Tudnátok pár tanáccsal segíteni?

Karácsony, akkor jól értem, hogy mindennemű gyógyszertől ódzkodsz? Ha beteg vagy, antibiotikumot se veszel be? Lázcsillapítót sem?

Mara ez azóta tart amióta írtam, h visszaestem. Elég egy apróság. A pszichológusom nagyon jó fej nem erőlteti a gyógyszert, csak a legutóbbi kiborulásom sztem mindkettőnket megijesztett. És azt mondta h most szedjük elő a kemény dolgokat, ezért engem segítene a szorongásoldó. Meg a terápiát is. Pszichiátert tavaly ajánlott, azóta nem mentem.

Köszi Süni sokat segít ez az infó. Lehet, megpróbálom ezt. Már egyszer sztem írtad is.
Rotebeete antibiot soha. Lázcsillapítót ha nagyon muszáj. Attól félek, aminek mellékhatása van, vagy az a tudatomra van hatással.
Sok erőt kívánok a terápiádhoz az abúzus kapcsán. Nálam most kicsit más fejezetek is vannak. De jobb ezeken túlesni, bízom benne hogy túléljük.

Karácsony, érdekesnek tartom, hogy félsz a gyógyszerektől. Ez mindig így volt? Vagy volt egy pont, amikor elkezdtél tiltakozni ellenük?
Köszönön a jókívánságot! De amit eltervezek, az nagyon ritkán megy úgy a terápián, mint ahogy szeretném. Őszintén szólva nagyon bosszant, hogy a terapom egyidős anyukámmal (48 éves), és akaratlanul is alárendelt szerepben érzem magam nála. Jobban szeretem a fiatalabb terapokat, de a tapasztalatom az súgja, hogy a fiatalabbak kevésbé tapasztaltabbak és nehezebben kezelik az ilyen témákat...
Karácsony. Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de mi lehet rosszabb az abúzusnál? Talán a gyász. Valami ilyesmiről van szó?

rotebeete írta: Karácsony, érdekesnek tartom, hogy félsz a gyógyszerektől. Ez mindig így volt? Vagy volt egy pont, amikor elkezdtél tiltakozni ellenük?
Köszönön a jókívánságot! De amit eltervezek, az nagyon ritkán megy úgy a terápián, mint ahogy szeretném. Őszintén szólva nagyon bosszant, hogy a terapom egyidős anyukámmal (48 éves), és akaratlanul is alárendelt szerepben érzem magam nála. Jobban szeretem a fiatalabb terapokat, de a tapasztalatom az súgja, hogy a fiatalabbak kevésbé tapasztaltabbak és nehezebben kezelik az ilyen témákat...
Karácsony. Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de mi lehet rosszabb az abúzusnál? Talán a gyász. Valami ilyesmiről van szó?

Na azért ezzel a mondattal is érdemes lenne dolgoznotok!

A gyógyszerekre visszatérve: 14 éve élek gyógyszeren. Ebből akkor kb 7 év a rémházasságom vége, 7 év a válás után történt sokkok. (minden összejött.)

1x lejöttem a gyógyszerekről, majdnem mindről, csak sajnos nem voltak olyanok a körülményeim, hogy ez tartós lehetett volna. Túl sok volt a streszelő tényező.

Utólag azt mondom, ha akkor nem kapok gyógyszert 14 éve, lehet, hogy a temetőben, vagy gumiszobában végeztem volna. Nem tudom. Akkor jó volt, és egészen mostanáig kellett.

(Most még a candidával is meg kell küzdjek, amiben nem hisznek az orvosok, de tudom, hogy van, azt is kikezeltem már, csak most visszaestem táplálkozás miatt. És az is okoz depressziót is...)

rotebeete írta: Karácsony, érdekesnek tartom, hogy félsz a gyógyszerektől. Ez mindig így volt? Vagy volt egy pont, amikor elkezdtél tiltakozni ellenük?
Köszönön a jókívánságot! De amit eltervezek, az nagyon ritkán megy úgy a terápián, mint ahogy szeretném. Őszintén szólva nagyon bosszant, hogy a terapom egyidős anyukámmal (48 éves), és akaratlanul is alárendelt szerepben érzem magam nála. Jobban szeretem a fiatalabb terapokat, de a tapasztalatom az súgja, hogy a fiatalabbak kevésbé tapasztaltabbak és nehezebben kezelik az ilyen témákat...
Karácsony. Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de mi lehet rosszabb az abúzusnál? Talán a gyász. Valami ilyesmiről van szó?

Sohasem rajongtam a bogyókért. Két konkrét esetem van. Az egyik a sanaxos, amikor 21-22 éves koromban jött az első igazán durva pánikrohamom. Már előtte jártam dokinál a kisebb tünetekkel, és ő írta fel nekem. Iszonyat durva rohamom volt, össze is estem, de már nem tudom, hogy a gyógyszer előtt vagy után, mert nem tiszta az emlék annyira. És elolvastam a mellékhatásokat, miközben rosszul voltam. Hát nem! Sanax kizárt!

Aztán jóval később egy antibiotikumot írtak fel a rejtélyes köhögésemre, ami nem múlt el (valószínűleg légkondi miatt volt amúgy bajom). Kiváltottam, mert nagyon megbíztam abban az orvosban, ismerős volt. 4000 Ft-ba került, volt benne 6 szem. A mellékhatásokat talán a második szem bevétele után kezdtem el nézegetni, azért nem néztem át tüzetesen, mert nem gondoltam, hogy egy egyszerű köhögésre ilyen durva gyógyszert kapok. A mellékhatás első szavai között szerepelt, hogy részleges vakságot okoz. Mondtam, hogy a k...életbe, akkor inkább "megfulladok", többet be nem veszek belőle. Aztán az is oda volt írva, hogy nem hagyhatom abba, mert szövődményt okozhat, ha nem csinálom végig a kúrát. Hát eszüknél vannak ezek a gyógyszergyártók??
Azóta van egy ilyen félelmem, hogy én akkor szövődményt kaptam. Lett méhszájsebem, és elővettem utána a papírt, és az is oda volt írva. Ennek tudom be, persze biztos, nem emiatt visszatérő a gond.
Azóta van kifejezett gyógyszerparám. Tavaly elestem és bevertem a fejem, majd utána látászavarom volt, konkrétan elkezdett elfüstölni a kép, ezt másként nem tudom mondani. És ha hiszed ha nem eszembe jutott a gyógyszer, hogy lehet, hogy ez egy távmellékhatás. Mert akkor nem emlékeztem este, hogy esés közben valószínűleg a fejemet is bevertem. Aztán utána szaladtam kivizsgálásra. Ott a doki megpróbált meggyőzni, hogy migrénem van. Kérdeztem tőle, hogy nem-e lát összefüggést aközött, hogy elestem, fáj a fejem és elkezdtem "megvakulni". Ő nem látott, de azért a biztonság kedvéért vegyek be egy algopirint mondta, hozott nekem egy pohár vizet, és a kezembe nyomta a bogyót. Tudom, hogy segíteni akart, de ott álltam a kezembe nyomott gyógyszerrel és egy pohár vízzel, mint egy darab szerencsétlenség, ő meg szurkolta belém, hogy vegyem be. Utána végig azon izgultam, hogy most szétcsapta a gyomromat, mert elkezdett még az is fájni.
Szóval ez ilyen szinten megy nálam. Bocs a hosszú beszámolóért. Ja végül csak elküldött MR-re...

A legkeményebb dolgok nem tudom, mit jelenthetnek, mert nekem eddig is minden mindig kemény volt. A pszichológusom mondta, hogy ezek megint olyanok, amik mélyen érintenek. Hát pl. hogy azt gondoltam magamról, hogy leszbikus vagyok, vagy nem tudtam eldönteni, hogy mi van, ezt nem így mondtam ki. Hanem álmodtam, és elmeséltem, és lebuktam. Én ezt igazából végül el akartam már sumákolni...És végül belekérdezett az álomba, aztán már nem volt visszaút, elmondtam a storykat, amik az álmokhoz voltak köthetőek. Aztán legközelebb bejöttek a pasik, a hotelszobás esetek, és végül megint szembe találtam magam, a saját erőszakommal, mert ezek szintén erőszakok. Aztán bejött a legjobb barát, hogy hogy manipulált, hogy mászott bele az egész életembe, és hát az egy elég kemény érzelmi káosz volt bennem. Talán nem is írnám le, nehogy megint kiboruljak. Csak nem tudtam, hogy ezek még mindig ennyire megviselnek. De szembenéztem az abúzus miatti kudarcokkal, érzelmi átverésekkel. Stb...van egy-két dolog.

Anyukámhoz nekem olyan a ragaszkodásom, ami pl. pánikroham során előjön, és nagyon félek elveszíteni őt. Szerintem is beszélj a terapoddal Rotebeete, a kora miatti saját szerepérzetedről. Ahol abúzus van, ott szerintem az anyai oldalt is elő kell venni. Nálunk az eleje óta megy az anyai oldal is..

Karácsony, azt hiszem, az "anyai oldalt" sosem árt elővenni...

Elég rossz passzban lehetsz, te szegény. Nem tudok mit mondani a gyógyszerfóbiádra, mindenkinek a saját keresztje... De ha tudod, hogy ez egy fóbia, az már elég jó jel. Próbálj meg a pszicholgósudoddal dolgozni ezen, mert azért ez elég bénító lehet. Vannak olyan élethelyzetek, amikor muszáj bevenni gyógyszert.
HOgy most neked kell-e éppen, azt mi nem tudjuk eldönteni. Ha megbízol a pszicholgusodban, akkor rá kell hallgatni. Az enyém nagyon ellenzett minden gyógyszert, mert az csak átmeneti megoldást ad, de persze lehet, hogy vannak olyan állapotok, ahol már ő is azt mondja, hogy kell, ezt enm tudom.
Hányszor jár egy héten? Esetleg az is segíthetne, ha sűrítenéd az alkalmakat - amennyiben van erre mód (anyagiak stb.). Nehéz fázisa ez most a terápiádnak, szerintem leginkább az visel meg ennyire, nem?

Most én si dilemmába vagyok,hogy irtak fel antibiotikumot kiváltsam-e?Én is a mellékhatásoktól ódzkodok.Meg én a candidám miatt félek, hogy akkor az antibió elpusztit mindent és kezdhetem előlről.

Rini az én válaszomat sejtheted. De amúgy olvastam egy WHO jelentést, mikor volt csúcstalijuk, és ott pl.: arról értekeztek, hogy az antibio mennyire káros abból a szempontból, hogy a nem tudom milyen virus és egyéb törzs felismeri. Na mindegy nem emlékszem már rá pontosan, de a lényeg az volt, hogy vissza kell szorítani a "fogyasztását".

Mara a pszichológusom is ezt mondta, hogy heti kettő lenne indokolt ilyenkor, de sem pénzem nincs rá, meg havi négyben állapodtunk meg, alapítványi segítséget kapok. Na meg szerintem bele sem férnék az idejébe. Dolgozunk rajta, meg azon is, hogy gyógyszer nélkül, hogyan tudom magam leküzdeni, mert igazából megérti a problémám, csak hát nem hívhatom minden este fel... Annyi mindent csinálunk, annyit segít nekem.

Mit jelent az "anyai" oldal?
Én szeretem anyukámat. Első félévben, amikor elköltöztem, borzasztóan hiányzott. Sokat is sírtam.
Érzelmileg sosem támogatott engem, de legalább mindig volt szép, tiszta ruhám, és kaptam rendesen enni. Én sose ismertem azt, mit jelent éhezni. Bár bolti édességet ritkán kaptunk, de süti, gyümölcs mindig volt otthon.
Most karácsonykor nagyon szerettem volna neki elmondani, hogy igazából azért költöztem el, mert megerőszakoltak. De ahogy ott néztem, mennyire dolgos és örült nekem, nem vett rá a lélek, hogy elszomorítsam. Szerintem jobban fájna, ha őt szenvedni látnám emiatt, minthogy az egész egyáltalán megtörtént. Pedig valahogy most lett volna bátorságom elmondani. A távolság közelebb hoz minket, azt hiszem. Bár ismerve anyukámat, nem tudom, hogy reagálna. Fogalmam sincs, mert sosem osztottam meg vele azelőtt se semmit, ha valami fájt. Eltűrtem, mert azt úgy kell. De amikor öngyilkos akartam lenni, akkoris úgy sírt.... amikor elszöktem otthonról 5 évesen, akkoris sírt... én meg akkoriban azt hittem, azért sír, mert megbántottam. Pedig szerintem csak szenvedett amiatt, hogy belement egy rossz házasságba, és emiatt összeroppanok lelkileg.
Egyszer a természetgyógyásznál hallottam, miket mondott rólam. Kint ültem a váróban, de hallottam mindent. Sírt bent, és elmondta, hogy azért lehetek ennyire szorongós, ijedős, visszahúzódó, mert apukám elég szigorú volt velünk, és mindezek ellenére nagyon hasonlítok természetben apukámra.... Akkor hasított belém az érzés, hogy mindenről tudott. És az nagyon fájt. Vagyis tudtam, hogy tudja, csak azt nem, hogy ő sem ért egyet ezzel. Mégsem tett ellene semmit.
Az első terapeutám mondta, hogy a gyerek akkor boldog, ha anya is boldog. Na ez nálam aranyszabály volt. Mindig boldoggá akartam tenni anyát, mindig szorgalmas voltam, azt akartam, hogy büszke legyen rám... sose értékelte. Én meg mindig törtem magam.
Van egs karácsonyi videónk. 10 év körüli vagyok. Én meg se néztem az ajándékaimat, csak tűkön ültem, hogy anya mikor bontja ki az övét. Apa videóz, húgom hiperaktívan ugrabugrál, és kapja a taslikat apánktól egy két kurvaanyázás után, hogy másszon már ki a képből és maradjon már nyugton. Azonnal ki is kapcsoltam, mert hihetetlenül szánalmas volt az egész karácsonyi 'álhangulattal' együtt.

Három hét után újra voltam a terápián. Szétizgultam az agyam, mert egy levélben leírtam, hogy múlt héten mennyire megviselt a szigetszentmiklósi eset, és ez sok mindent előhozott bennem. Ahogy megírtam, el is küldtem neki azonnal, nem akartam javítgatni, törölgetni.
Utána rájöttem, milyen vonal szerint építettem fel a levelemet. Beszámoltam a szigetszentmiklósi eset körülményeiről, fejleményeiről, felháborodottságomról, majd ezután a fizikai és lelki rosszullétemről, és utána egy újabb bekezdésben meg azt ecseteltem, hogy én mennyire szeretem apukámat, és mennyire bizalmatlan ember, mert édesanyja a születésénél halt meg (mindenki őt hibáztatta, ezért két évig a gyerekotthonban is hagyták, és mikor nagypapám újra megnősült, az új felesége erősködött, hogy vegyék ki, mire hazakerült!! ő hiába szerette sajátjaként, apámban szerintem megtört az ősbizalom), és utána meg a nővérét vesztette el autóbalesetben... és végig magyarázkodtam, hogy apukám mekkora gyászokat és tragédiákat élt meg...
Nem beszéltem én egy szót sem az engem ért abúzusról. Mégis máris védeni kezdtem.
A levelet valahogy még nem kapta meg, és nálam is ott lett volna az ülésen, de nem mertem odaadni. Miért?
Mert az ülést azzal kezdte, hogy a telefonban is olyan jó kedvem volt, meg hogy optimistának lát... Én meg szépen mosolyogtam. Na erre én meg egy olyan levelet küldtem neki két nappal előtte, ahol három napig zokogtam és fel se keltem az ágyból.
Szépen elcsevegtünk erről-arról, pedig még erősködött, hogy talán elő tudja keríteni a levelet, kinyomtassa e... Én meg megnyugtattam, áh, dehogy, ráér, nem olyan fontos. Új időpontot beszéltünk meg, ahol picit több mint négy hétre adott, és még mondta is, hogy jó lenne korábban ugye? Én meg mondtam neki, hogy ne aggódjon, türelmes vagyok, ki tudom bírni, jó lesz az négy hét múlva.
Egyre hosszabbakat kell mostanában várjak egy időpontra. Először másfél hetente jártam, aztán kettő, legutóbb három hete voltam, most meg négy. Nem tudom, milyen időrendszer szerint dolgozik, de amit időpontot ad, nyilván azt fogadom el. Választás híjján.
Anyukámat sem tudnám sose megbántani. És valahogy ezt érzem a terappal is. Nem merek nemet mondani neki, nem merek vele őszinte lenni.
Fú de gázul meg kellemetlenül éreztem magam... Remélem, csak ülés előtt egy nappal olvassa el a levelemet. És remélem, nem fog leszúrni, amiért eljátszottam, hogs milyen kurva jól vagyok, miközben meg depisen fetrengek... Hazugnak éreztem magam...

Drága Rotebeete, annyi minden van a posztodban, annyira sűrű, okos, minden benne van, szeretnék válaszolni, de nincs időm, nem is tudom, lesz-e ma, csak azt akarom mondani, hogy olvastalak, ne bántsd magad... Sokszor siklik ki egy terápiás óra, sokszor beszél el egymás mellett terapeuta és páciens, ami nagyon rossz, az az, hogy ilyen ritkán mész, ez így nem működhet, erre megoldást kéne találnod... Mert szerintem így több a szenvedés, mint a haszon.
Remélem, hamarorsan tudok hosszabban írni. Vigyázz magadra!

Jólesett kiírni. Így magamban is tudom rendezni picit a dolgokat.
Tudom, Mara, hogy jobb lenne, ha gyakrabban járnék. De én nem merem kinyitni a számat.

Rotebeete, egyszer csak sikerül.. nekem volt hogy hónapokig nem tudtam elmondani valamit. Nem is egy dolgot. Majd kijön. Csak nehogy lezárja a terápiádat úgy, hogy gyógyult, nincs semmi baja.

rotebeete írta: Mit jelent az "anyai" oldal?
Én szeretem anyukámat. Első félévben, amikor elköltöztem, borzasztóan hiányzott. Sokat is sírtam.
Érzelmileg sosem támogatott engem, de legalább mindig volt szép, tiszta ruhám, és kaptam rendesen enni. Én sose ismertem azt, mit jelent éhezni. Bár bolti édességet ritkán kaptunk, de süti, gyümölcs mindig volt otthon.
Most karácsonykor nagyon szerettem volna neki elmondani, hogy igazából azért költöztem el, mert megerőszakoltak. De ahogy ott néztem, mennyire dolgos és örült nekem, nem vett rá a lélek, hogy elszomorítsam. Szerintem jobban fájna, ha őt szenvedni látnám emiatt, minthogy az egész egyáltalán megtörtént. Pedig valahogy most lett volna bátorságom elmondani. A távolság közelebb hoz minket, azt hiszem. Bár ismerve anyukámat, nem tudom, hogy reagálna. Fogalmam sincs, mert sosem osztottam meg vele azelőtt se semmit, ha valami fájt. Eltűrtem, mert azt úgy kell. De amikor öngyilkos akartam lenni, akkoris úgy sírt.... amikor elszöktem otthonról 5 évesen, akkoris sírt... én meg akkoriban azt hittem, azért sír, mert megbántottam. Pedig szerintem csak szenvedett amiatt, hogy belement egy rossz házasságba, és emiatt összeroppanok lelkileg.
Egyszer a természetgyógyásznál hallottam, miket mondott rólam. Kint ültem a váróban, de hallottam mindent. Sírt bent, és elmondta, hogy azért lehetek ennyire szorongós, ijedős, visszahúzódó, mert apukám elég szigorú volt velünk, és mindezek ellenére nagyon hasonlítok természetben apukámra.... Akkor hasított belém az érzés, hogy mindenről tudott. És az nagyon fájt. Vagyis tudtam, hogy tudja, csak azt nem, hogy ő sem ért egyet ezzel. Mégsem tett ellene semmit.
Az első terapeutám mondta, hogy a gyerek akkor boldog, ha anya is boldog. Na ez nálam aranyszabály volt. Mindig boldoggá akartam tenni anyát, mindig szorgalmas voltam, azt akartam, hogy büszke legyen rám... sose értékelte. Én meg mindig törtem magam.
Van egs karácsonyi videónk. 10 év körüli vagyok. Én meg se néztem az ajándékaimat, csak tűkön ültem, hogy anya mikor bontja ki az övét. Apa videóz, húgom hiperaktívan ugrabugrál, és kapja a taslikat apánktól egy két kurvaanyázás után, hogy másszon már ki a képből és maradjon már nyugton. Azonnal ki is kapcsoltam, mert hihetetlenül szánalmas volt az egész karácsonyi 'álhangulattal' együtt.

Három hét után újra voltam a terápián. Szétizgultam az agyam, mert egy levélben leírtam, hogy múlt héten mennyire megviselt a szigetszentmiklósi eset, és ez sok mindent előhozott bennem. Ahogy megírtam, el is küldtem neki azonnal, nem akartam javítgatni, törölgetni.
Utána rájöttem, milyen vonal szerint építettem fel a levelemet. Beszámoltam a szigetszentmiklósi eset körülményeiről, fejleményeiről, felháborodottságomról, majd ezután a fizikai és lelki rosszullétemről, és utána egy újabb bekezdésben meg azt ecseteltem, hogy én mennyire szeretem apukámat, és mennyire bizalmatlan ember, mert édesanyja a születésénél halt meg (mindenki őt hibáztatta, ezért két évig a gyerekotthonban is hagyták, és mikor nagypapám újra megnősült, az új felesége erősködött, hogy vegyék ki, mire hazakerült!! ő hiába szerette sajátjaként, apámban szerintem megtört az ősbizalom), és utána meg a nővérét vesztette el autóbalesetben... és végig magyarázkodtam, hogy apukám mekkora gyászokat és tragédiákat élt meg...
Nem beszéltem én egy szót sem az engem ért abúzusról. Mégis máris védeni kezdtem.
A levelet valahogy még nem kapta meg, és nálam is ott lett volna az ülésen, de nem mertem odaadni. Miért?
Mert az ülést azzal kezdte, hogy a telefonban is olyan jó kedvem volt, meg hogy optimistának lát... Én meg szépen mosolyogtam. Na erre én meg egy olyan levelet küldtem neki két nappal előtte, ahol három napig zokogtam és fel se keltem az ágyból.
Szépen elcsevegtünk erről-arról, pedig még erősködött, hogy talán elő tudja keríteni a levelet, kinyomtassa e... Én meg megnyugtattam, áh, dehogy, ráér, nem olyan fontos. Új időpontot beszéltünk meg, ahol picit több mint négy hétre adott, és még mondta is, hogy jó lenne korábban ugye? Én meg mondtam neki, hogy ne aggódjon, türelmes vagyok, ki tudom bírni, jó lesz az négy hét múlva.
Egyre hosszabbakat kell mostanában várjak egy időpontra. Először másfél hetente jártam, aztán kettő, legutóbb három hete voltam, most meg négy. Nem tudom, milyen időrendszer szerint dolgozik, de amit időpontot ad, nyilván azt fogadom el. Választás híjján.
Anyukámat sem tudnám sose megbántani. És valahogy ezt érzem a terappal is. Nem merek nemet mondani neki, nem merek vele őszinte lenni.
Fú de gázul meg kellemetlenül éreztem magam... Remélem, csak ülés előtt egy nappal olvassa el a levelemet. És remélem, nem fog leszúrni, amiért eljátszottam, hogs milyen kurva jól vagyok, miközben meg depisen fetrengek... Hazugnak éreztem magam...

Na, most van egy kis időm. Mióta jársz ehhez a terapeutához? Meg vagy vele elégedve? Nagyon nagy kár, hogy nem kapta meg a leveled, reméljük, megkerül, mert abból egy közepes szakember is kihámozza, mi történt veled. Ahogy leírod, tökéletesen fel van építve, valószínűleg nem is tudatosan csináltad, de egyértelmű, hogy mit akarsz neki mondani.

Persze, hogy szereted anyukádat. SZámtalan jó oldala van, és egyátalán, ez azt hiszem, belénk van kódolva, hogy szeretjük az anyánkat. De attól még láthatjuk a hibáit, láthatjuk, mit csinált és mit csinál rosszul. De persze könnyű ezt mondani, nekem is folyton lelkiismereti válságot okozott, mikor vádoltam, a mai napig vannak kétségeim, és hálátlannak, igazságtalannak érzem magam. Lelkem mélyén azonban tudom, hogy igazam van. És attól, mert tudom, hogy nagyon nagy hibákat vétett, még szeretem őt, tiszta szívemből. Persze jobb lenne, ha mindezt meg is tudnánk beszélni.

Nagy baj, ha a terapeuta megpróbálja bemagyarázni a páciensnek, hogy hú de jól van. De nem biztos, hogy ez így volt, csak valami optimista hangot ütött meg, amit te így fordítottál le. Valamiért nehéz azt hallani a terápiában, hogy javulgatunk. Nehéz szembenézni a depresszióval, de a javulással sem könnyebb. Erről már beszéltünk többször is. Semmiképpen nem vagy hazug, vagy azok vagyunk mindnyájan.

Szerintem 3 hetenként járni, az nem egy terápia. És főleg nem látom, hogy lehet egy feltáró terápiát így csinálni, képtelenség, hiszen nagyon felkavar egy óra, nem maradhatsz így 3 hétig. Ha nem tud renszeresebben vállalni, mást kéne keresni. (Ha anyagi oka van, az persze más kérdés, borzasztó, hogy ez a rohadt pénz mennyire megköt minket.)
Szóval ezekről a dolgokról kéne vele beszélned. Erőt kell venned magadon, hogy elmond az abúzust, nem lehet megkerülni. És át kell beszélned vele az órák sűrűségét. Én végig hetente kétszer jártam, és volt, hogy be kellett iktatni egy 3. alkalmat....

Kedves Mara, köszönöm a véleményed, észrevételeid.
Szeptember óta járok hozzá, de ritkán. Sajnos egyelőre terápiát nem tudok magamnak megengedni, talán majd ha betegbiztosítva leszek. Itt ugyanis fizeti a betegbiztosító a terápiát, mert már rájöttek, hogy kifizetődőbb és hosszútávon eredményesebb, ha a lelki problémákat kezelik, és nem a testi, szomatokus tünetek kivizsgálására megy el rengeteg pénz.
Én nagyon kedvelem a pszichológust, de akaratlanul is alárendelt szerepben érzem magam nála. Azt hiszem, ez okoz közöttünk kommunikációs gondot. Félek, hogy leszúr, megszégyenít... de attól még jobban, ha vigasztalni, vagy együttérezni akarna.

Tegnap volt egy nagyon jó beszélgetésem a lelkisegélyen. Ott merek beszélni a gondjaimról, anonimként meglepően jól tudom kifejezni az érzéseimet, kétségeimet, félelmeimet. Minden terap álma szerintem, hogy valaki így merjen beszélni önmagáról, mint ahogy én tudok arc és név nélkül. Fantasztikus beszélgetés volt. Egy 40es évei közepén járó nővel beszélgettem, akit nagyon megérintett a történetem. Örült is, hogy végre egy komoly beszélgetése van. Valahogy motoszkált bennem, hogy valami rosszat élhetett át ő is, és ezért olyan megértő.
Nem hiszitek el, de ő egy anya volt, aki hagyta, hogy a gyerekeit a férje abúzálja és verje... Már mindketten sírtunk a telefonban. Jó érzés volt azt látni, hogy őt ez mennyire megviselte, de akkor nem tudta, mit tehetne, és egyszerűen csak elfordította a fejét... Sokáig szenvedett miatta, bocsánatot kért a gyerekeitől, terápiára járt, és elfogadta, hogy hibázott, rossz döntést hozott.
Egy csupa szív, kellemes hangú, magas érzelmi intelligenciájú nő... és valahogy mindkettőnknek jólesett a másik oldalt kicsit látni. Hogy nekem milyen volt ezt gyerekként megélni, és neki anyaként a saját gyerekeit látva. Nagyon szenved miatta, és már ugyan megbocsátott magának, és a gyerekeivel is jó kapcsolata lett, de arra tette fel az életét, hogy anyukákat segítsen. Anyagondozó - ez egy új munkakör itt Németországban. Besegít az anyukáknak, ahol kell. Néha picit gyerekekre vigyáz, lelket ápol, támogat, erősít, bíztat. Azt mondta, ő ezzel szeretné jóvá tenni, hogy ahol gondot lát, vagy problémát, ott segítsen. És ne hagyja, hogy más anyák ebbe a hibába essenek, mint ő.
Nekem is azt tanácsolta, ha majd egyszer lesz gyerekem, fogadjak ilyen gondozót. És nem azért, mert feltétlen valamit rosszul csinálnék, de a gyerekáldással sok trauma előjöhet, és lehet, hogy újra nehezebb passzban lennék.
Olyan jó beszélgetés volt. Felszabadító. Alig bírtunk egymástól elbúcsúzni. Azt mondta, kételkedik, mert nem bírja letenni úgy a telefont, hogy ne kérje el a mobilszámomat. Ami ugye szabályellenes, hisz ez egy anonim szolgálat. Megadtam neki az enyémet, de semmire nem köteleztem, és nem is maradtunk abban, hogy keresnie kellene. Nem bánom, ha nem fog keresni, mert tökéletes beszélgetés volt. Ilyesmit szeretnék a terápián is. Boldog voltam, hogy beszélgethettem vele, mert most jobban megértem anyukámat.