltak időszakok, amikor abba kezdtem belepörgetni magam, hogy halálos beteg vagyok. Én olyan 10 éves koromtól kb 4-5 éven át abban a „tudatban” éltem, hogy rákos vagyok. Ehhez tudni illik, hogy rendszeresen vertem magam és azért egy időben nem csupán a kezemet-lábamat ütöttem, hanem alhas és mell tájékon is püföltem magam. Ha fájdalmam volt, már „tudtam” is, hogy közel a vég. Ha feszült a mellem menstruáció előtt, már halálfélelmem volt, mert rákos vagyok.
Miután megerőszakoltak, évekig képtelen voltam futni és ugrálni. Olyan fizikai fájdalmaim voltak, ha futottam 200 métert, hogy falfehéren rogytam össze a tesiórán. Akkoriban úgy éreztem, el kell mennem nőgyógyászhoz, de nem volt bátorságom, nem tudtam, mit is mondhatnék neki… másrészt pedig úgy éreztem, senkinek sem tudnám elviselni az érintését intim helyen. Nem mentem. Csak pörgettem magam tovább, hogy rákos vagyok, hogy az apám olyan kárt okozott bennem, amit egy orvos azonnal kiszúrna, ha nem jött meg időben a menstruációm, ha késett egy napot, már azon törtem a fejem, hogy ez már biztos annak a gyilkos és ismeretlen kórnak a tünete, amitől annyira fáj a hasam, ha futok.
18 évesen munkához tüdőszűrésre kellett mennem, még akkor is a mellrákba pörgettem magam. Féltem, hogy majd a röntgen kimutatja, pedig én már nem akartam tudni, vagyis nem akartam leírva látni, én csak csendesen „tudatlanul” akartam meghalni. Hullani kezdett a hajam, nem vészesen, csak azért jobban, mint a normális. „Az bizony a rák”. És minden fájdalom, nyilallás, feszülés, görcs számomra azt jelentette, teljesen mindegy volt, éppen mim fájt, hogy a gyomrom égett, hogy épp megfáztam és attól fájt valamim vagy épp menstuációs görcseim voltak, nekem minden a rák tünete volt…
Nem mondom, hogy elmúlt ez a parám, de jelenleg nem emészti fel az életemet. Azért fél évente-évente van egy 3-4 nap, amikor még mindig azt érzem, halálos beteg vagyok.
A futás és ugrálás után még mindig vannak fájdalmaim, ezekről nem tudom, hogy csak pszichés vagy valós fizikai probléma, de félek utánajárni…
Itt vagyok, közel 23 évesen, sosem volt párkapcsolatom, sosem volt senkivel szexuális kapcsolatom az apámon kívül… (fáj ezt így leírni, nagyon fáj… csak nyelem vissza a könnyeimet, pedig sírhatnék, nem lát, nem hall senki, de valami mindig visszaránt)
Rettegek nőgyógyászhoz menni, sosem voltam még, pedig azért nem ártana…
Most kezdtem el pszichológushoz járni, idővel remélem, ezen a téren is javul majd valami…

Köszönöm, hogy végigolvastatok

Őszintén megdöbbentem, hogy nem csak én vagyok ilyen tébolyult, és nálatok is hipochondriába torkollt a trauma... Hope, a terápia sokat segít, de fontos, hogy beszélj ezekről a félelmekről. Én rengeteget fejlődtem. Nem mondom, hogy sosem tör rám a para, de jóval ritkábban. És sokszor sikerül megállítanom az őrületet, mielőtt eluralkodik rajtam. Mert aztán tudom, eljön egy pont, ahonnan már nagyon nehéz visszajönni.

Írtam egy hosszú hsz-t, de elfelejtettem kimásolni és közben elment az internetem.

Csak annyit szerettem volna írni, hogy én is állandóan rettegek a különböző rákoktól IS, nem csak a terhességtől, és ezt rettegek bevinni a terápiába is. Hiszen mit mondjak?
A legelső ilyen emlékem az, hogy zokogok az ágyamban, hogy meg fogok halni, mert mikor elkezdtek kiállni a csontjaim évekkel ezelőtt, meggyőződésem volt, hogy az a sok "dudor" (kulcscsont, vállcsont) daganat, és csontrákom van. Most pedig már az van, hogy meggyőződésem, hogy az 5 éve tartó evészavar és az ehhez kapcsolódó gyógyszerabúzus miatt teljesen szétrákosodott már az egész emésztőszerv-rendszerem. A nap 24 órájában rettegek, és mindenki csak azt mondja, hogy hagyjam abba, tönkreteszem magamat, álljak le vele, de ezt LEHETETLEN csak úgy abbahagyni. Sokszor vannak valós fájdalmaim is, és épp akkor, amikor próbálkozom leállni, változtatni. A nap 24 órájában rettegek a emésztőrendszeri, nőgyógyászati rákoktól, agydaganattól (ha szédülök), rosszulléttől, infarktustól (káliumszint). Mondjuk ennek az egynek van annyi alapja, hogy tényleg gondok voltak a szívemmel. Amúgy is abuzálom a gyógyszereimet, de emellett még sokszor pánikszerűen kutatok gyógyszerek után a nemlétező(?) bajaimra is. Rengeteg gyógyszert szedek. Az a "legjobb", mikor visszaélek a gyógyszereimmel, elkezdem érezni a hatást, és bepánikolok, hogy megáll a szívem, és ezért erre is bekapok egy gyógyszert...
Rettegek a betegségektől, és mindenki azt kérdezi, akkor miért nem állok le?? De rettegek leállni is, és rettegek orvoshoz fordulni is ezzel, vagy a pszichiáteremnek elmondani. Mert mi van, ha tényleg kiderül, hogy baj van, visszafordíthatatlan károsodásokat okoztam magamnak, és örökre elcs*sztem mindent??
Azt hiszem van az a pont, amikor MÁR tényleg nincs visszaút.

Szerencsére halálos betegségektől nem félek ennyire, mint ahogyan sokan írjátok. Ez a betegség azzal szimbolizálható, hogy elvesztjük a kontrollt, nem tudjuk megállítani, jön a tehetetlenség, és a félelem, várakozás, és a remény, hogy valami történik... Szerintem egy (főleg a rendszeres) abúzus olyan, mint a rák. Befészkelődik, és nagyon komoly kemo(=pszichoterápia) után lehet csak kigyógyulni belőle... De a küzdelem, a félelmek az mindig ott fog maradni.
Mindenkinek vannak félelmei. Ne féljetek ezekről beszélni a terápián. Volt egy időszakom, amikor az öt éves énemet meg a kutyámat hallucináltam. Emlékszem az első élményre, álomszerű volt, pedig ébren voltam. Megmondta, hogy mit csinálhatok, mihez legyen kedvem. Egy ebéd alkalmával megtiltotta, hogy húst egyek, de makacs voltam, és enni akartam... És nem esett jól, fél évig utána nem is ettem egy falat húst sem. A terapom szerintem csak kicsit nézett zakkantnak, de nem könyvelt el rögtön skizónak. Tudta, hogy mennyire fájt nekem a kutyám halála, és évekig nem voltam képes elengedni, és folyton magam elé képzeltem magunkat, mint a régi időkben. És annyira beleéltem magam, hogy ez rendszeressé vált, és számomra újjáéledtek. Akkoriban zizinek éreztem magam, de egyszerűen fájt, hogy a számomra két legszeretetteljesebb barátot elvesztettem: önmagam még kislányként, és a kutyámat a halálakor. Furának hangozhat, de szuper élmény volt önmagammal találkozni. Még sírtam is vele... Tök jó barátok lettünk. És ahogy ezzel megbékéltem, eltűntek... De az emlékeimben benne vannak! Gyerek voltam még, végtelen fantáziával, képzelőerővel!

Ez érdekes, hogy milyen az, amikor valaki nem skizo és mégis lát. Nekem van egy barátnőm neki képzeletbeli barátja volt, akit elajándékozott valakinek és azóta nincs vele. Nekem csak látomásom volt. Meg időnként látok fekete árnyakat régen fehéret is, de én erről senkivel nem beszélek, csak azzal, aki magától mondja, mert tudom, hogy megért. Szerintem az a jó, hogy egyáltalán nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Gyerekkoromban kezdődött, néha látok, de van, hogy évekig nem. De gondolom ez még nem skizofrénia. Hozzám nem beszél senki.

Van valakinek PCOS-ja közülünk?

süni írta:

kv írta: Van valakinek PCOS-ja közülünk?

Nekem van. IR-rel együtt.

Nekem IR nincs, csak Glükóz intolerancia, de előre beígértek terhességi diabéteszt. Neked se jön meg, ha nem szedsz valamit, ami előidézi? Én igazából örültem ennek az elmúlt 20 évben. Csak amikor babát szeretnék... nem jön össze.
Egyszer kérdeztem a dokit, h lehet-e lelki oka a hormonzavarnak, nem zárta ki. Gyakran azt gondolom, h én csinálom ezt, mert annyira utáltam, amikor megjött.

Sunny, nem akarlak itt "megpszichologizálni", csak az jutott eszembe, ahogy olvastalak, hogy egyfelől értem a gondolatmenetedet, másfelől viszont így kívülről van benne egy logikai bukfenc. Azt remélem, ha erre rávilágítok, talán segít neked, hogy ki tudj jönni ebből a gondolatcsapdából, ami így ördögi kör.

Szóval arról van szó, hogy végül is mindegy, mert ha bármiféle komolyabb bajod van, akkor tényleg nincs visszaút. Igaz? Viszont akkor akár el is mehetnél orvoshoz, hiszen ha tényleg mindegy, akkor legalább lásson orvos. Ha az orvos mégis azt mondja, hogy ez és ez a bajod, de arra van gyógymód, akkor viszont nyertél. Miközben ha beszélsz erről a pszichiátereddel, akkor tán tud segíteni. És miért is ne beszélhetnél, ha már úgyis minden mindegy?
Nem tudom, érted-e, mit akarok ezzel mondani? Az ember hajlamos csak negatív irányba makacs lenni, és azt mondani, hogy mindegy, ezért feladom, nem teszek semmit, nem fordulok szakemberhez, nem kérek segítséget, stb. Mivel úgyis mindegy, mert már nincs visszaút. Csakhogy ezt meg is lehet fordítani, és a makacsságot, és ezt a minden mindegy érzést pozitív irányba is lehet gyakorolni. Ezt próbáltam én neked leírni. Mert ha tényleg mindegy, ha tényleg nincs visszaút, akkor legalább elmondhassa az ember, hogy de ő legalább megtette, amit lehetett, elment orvoshoz, pszichiáterhez, rendesen szedte a gyógyszereket, stb. Vagyis hogy nem rajtad, sajátmagadon múlik.

Érted? A pesszimista, negatív gondolkozás az a vesztes gondolkozása, az optimista, pozitív pedig a nyertes emberé. És nyerni nemcsak akkor lehet, ha valaki szép, okos, ügyes, jó és tökéletes. Egyik kedvenc idézetem Timontól a Timon és Pumba című filmből: "Ki állítja, hogy a túlélésre csak a legfittebbek érdemesek?"

kv írta:

süni írta:

kv írta: Van valakinek PCOS-ja közülünk?

Nekem van. IR-rel együtt.

Nekem IR nincs, csak Glükóz intolerancia, de előre beígértek terhességi diabéteszt. Neked se jön meg, ha nem szedsz valamit, ami előidézi? Én igazából örültem ennek az elmúlt 20 évben. Csak amikor babát szeretnék... nem jön össze.
Egyszer kérdeztem a dokit, h lehet-e lelki oka a hormonzavarnak, nem zárta ki. Gyakran azt gondolom, h én csinálom ezt, mert annyira utáltam, amikor megjött.

Ki tudja, tényleg hogy van ez? Én pl. "növesztettem" egy szép nagy miómát a méhembe. Ami miatt majdnem el is ment a második terhességem. Aztán mire kihordtam, megszültem, eltűnt a mióma. majd újra nőtt, és pár éve emiatt ki is vették a méhemet. Mondjon bárki bármit, ma már úgy gondolom, összefügg ez valahogy azzal, hogy mindig is utáltam nőnek lenni. Érdekes, amióta nincs méhem, és öreg vagyok, kövér és ronda (és ez egyre csak rosszabb lesz), egyre kevesebb bajom van a női mivoltommal. Talán mert lassan inkább olyan semlegesneműnek érzem magam. Férfi se lennék szívesen, ami azt illeti.

Ja, és korábban volt pajzsmirigy túlműködésem (hormon!), miután szedtem fogamzásgátlót. El is tiltottak tőle. Utána jöttek a nőgyógy problémák (hormon!), majd cukorbetegség (bár látszólag nem hormon, de mégis az). Az egyik nőgyógyászom szerint, aki műtött, ezek között bizony van összefüggés. Hát persze hogy van. Szerintem igaza van a dokidnak. A női hormonok nem egyszerű dolgok. Ahogy a lélek sem az... Mégis mit tud ezekről az orvostudomány?